„Komáromi kisleány vigyél által a Dunán
A Dunán, a Dunán, vigyél által a Dunán!
Ha átviszel a Dunán, megcsókollak a partján,
A partján…”
András felriadt álmából, a dalocska félbeszakadt. A busz ütemes zötykölődése nemrég szándékai ellenére elringatta, de egy ideje megváltozott a tompa rázkódás, és a szerpentin sűrű kacskaringói rongybabához hasonlóan dobálták fejét, így végül arra ébredt, hogy az ablakba ütötte a fejét. Nem volt fájdalmas, de ahhoz elég kijózanító, hogy magához térjen, és vaksin keresgélje a félsötétben, merre járnak.
András kinézett az ablakon. Az elsuhanó Kádár-kockák nem segítettek feloldani a rejtélyt, egyébként sem ismerte a környéket. Órájára nézett, amint felemelte a csuklóját, a szerkezet szolgálatkészen felvillant. A férfi megnyugodott, a menetidő szerint még volt húsz perce az érkezésig. Felsóhajtott, tenyerével végigsimított beesett arcán, két szemét megdörgölte mutató- és hüvelykujjával. Valaha vonzó arca volt, de most a sárm helyét átvette a beteges nyúzottság, s pofacsontja erősen kiállt.
Útja céljára gondolt, valójában nem tudta mit várjon. A következő várostábla alapján megpróbálta kitalálni, mennyire vannak közel a Sárga-kocsmához, ahol majd le kell szállnia.
Negyedóra múlva a busz megállt egy fényárban úszó téren. András a busz ajtajában állt, tekintete a szemben lévő épületre vándorolt. Sárga is, kocsma is, indokoltnak tűnt hát leszállni.
Megborzongott, mikor kilépett a novemberi estébe.
A kocsma nyitva volt. Voltaképpen még nem volt késő, este hat körül járhatott, de tudjuk jól, a hegyi falvakban más az időszámítás, a sötétség hirtelen támad, s cserébe kétszer olyan sűrű.
A kocsma előtt álló figurák jól megnézték, volt is mit: csontsovány, fekete ruhás alak, fekete sporttáskával, úgy nézett ki, mint maga a halál.
Andrásban erős volt a késztetés, hogy útbaigazítást kérjen, hisz a helyiek úgyis mindig mindent tudnak. Ehelyett azonban inkább csak elővette telefonját, s a Google Maps azonnal kijelezte, az előre betáplált úti célt hol találja. Nekivágott hát, jó negyedórás gyaloglás állt előtte.
Séta közben próbált nem gondolkodni, a lépések ritmusára figyelt, így a tervezőt jóval túlszárnyalva, már tíz perc múlva ott volt a ház előtt. Kétséget kizáróan ide jött, a robosztus kerítésre festett házszám stimmelt.
Kézenfekvőnek tűnt becsöngetni. Szépen elmondja, ki ő, miért jött, nincs az a kőkemény öreglány, aki ezen meg nem enyhülne. Csakhogy, nem volt csengő. Megpróbálta lenyomni a kilincset, ami persze nem engedett.
Valójában nem gondolkodott túl sokat, amikor a szükség rákényszerítette, hogy jöjjön, intézte, ami a megérkezéséhez kell. Ha nem így tett volna, esetleg lebeszéli magát arról, hogy ma itt legyen. Márpedig az hiba volna. Csak most, hogy felmerült egy-két akadály, gondolta végig egész küldetése abszurditását, s azt, hogy terve akár zátonyra is futhat.
Hirtelen ötlettől vezéreltetve nyúlt be egy véletlenül felfedezett résen, a kilincs alatt, s megtalálta, amit keresett: a kertkapu riglijét, amellyel bentről zárni lehet az ajtót. Kis küszködés után kiakasztotta, s már bent is volt. Az utcáról belépve sötét kertben találta magát, de legalább a ház fényeiből meg tudta ítélni, hogy tulajdonosa otthon van.
Ekkor történt, hogy hirtelen a semmiből dühösen morogva, rohanva közeledett felé egy kutya. Nem látta a sötétben, mekkora, s milyen állattal van dolga, azonban hangjából ítélve termetes állattal lehetett dolga. A férfi nem ijedt meg, leguggolt, kezét kinyújtotta afelé, ahonnan a kutyát hallotta a sötétben, és nyugtató hangon mormogni kezdett az ebnek. Nem lepődött meg, amikor a morgás abbamaradt, és először egy hideg, nedves orr ért a kezéhez, majd a kutya meleg nyelve, tudta, hogy kell bánni az állatokkal.
-Jó kutya! – suttogta még mindig nyugodtan, megvakargatta az állat füle tövét, és továbbra is beszélt hozzá: – Elviszel a gazdidhoz? Beszélnem kell vele, tudod. Gyere, menjünk! – felállt, és a sötétben elindult, arra, amerre a bejárati ajtót sejtette. A kutya lelkesen követte. Mikor odaértek, a férfi erélyes mozdulattal bekopogtatott, és várt. – Jó estét! – eresztette meg félhangosan, hogy ne rémítse halálra a bent lévőket. Válasz nem érkezett, ezért még egyszer megismételte. Nagy sokára résnyire kinyílt az ajtón lévő függőleges szellőztető-ablak, és egy középkorú nő bizalmatlan arcával szembesült András. Mielőtt az asszony még bármit mondhatott volna, nemkülönben mielőtt a kis ablakot becsaphatta volna, a férfi gyorsan elhadarta a mondandóját, mintha ez lenne az egyetlen esélye:
-Elnézést, hogy így betörtem. Csöngettem volna, csak nem találtam csengőt. Beszélnem kell egy hölggyel, név szerint Borbás Katalinnal. Az unokaöccse vagyok, András… Tudom, hogy késő van, és elnézést, meg minden… De… Nagyon fontos.
-A kutya… Csinált vele valamit?
-Haverok vagyunk – biccentett András az eb felé, és kissé félreállt, hogy a nő jól lássa a lelkes farkcsóválót.
A nő azonmód becsukta a kis ablakot, kicsit szöszmötölt a zárral, és kinyitotta a bejárati ajtót. Bizalmatlanul végigmérte a férfit.
-Milyen András?
-Szeleczky.
Az asszony egy szót sem szólt, csak félrehúzódott a bejáratból, szabaddá téve azt, így András akadálytalanul be tudott menni. Egy picielőszobát követően egyből egy konyhában találta magát. Esetlenül álldogált a helyiség közepén.
-Köszönöm! Hogy beengedett…Maga…?
-Igen, én.
Az asszony leplezetlenül mérte végig, de a férfi úgy ítélte meg, azok után, ahogyan rátört, ehhez joga van. Ő is megnézte a nőt. Ha fejkendős, otthonkás nénire számított, hát csalódnia kellett. Egy jó karban lévő ötvenes nővel állt szemben, akit a maga vad, zabolátlan módján még szépnek is lehetett nevezni. Nem volt vékony, alakja inkább izmos volt, semmint kövérkés. Tekintete bölcsességről tanúskodott, olyanról, melyet csak mélyen megélt évek adhatnak az embernek.
-Leülhetek? – kérdezte András.
Az asszony szó nélkül kihúzott neki egy hokedlit. Várakozóan nézett a férfira. András leült, és azon gondolkodott, hogy vezesse fel a kérését. Az asszony azonban feloldotta dilemmáját.
-Nos halljuk. Miért jöttél?… András!
-Beteg vagyok! – A férfi tenyerébe rejtette homlokát. Részvétlen hang válaszolt.
-Mindenki az.
A férfi felnézett, a nő szálfa egyenesen állt előtte, karjait összefonta melle előtt, s őt fürkészte.
-Rákos vagyok. Van esély a túlélésre… ha tud nekem segíteni. A csontvelőjével, az őssejtjeivel. Maga… Ön… a rokonom. Jobbak az esélyek, mintha a nagyvilágban keresnének valakit nekem. Amire persze, megvan az esély, sőt már el is kezdték, de a doki azt mondta…
-Ez szomorú. Sajnálom!… Apáddal mi a helyzet?
-Meghalt három éve.
-Úgy. Akkor nem volt meg a címem?
András hallgatott. Nem nézett a nőre.
– Hogy történt? Nem volt még olyan idős…
– Beteg volt.
– Rák? – a nő szava metszett, mint a penge.
– Nem. Alkohol… A mája, meg a szervezete.
– Úgy – a nő másodjára összegzett, kifújta a levegőt, majd egy poharat rakott a férfi elé, és kérés nélkül ásványvizet töltött neki. Szénsavasat.
– És mit kellene tennem? Számít, hogy egészséges vagyok-e?
– Lenne egypár előzetes vizsgálat, és vagy kétszer be kellene menni egy intézetbe, ott olyan lenne, mint egy vérvétel. Pár óra.
Hirtelen elhallgatott, hallgattak hát mindketten. A falióra sürgetőleg ketyegett.
– Fizetek mindent, természetesen, ami költség. Még többet is. – hirtelen kívülről látta a helyzetet: itt könyörög az életéért a nagynénjének, aki valójában ismeretlen, hiszen harmincnégy év alatt egyszer sem látta.
– Hol dolgozol?
– Egy nagy cégnél. Számítógépekkel foglalkozom… Elég… elég jól keresek, szóval tényleg mindent ki tudok fizetni.
– És nem telik kocsira?
András először nem értette a kérdést, majd leesett neki, hogy mivel a nő nem hallotta az autóját a ház előtt, nyilvánvaló volt, hogy busszal jött.
-Van autóm… Csak telenyomtak gyógyszerekkel, és… Anélkül már nem működök, fáj… Nem vezethetek így.
– Anyád él még?
A férfi tágra nyílt szemmel nézett a nőre. Harmincnégy évet nem lehet két perc alatt bepótolni.
– Nos, őt nem ismerem. Otthagyott minket, kábé születésem után. Pár éve megpróbáltam megkeresni. De nem ment.
– Tesód van?
– Nincs… Nem tudok róla.
Hallgattak. András körbenézett a szobában. Legnagyobb döbbenetére az általa szeretett egyetlen gyerekdalt látta kisiskolás kézírással, gyöngybetűkkel felvezetve vonalas papírra, egy képkeretben a falon.
– Lepacsiztál a kutyámmal. Mindenki fél tőle a faluban. Hogy csináltad?
András visszarángatta a tekintetét az ákom-bákomról, és egyenesen a nő szemébe nézett. Megrántotta a vállát:
– Szeretem őket. Tudják, hogy nem akarok rosszat. Azt hiszem ennyi.
A nő először tűnt úgy, hogy elgondolkodik. Leült.
– Igen. Ők tudják, ki a jó ember… Apád. Mesélt rólam valaha?
– Keveset. Amikor fényképeket találtam, és megkérdeztem, ki vagy. Tudtam, hogy élsz. – András önkéntelenül váltott tegezésre, és mindezt oly természetesnek érezték, hogy egyikük sem tette szóvá. – Gyerekként, amikor láttam a barátaim anyukáját, s mivel nekem nem volt, mindenkinek azt mondtam, hogy van egy nagynéném. Szerettem volna, ha… – eddig a kezét nézte, de most ismét a nőre emelte a tekintetét. – Miért nem beszéltetek sose egymással?
Most az asszonyon volt a sor, hogy félrenézzen. Nem válaszolt, hanem egyenesen a dalocskát kezdte el bámulni. András szintén odanézett.
– Ismerem ezt a dalt… – közölte, mintegy mellékesen. „Ami azt illeti, épp ezzel álmodtam a buszon” – fejezte be gondolatban a mondatot.
– Honnan?
– Apa kb. egyetlen éneket tudott. Ez volt az… Kurva nehéz lehetett neki egyedül, velem… Problémás gyerek voltam. Nagyon. Nem csodálom, hogy a végén rom lett.
– És mik az esélyek? Ha segítek…
– Ha minden klappol, nagyobb az esélye, hogy túlélem, mint hogy nem.
Az asszony alaposan megnézte Andrást. Valaha nagyon helyes fiatalember lehetett, ahogy náluk mondták, de a szenvedés kétségtelen nyomokat hagyott rajta.
- És ha nem … tudok?
– Nos, van egy donorbank. Megpróbálnak keresni nekem valakit, aki… akivel van egyezés. Csak ez idő. Nekem meg az nagyon nincs. Azt mondta a doki, ha jót akarok magamnak, próbálkozzak valami élő rokonnal. Mielőbb. Vérrokonnal. Úgyhogy, szabit vettem ki. Telefonálgattam, kutattam. Megnéztelek a facebookon. Nem vagy fent. Telefonod… Nincs? Nem találtam. Apa holmiját is áttúrtam. És megtaláltam ezt – egybefüggően nem beszélt ennyit, mióta betette lábát a házba, s mondanivalóját azzal zárta, hogy egy cetlit tett az asztalra. Egy név és egy cím volt rajta. Az asszony a papír fölé hajolt, de nem ért hozzá. Megismerte testvére kézírását. Megborzongott.
– Az emberek költöznek… – nem lehetett eldönteni, hogy ezt kérdezi, vagy mondja, de András értette a szándékot.
– Az élet lutri. Én már csak tudom… Próbálkozni kell – mondta, és hirtelen úgy tűnt, nem harmincnégy, hanem ezeréves.
Jó ideje már tudatosan kerülték egymás pillantását, így András észre sem vette, hogy az asszony arca, tekintete megváltozott.
-Ó, Andris. – a nő felkelt, és szembefordult a verssel. Képtelen volt a férfira nézni. Kereste a megfelelő szavakat. Nem találta. Végül levette a képet a falról, s András kezébe nyomta:
-Apádnak … nem lehetett gyereke. Soha. Ezt gyerekkorunk óta mindenki tudta a családban. Volt egy betegsége…
A férfi nem reagált. Nagyon lassú mozdulattal a pohár után nyúlt, felhajtotta az ásványvizet, majd töltött még egyet, és azt is. Mikor a pohara kiürült, s készült harmadjára is tölteni, az asszony gyengéden kivette a kezéből a flakont és félrerakta. Pálinkát vett elő, jófajta vidéki kerítésszaggatót, és két pohárkát. Töltött mindkettőbe, és az egyik felest odatolta a fiatalember elé. Nem koccintottak, némán ittak.
-Neked adom! – mondta a nő a bekeretezett versre bökve, csak hogy mondjon valamit.
András megborzongott, majd undorral eltolta magától a képet. Töltött még egy pálinkát mindkettejüknek, bár az alkohol csak rontott állapotán.
Az asszonyt gyötörte a tehetetlenség. Beengedte a kutyát, csak hogy történjen valami, az eb lelkesen közelített a férfihoz, aki azonban tudomást sem vett a kezét nyalogató kutyáról.
-Apád nem volt egy rossz ember… Csak valahogy rossz dolgok történtek körülötte… Vele…
Andris egykori helyes vonásai most egyenesen csúnyává változtak az iszonyattól, mikor végre az asszonyra nézett, szeme összeszűkült, s köpködte a szavakat, mikor végül megszólalt:
-Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?! Hogy nem csak a vesződséget akarod elkerülni?!
A nő elgondolkodott. Valóban nem kerülne semmibe, hogy a soha nem látott férfit kipöckölje az életéből, mint egy parazitát. Végülis egy idegen ül a konyhájában. S ő mégiscsak egy nő, aki egyedül a kutyája ítéletére hagyatkozhat, meg egy négy évtizede ismert kézírásra. Az asszony azonban soha nem félt semmitől, senkitől.
– Megtehetném. De nem teszem. Állok elébe bármilyen vizsgálatnak… Nyomozd ki, mi kell ahhoz, hogy megmondják, rokonok vagyunk-e… Én ehhez nem értek…
-Apám… Vizsgálat… Betegség. – duruzsolta András mechanikusan az elmúlt percekben számára leggyűlöltebbé váló szavakat, s közben előre-hátra ringatta magát.
-Nem az apám! – állt meg hirtelen.
-Nem.
-Akkor ki az apám?
-Azt csak a Jóisten tudja.
A férfi most ösztönösen megsimította a kutya fejét, és felkelt. Képtelen volt itt maradni, úgy érezte, összenyomják a falak, a plafon összepréseli. Ki akart menni a szabadba, el innen.
-Igen?! Akkor te nekem senki vagy! – megtántorodott. – Semmi közöm hozzád. Soha nem is volt…
Tett pár lépést.
-Meg fogok dögleni!…Így is halott vagyok…
– Sajnálom. – az asszony komolyan gondolta a közhelyet. Szemben álltak, a férfi a nő arcát fürkészte. Elhitte neki, hogy tényleg sajnálja. Sokára szólalt meg, hadarva:
-Hát… köszönöm a pálinkát, bocs a zavarásért. – a cetlit az asztalon hagyta, de sporttáskáját felnyalábolta, s indulni készült.
-Várj! Hová mész? Ma már nem megy vissza busz, hol a csudában fogsz aludni?
András a válla fölött visszanézett, tekintete tökéletesen tiszta volt, s hangja metsző:
-Hát, gondolom, nemsoká apám mellett!
Eliza B.
Fotó: Imre Dóra