Andy Baron
A Parlagi-viperák ebben az évben olyan sok szürkét befogtak, mintha csak ez lett volna a szakmájuk, mintha ők lettek volna a mutáns-gyepmesterek. A fiúknak is volt kisebb vesztesége, mert, ha valaki kiürült lúgos fecskendővel lemaradt a szakasztól, arra kíméletlenül lecsaptak a szürkék. Ebből is lehetett látni, milyen igaz, amit Váradi százados magyarázott: a szürkék nem ostobák. Mutáns dögök, de volt magukhoz való eszük, és falkában mozogva nagyon is ügyesek voltak. Mire kitapasztalták, hogy megnyomorítás és megölés nélkül hogyan hozzanak le a Bunker laborjába példányokat, addigra több falkát is megtizedeltek. Ráadásul a kisebb embermagasságú, de szívós és erős démonok szinte megvadultak, amikor abroncsba szorított testüket végigráncigálták a fertőtlenítő zsilipen. A nekik épített ketrecekben nem kaptak enni, hiszen nem hosszú távra tervezték őket tartani. Egymás mellett, de elkülönítve álltak erős vaskalitkáik. Arra a kis időre, ami az életükből hátravolt, már nem szenvedtek a technikusok az abroncsok lepiszkálásával. A szürkék ültek hosszú, tüskékkel kivarrt combjuk alá húzott lábszárral, fémpántok közé szorított felsőtesttel. Hosszúkás arcukon nagy, fekete szemmel bámultak. Ha megmozdultak, azt egyszerre tették. Falkájukból kiszakították őket, de mégsem voltak egyedül, itt lent is működött közöttük a telepátia. Néha csak egyikük mozdult, hosszú karmával próbálta elérni a testét szorító pántot. Ilyenkor mintha maga a szürke is meglepődött volna önálló cselekedetén és befejezte a kaparászást.
Surjány őrnagy, akárhányszor csak bejött a laborba, érdeklődőn szemlélte Váradi és a mérnökök kísérleteit. Akkoriban volt velük két idős biológus, egy férfi és egy nő. Rajtuk kívül még egy klinikai pszichiáter is erősítette a csapatot, így érdekesebbnél érdekesebb próbák elé állították a szürke dögök telepatikus képességeit. A ganzfeld-vizsgálat könnyített módozatait próbálták rajtuk.
– Ez a „teljes mező” kísérlet – magyarázta Váradi Surjánynak. – Nos, nekem ez már annak idején is a humbug kategória volt, de olyan értelemben hasznos, hogy részeredményeken kívül soha nem tudták vele igazolni a gondolatátvitelt. Tán nem ezért kezdtek neki, de mégis: ezzel bizonyították, hogy nem is volt semmi ilyesmi.
– Nono! – szólt közbe a kísérletet vezénylő. – Hát most pedig van.
Az ősz haját kócosan viselő, borostás tudós, leginkább egy őrült művészre hasonlított, mint aki valamiféle performansz előadást vezényelt. Magas paravánokat húztak a ketrecek közé, eléjük állított kartonlapokon beszámozták az egyedeket, majd mindig csak az egyiket kínozták, ingerelték, a többit pedig videózták. Akkoriban még több videokamerájuk is volt.
– És mindebből mit akarunk megtudni? – kérdezte halkan Surjány.
– Kétcélú a kísérlet. Őket sebezhetővé tenni, és minket megerősíteni ezzel a képességgel vagy mi a franccal.
Sajnos, miközben Surjány őszintén szurkolt a tudomány sikerének, és napról-napra bejárt a laborba, a kísérletek mind kudarcos eredményt hoztak. A legnagyobb fiaskó az volt, amikor a patkányhúst mutogatva a telepatikus jeladó egyednek, de azt mindig megvonva tőle, az összes alany egyszer csak kimúlt.
– Pedig a vevők láthatóan be voltak indulva – értetlenkedett Surjány – még a kísérlet legelején.
– Ha értelmes fajnak kellene tekintenem őket – vakargatta borostás állát a pszichiáter –, azt mondanám, az önérzetükben bántottuk meg őket. Kollektív öngyilkosságot követtek el.
A biológusok ki voltak akadva.
– Lehetetlen – sápítozott a nő –, hiszen még civilizált emberi lények sem képesek rá, hogy pusztán a sértettségük miatt megöljék magukat.
– Még az öngyilkos szekták – reflektált férfi kollégája –, még ők is évekig készítik fel az elméjüket egy ilyen horderejű döntésre. Hiszen ez nem is illik a biológiai késztetések rendszerébe.
– Évekig készítik az „elméjüket” – szólt közbe Surjány. – Hát itt nem az „elmén” van a hangsúly?
– Megbocsásson, tiszt úr – csóválta fejét a női biológus –, jómagam a Szegedi Tudományegyetem biológia tanszékét vezettem és állíthatom, hogy elméje csakis a homo sapiensnek van. Ennek megkérdőjelezése nem is feladata a kísérletsorozatnak.
Surjány megvonta a vállát, mint akinek mindegy. Jól emlékezett Tyson nevű rottweiler kutyájára, akinek igenis volt elméje, éppen, hogy emberi tulajdonságai voltak, pedig nem hasonlított semelyik emberre. Az is igaz, hogy amikor Tyson beteg volt, talán még menthető, de rosszindulatú daganata miatt már nem szép, nemes eb, akkor maga vitte elaltatni. Vagyis ő döntött életéről-haláláról, de ez csakis az ő elméjét minősítette. Hogy neki volt erősebb akarata. Ettől még Tysonnak is lehetett ilyesféle jó dolog, mint elme a birtokában. Lehet, hogy csak szemantikai probléma. A szürkéknek akarata biztosan volt, de elméje? Végül is mindegy, gondolta, és nem vitatkozott.
A következő napokban Surjány őrnagy vezette a Parlagivipera szakaszt. Jó messzire kellett elkalandozniuk, mert a szürkék már nagyon óvatosak voltak, de azért sikerült néhányat begyűjteniük. A kínai vízipuskák ehhez a produkcióhoz sokkal hatékonyabbnak bizonyultak, mint bármely lőfegyver. Lúgos tartalmuk a szürkék hézagos páncéljára fecskendezve látványos szenvedést okozott nekik. Szinte lebénulva vonaglott a lúggal lefröcskölt démon, teljesen a fájdalmára összpontosított. Azt sem lehetett tudni, hogy egyedül éli-e meg a fájdalmait, vagy az egész falka szenved-e. Ilyenkor démonsintérként lehetett a testükre ráncigálni a hosszú botra eszkábált abroncsot, amit lukacsos szerelőpántból gyártottak a technikusok. Kettő-három ilyen abroncsot is kaptak a rabosított szürkék. Ezeket lánccal összefűzték, és botok végére tekert, szintén lúgba mártott rongycsomókkal lehetett terelgetni őket. Igazi fegyencmenet volt a koreográfia, az engedetlen, sorból kitörőket pedig máris lúgos pamacsolással kényszerítették vissza az össztáncba. Így aztán a fegyencek gyakran visítoztak. Egészen magas fejhangon, Surjány a sebesült nyúl sírására emlékezett, hogy az volt hasonlóan idegtépő hang. Lőfegyvert ilyenkor csak a rab szürkék segítségére érkező falkatársak ellen kellett használni. Nem volt éppen veszélytelen móka, mert kétszer-háromszor is megtámadták a rabszolgamenetet, de Surjány nem féltette a fiait. A falkatudat csatázott ilyenkor az emberi entitások szabad akarata ellen. Surjány megállapította magában, hogy a szabad emberiség tagjai parancsot várnak és hajtanak végre, de egyáltalán nem szabadon, mert eközben a föld alatt, rabságban élnek. De tény és való: a falka nagyon is kiszámíthatón viselkedett, miközben az emberek tudták, hova kell lőni, savat fröcskölni, lángot szórni. Ezért szinte mindig a szürkék szenvedtek el jelentős veszteségeket.
Amikor lerángatták a Bunkerba az újabb szürkéket, már annyit sem törődtek a visítozásukkal, mint az előző, mentális kísérletekhez hasznosított példányokéval. Visítottak a fertőtlenítő permet alatt, a lőtéri csigán lógó kampóra felszúrásuk alatt, és végül már mintha az összes visított volna. Amíg a helyére, a lőtér hátsó falához gördült a csiga, rengeteg fekete vért vesztettek a kampó okozta sebből, ezért meg a technikusok voltak irtóra dühösek, akik a páriákkal mindezt fel kellett, hogy pucoltassák. Így, azután, amíg Surjány ezredes és Váradi őrnagy előkészítette a különböző hatásfokú fegyvereket, addig a technikusok a gyűjtőhelyiségben lúgos ronggyal kínozták a szürkéket. Bosszúból. Surjány nem szólt rájuk, minek szólt volna? A szürkék órái már úgyis meg voltak számlálva. A lövészeten igyekeztek kitapasztalni, hogy mekkora erősséggel és hova kell célozni a bénításhoz, hova a teljes likvidáláshoz. A vízipuskák felturbózott változatait is itt próbálták ki, különböző lúgokkal, ettől aztán volt visítás. Ilyen fecskendőzésre a Parlagi-viperák személyzetének is be kellett ugrania, Surjány a kiképzési program részévé tette. Surjánynak az is az eszébe jutott, hogy felküldjön egy megfigyelőegységet, akiknek odafent, a fészkek közelében kellett hallgatózniuk, és naplózni a visításokat. A lőtéren is naplózott egy technikus, majd összevetették a visongások időpontjait. Surjány és Váradi nem csodálkoztak a másodperc pontosságú egybeeséseken.
Sok haszna volt ezeknek a kísérleteknek, és még több fekete vér elfolyt. Az őrnagy egyetlen dolgot nem osztott meg sem a kutatókkal, sem a műszaki tiszttel. Egy olyan megfigyelését, amely túl szubjektív volt, és a szentimentalizmus vádját is rásüthették volna érte. A szürkékből, valahányszor elhaladt a ketrecük mellett, személyesen hozzá címzett gyűlölet áradt. Valahogyan ebbe a maró érzelembe még az is bele volt fűzve, hogy őt, Surjányt, a faj mindig is gyűlölni fogja. Mintha az őrnagy egy személyben egy másik, egy aljasabb és gyilkosabb fajt képviselt volna. Éreznie kellett, hogy akkor sem lesz megbocsátás, ha a szürkék nagyobbak és erősebbek lesznek. Ez egy kicsit aggasztó volt. Azt a realitást, miszerint Surjány a technikát is bírja az emberi hatalommal együtt, a szürkék pedig maradnak falkalények, ez a faji bosszúvágy azért nem döntötte meg. És ez az egész lélektani hókusz-pókusz annyira tudománytalan és annyira személyes volt, hogy Surjánynak, bár elgondolkodott rajta, esze ágában sem volt másoknak elmondani. Surjány András különben is határozottan uralta az érzelmeit. Ő maga is kész volt parancsot végrehajtani, bármilyet. És parancsot kiadni is érzelgősség nélkül tudott. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a 2013 utáni tetteik a régi mércével mérve bűnösek voltak. Néhány cselekedetéért a régi időkben akár még népirtás vádja is illethette volna. Tudta magáról, hogy ha van mennyország és pokol is, ő az utóbbiba váltott jegyet. Egyáltalán nem zavarta. Egyetlenegyszer sem volt kétsége, ha meghúzta fegyverének ravaszát, vagy erre parancsot adott, hogy helyesen cselekszik. A kétségek nélküli emberek klubjában díszelnök lett volna. És ez az ember csodálatos módon rendelkezett józan ítélőképességgel. Például Vicsor ezredesről az volt a véleménye, hogy egy perverz, felszínes barom. A Fővadászt sem jellemezte volna hízelgő mondatokkal, de még Kárpáti miniszterelnököt sem tartotta etalonnak, pedig a nagy ember kifejezetten kedvelte Surjányt. Igaz, hogy a miniszterelnök közelébe ritkán került, de az olyankor ott folytatta a beszélgetést, ahol hónapokkal azelőtt abbahagyták. Vagyis emlékezett az őrnagyra, de ő ettől még nem járt örömtáncot.
Surjány András minden egyes szürkét, akit éppenséggel lelőtt, vagy akár élve kibelezett, áldozatnak tartott. Ez azonban egy pillanatra sem akadályozta meg, hogy efféle kísérleti gyilkosságokkal különböző igazságokat segítsen kideríteni a fajról. Dögnyúzó – valamiért Surjány ezredesnek ez jutott az eszébe. Ha a dögök neveket adnának, gondolta, hát őneki biztosan ezt szánnák: Dögnyúzó.