(Egy ártalmatlan bűncselekmény krónikája)
Jobban örülök annak, ha azt veszik
komolyan, aki nem vagyok.
(Fernando Pessoa: Kétségek könyve)
Mindez azután történt, hogy Gedeon, a bukott kertszakértő és publicista elefántokkal álmodott. Előző este egy természetfilmet nézett a tévében. Az elefántok, megpillantva egy agyarvadász megölte társuk megcsonkított tetemét, megvadultak és fújtatva-trombitálva törni-zúzni kezdtek.
Hősünk a ház előtt megálló kukásautó fújtatására riadt fel. Egyedül volt a sötét szobában és halálfélelmet érzett. Egy hét óta kínlódott egy környezetvédelmi témájú cikkel. Naphosszat a számítógép előtt gubbasztott. És mi értelme volt? A mondatai suták, a jelzői fakók, a gondolatmenete folyvást megbicsaklik. Félelem szorítja a szívét, ha reggel leül a billentyűk elé. Azóta, hogy a hatóság embere, egy vastag szemöldökű, tésztaképű hivatalnok, azt mondta neki: — Baj van, barátom. A maga cikkei egyre pesszimistábbak! A legutóbbi egyenesen felháborító! — Hisz én csak a tényeket írtam meg… — Azt a hajléktalant, aki cigarettára gyújtott és elégett az illegális szemétben?? — Talán nem történt meg? — motyogta Gedeon ijedten — Vannak tények, amik csak arra jók, hogy izgalmat keltsenek…Több felelősséget, barátom! Holnaputánra Írja át, ez így nem jelenhet meg a Kiskertünk című lapban, hogy képzelte ezt?? — Azóta Gedeon egyik cigarettát a másik után szívja. Nem akarnak a helyes szavak, a megnyugtatók, a tollára jönni, már az ellazító dohányfüst sem segít: amit napközben leír, este a szemétbe dobja. A kialvatlanságára gyanakszik, Nem csoda: mióta az autópályát kőhajításnyira hozták a házhoz, folyamatos,
fenyegető dübörgés hallatszik, mintegy az Apokalipszis közeledtét idézve… És Gedeon már meg sem lepődik , amikor Vera, a felesége (egykori balatoni szépségkirálynő) egy fagyos téli délutánon közli vele: lecseréltette a lakás kulcsait…
„Miért teszed ezt velem? — kérdi hősünk, remegő kézzel egyik cigiről a másikra gyújtva, a közelebbről meg nem határozott Teremtőt, miközben kupacba dobált holmijait csomagolja — Csak nem azért, mert életemben először leírtam a sötétről, hogy sötét?”.
És akkor megjelenik Manyika, a műkörmös, akit jobb körökben körömépítő művésznek neveznek. „Lakás olcsón kiadó” apróhirdetéséről ugyan kiderül, hogy az csupán egy ágybérletet leplez, (mi tagadás: csakis acélból, hogy a műkörmös-szalont ne kelljen vállalkozói székhelyként bejelenteni), de ez nem akadályozta kettejük szerelmi fellobbanását.
Manyika , aki csibesárga vagy paprikavörös, olykor kéken foszforeszkáló építményekké varázsolja a paciensek körmeit, („férfikörmöt is vállalok”!) már az első napon kivetette hálóját azaz túláradó, bazedovosan csillogó szemeit a sikertelenségtől őszülő, gondolkodástól fáradt férfira. Nem csoda, hogy az érzéki vonzalom, oly hirtelen, mint gubóba rejtett lepke, támadt fel közöttük. Gedeon már az albérleti jogviszony első reggelén Manyika pomponos, körömlakk-szagú szobájában ébredt.
A körömépítő nekilátott, hogy felépítse magának az ő érdekesen csodabogár, ágrólszakadt új kedvesét. A foltos farmer és gombszakadta ing helyébe Sherpa kabát, Bugatti pulóver, Dewberry pólóing, Reebok divatbakancs lépett , a nyakában piros Gucci-sállal. Esténként vadnyugati krimi a tévében, vacsora egy szushi-bárban, vagy nyalakodás négyesben, whiskybe és tequilába mártva. Azt hinnéd, igazi felnőttmese! De a szerelmes éjszakák végzetesen kiszolgáltatták Gedeont Manyika parttalan szerelmi vágyának. Nem telt sok időbe, hogy lefokozódjon azzá, amit az apróhirdetés ígért: szeretőből valódi ágybérlővé, akinek megint nincs már kulcsa semmihez…
- Addig maradsz, amíg akarsz, te lúzer, de fogod a cuccod és átviszed a cselédszobába! — hangzott a csalódott körömművész Mélyre merülve a megalázásban, az kifáradt írónak ettől fogva éjszakánként füldugóval kellett aludnia, hogy ne hallja a zárt ajtó mögül kiszűrődő forró zajokat…De késöbb már nem volt szüksége rá:
hajlott arra, hogy elismerje a vérmes, de jószívű Manyika kegyetlen igazát. Hisz az igazság mindig kegyetlen, ki tehetne ez ellen?
Keserűen mosolygott a tükörben visszanéző bávatag arcra: „ötvenévesnek kellett lennem, hogy ezt megértsem!” Aztán reggel, borotválkozás közben, valami kiáltást hallott a szobából, ahol Manyika a tévét nézte.
- Mi baj? — dugta ki a fejét a fürdőszobából, állig
- Az, hogy benne vagy a Kék fény- ben!
- Én? Hol?
- Nézd! — sikította a nő – Nem látod?
- Mit kéne látnom?
- Azt a kabátot ott, azon az alakon…A te kabátod! Egy biztonsági kamera vette fel, bolti lopás közben…Éppen kirabol egy álarcos alak egy dohányboltot a te kabátodban…Látod? Pisztolyt szegez az eladónőre.
- Na és aztán?
- Ott van az a piros szívecske a gallérján, amit még én varrtam rá, nem látod?…Te kiraboltál egy dohányboltot??
- Méghogy én?? Hogy képzeled?…Hát nem emlékszel, hogy azt a télikabátot két éve a villamoson felejtettem?
- Elhiszem, hogy nem te voltál. Az ilyesmihez bátorság kell — legyintett rá lekicsinylőn a csalódott körömművész. És ez most szíven találta Valami szöget ütött a fejében. Mint aki megérzi: csak őrült dolgok tarthatják egyensúlyban a lelket.
Vett egy játék pisztolyt a szemközti bazárban, zsebre vágta s belépett a közeli dohányboltba.
- Mi tetszik? — kérdezte a boltos, egy vörös hajú, ravasz képű fickó.
- Hát…valami olcsó cigi…Esetleg…
- Austin? Mátrix?
- Melyik itt a legolcsóbb?
- A Mátrix. Mennyit parancsol?
- Mondjuk…Kettőt. Ötöt. — Készpénzre vagy kártyára? – Hősünk előrántotta a játék pisztolyt és a veres hajúra fogta —
- Ez itt most egy bolti rablás. Csomagolja be!
Amaz meghökkenve pislogott, egy percig farkasszemet néztek. Aztán az árus elnevette magát.
- Rablás? Ne mondja
- Nem hiszi?
- Maga egy legyet se tudna
- Miből gondolja? — kérdezte ő rekedten, remegő kézzel.
- Fordítva tartja a játékpisztolyát, uram! Ha megkérhetem, tartsa rendesen, a halántékomra irányítva, hogy a biztonsági kamerában jól mutasson… És ne csak öt árva dobozzal raboljon nekem! Hanem legalább ezt a nagy repi kartont vigye, ha már nem a kasszára hajt… legyen minimo kalkuló három nagyrongy a kárérték — a biztosítás miatt, érti, ugye? Beírunk háromszázat, száz a magáé…Jó lesz így? Ne töprengjen már, ember! Tudja mit, ha akarja, összekötheti hátul a kezemet is, hogy blikkfangosabb legyen…amott az alsó fiókban talál spárgát is hozzá …na, mi lesz, kötözzön már!
Ám hősünk, felkapva a nagy dobozos kiszerelést, már elhagyta az árudát. Nem jutott messze: egy méterre a bejárattól elejtette, mintha izzó parázs lenne és úgy húzott el onnét, mint a nyúl. A pisztolyt egy kukába dobva, eltöprengett. „Miért vagyok én ilyen tehetségtelen a rosszra?„ De már valami kéjes dac is fészkelődött benne. „Talán még nem késő! Hogy megembereljem magam. Bebizonyítani: én is tudok olyan lenni, mint mindenki más! Igenis, meg kell tennem!” Megkönnyebbülést érzett. Mint gyerekkorában, amikor Münchhausen báróról olvasott, aki saját hajánál fogva rántotta ki magát a hétköznapiság mocsarából…
Zihálva osont vissza a dohánybolthoz — de az árudát zárva találta, a kifüggesztett felirat szerint „technikai okokból”. Nevetett ezen, kicsit kesernyésen, mégis megkönnyebbülten.
„Ez az én formám”. Könnyű kézzel nyitott ajtót odahaza. Ott már várták a TEK-esek és kezét hátracsavarták, majd kattant a bilincs is, szertartásosan.
- Hát mégis te voltál?? Mégis férfi vagy? — tördelte a kezét
Kevéssel később a rabomobil ablakából nézve a fák olyanok voltak , mintha óriási kezek kapaszkodnának össze, segíteni a megállíthatatlant: egy emberi önérzet feltámadását.
Még az őrszobán is nevetgélt. „A szerencse kegyeltje vagyok — gondolta — Úgy váltam más emberré, hogy ki se kellett bújnom a bőrömből.” Szinte már boldog volt. Aztán a rendőrnyomozó azt mondta:
- Lezártam a nyomozást. Maga leleplezett egy csaló önbetörőt. Ezért dicséret . Hiába akar meggyőzni az ellenkezőjéről…De le kell szoknia néhány dologról.
- A dohányzásról, ugye?
- Meg arról is, hogy ostoba cikkeket írogat.
- Már egy ideje
- Jól teszi…Csak egy dologra válaszoljon még: konkrétan mire gondolt, amikor elkövetőnek adta ki magát? — hősünk nagyot nyelt —
- Az álmomra. Az elefántokkal. Akik törtek-zúztak. — Erre az oktondi válaszra a közeg összevonta sűrű, szigorú szemöldökét. Arra gondolt, hogy az ártatlanságot, mely mögött az ellenállás efféle vágya parázslik, igenis kétszeresen kéne büntetni. De megveregetve hősünk vállát, csak annyit mondott:
- Jól van, barátocskám, most elmehet. Majd postán megkapja papíron is, hogy maga nem csinált
Ahogy kilépett az utcára, Gedeon azonnal rágyújtott. Úgy érezte, eluralkodik rajta a kétségbe esés. Aztán elszállt ez is, mint a Mátrix füstje
Fotó: Imre Gyula Bence