Ezerkilencszázkilencvenegy nyarán, egy napon, Pesten a Keleti mellett, a Gödörben, három sörrel és egy kisvodkával megállítottam az időt. Nagy fontossággal bírt, hogy megállítsam az időt. Egyrészt, mert nehezen viseltem magam körül a nyüzsgő és kiáltozó embertömeget, másrészt, mert ott volt egy régi ellenségem, akinek szívesen megcsavartam volna fülét, vagy az orrát, hogy fájjon neki, harmadrészt, mert a mellkasomban olyan erős szorítást éreztem, hogy félő volt, mindjárt meghalok.
Arra, hogy meghaljak itt a kocsmában, és fejem a csikkektől feketéllő műkő burkolatra fektessem végérvényesen, minden körülmény adva volt. Kezdjük mindjárt kicsapongó életvitelemmel, az a napi hat sör semmiképpen nem segített egészségemen, hogy mást ne is említsek, továbbá ott voltak még a nők, akik anyám szerint a végzetemet okozzák majd egy szép napon. Szép nap lesz, mondhatom.
Anyám végzetét egy meglazult csavar okozta, ami kiesett a kocsi kerekéből, amit amúgy apám vezetett, és az ezerötös szolgálati Lada lebucskázott velük a hegyi útról, valahol Opatia és Pula között, a pontos helyet az ügy titkosság miatt soha sem tudhattam meg. Így maradtam én egyedül a városban, ahol albérletben éltem Kőbányán. Nem látszott most semmiképpen megokolhatónak, hogy az idő folyjék tovább, és én haladjak vele ugyancsak előre.
Így hát csettintettem és megállítottam az időt. Felhajtottam a kisvodkámat és mire letettem a poharat az emberek körülöttem abban a testhelyzetben merevedtek, amiben az imént voltak, mint egy fénykép, olyan lett a helyszín. Mint egy részeges tabló. Úgy gondoltam, ha már így megállítottam az időt, hogy akkor hazamegyek, majd meglátjuk mi lesz. Mielőtt felmentem a nyolc lépcsőn, a fülcsavarást még beiktattam, mint fontos tevékenységet, majd távoztam.
Odakinn közben beesteledett. Elindultam gyalog Kőbánya irányába, most elsősorban a Mosonyi utca felé. Gyalogoltam ott, és láttam, hogy a másik sarki kocsmában, mint akváriumban, tátott szájú emberek mulatnak erősen, lassítva élvén meg a másodperceket. Furcsa volt, mondhatom.
A Balesetinél gondoltam egyet és elindultam kis kitérőre a Népszínház utcába, bizonyos Ilonka nevű lányhoz, akivel még fontos dolgom lett volna. Ő volt a tudója annak, hogy Kati, aki a barátnőm volt és neki is barátnője volt, hol is él most, és reméltem, hogy elmondja nekem. Valamint nála maradt orosz szótáram is, amit még gimnáziumban írtam, volt benne néhány olyan szakkifejezés, amelynek használatára bármikor a jövőben – amely, mint tudjuk, soha sem jön el, a csettintésem okán – szükségem lehetett volna.
A Köztársaság tér sarkán, egy kapualjból egy csapat kézilabdás lány szökött ki, és együtt átfutottak a téren, majd eltűntek egy hámló vakolatú házban. Az egyik lány, egy csattogós szárnyú pillangót tolt, ilyesmit gyakran láttam gyermekkoromban, vidéki búcsúkban. Ott láttam azt is, amikor a katicabogarak, tavaszi rajzásban a felszínre tolongtak, ezrével a nyirkos kövek alól.
Mentem a sötét utcán. Már majdnem odaértem ahol Ilonka lakik, amikor a tovább utam mégis megszakítottam. Egy nagy fekete ember, kezében tangóharmonikával ült a járdán, egy hokedlin, és az „Akácos utat” játszotta igen lassan. Ez megrémített, így nem mentem tovább.
A kézilabdacsapat kifutott a kapuból, körülnéztek, majd nevetgélve elszaladtak a Teleki tér felé. Egy villamos csilingelt, de úgy véltem ez képtelenség, ezért ügyet sem vetettem rá.
Visszajutottam a temetőhöz. Úgy gondoltam átvágok a sírhantok, emlékművek, a múltunk és jövőnk nagy és kis tanúi csontvázai között, az utat levágva hamarabb érhetek Kőbányára így.
Szüleimnek nem volt sírhantja, egy dobozban hozták el őket a baleset helyszínéről, ugyancsak nagy titokban, így nem is lesz nekik.
Gyalogoltam ott a sötétben, és Katira gondoltam. Egyszerre csak, egy gödörben találtam magam. Nem volt nagyon mély. Elfogadván sorosomat, mert hát mit is tehet az ember, ha egyszer az időt megállította, nem kell neki okvetlenül hazajutnia ócska kis albérleti szobájába, hogy a házinéni meglesse, amikor töpörtyűt eszik papírból, nem lehet az ember telhetetlen, hanyatt feküdtem, és számlálni kezdtem az égen a csillagokat, amelyek jól látszottak innen lentről is, mint egy ablakon, ami az égre néz.
Egy ember jelent meg akkor a fejem felett, és eleinte csendesen, majd egyre hangosabban szólt, hogy azonnal takarodjak ki a gödörből. Végül, hogy nyomatékot adjon szavainak, hozzám vágott egy zacskó málna ízű savanyúcukorkát. Ezt már mégsem tűrhettem, így a gödör szélén felkapaszkodtam, leültem, lábam lógatva kérdőn néztem rá, mi a szándéka velem, vagy a gödörrel, és főleg miért dobál meg cukorkával.
Az ember tanácstalanul állt. Egyszerre a kézilabdacsapat, a lányok, nevetgélve elfutottak mellettünk, és eltűntek a Nyugdíjbiztosító nagy fekete tömbje mögött. A csattogós szárnyú lepke, az ember és az épület között, a villamossíneken hevert. Határozottan láttam, láttam, hogy a szárnyaival verdes.
– Mi végre van itt maga jóember? – kérdeztem. – Maga lesz talán, aki eltemet?
Közben a szorítás a szívemnél nem múlt el, sőt egyre erősödött, a felidézett emlékek miatt.
– Ugyan, nem haragudhat rám, én csak a munkámat végzem – mondta, és vésztjóslóan emelte fel a kezében lévő ásót. – Javítok, teszek, veszek, ások, temetek utat, embert, emléket. De előbb még adja át a savanyúcukrot, amelyet azért kapott, hogy ne menjen üres kézzel át a túlpartra, de most visszaveszem.
Ez ideig minden teljesen értelmesnek és okszerűnek mutatkozott, egészen onnan, hogy megállítottam az időt, átkeltem a városon, eltemettettem és egy zacskó cukorkával elindultam odaátra.
De most kétség fogott el. A kézilabdacsapat ismét átszaladt a színen, a sötétben is kivehetőek voltak a lányok vonásai, szépek voltak, nevettek, vakító fehér fogakat villantottak és mindegyiknek a kilences szám volt a mezén.
– Kik ezek? Kik ezek a lányok? – kérdeztem az embert, aki időközben letette az ásót, és a savanyú-cukorkát szopogatta.
– Nem ismeri őket? Ők, az Orczy téri Katicák. Sport-egy-let – mondta tagoltan.
Megnyugodtam kissé ott a gödör szélén ülve, és úgy véltem talán nem baj, ha ismét elindítom az időt, hadd repüljenek a Katicák, akik itt valószerűtlenül megijesztettek, de az övék a jövő, nekem meg maradjon a szívszorongatás, meg az emlékek sora. Rajzó katicabogarak tömege nyirkos kövek alól.
Azok az átkozott katicák.
Brunner Tamás