Krémhírek

Barta Ferenc

 

Alig lépek be a munkahelyemre, a portás máris kérdéssel fogad:

– Hallottad?

– Persze – felelem. – Mit?

– Lövöldözés volt a Lecsógunnyasztó Minisztérium előtt! Most is tart a helyszínelés – az orrom alá dugja a tabletjét.

És tényleg. Ezt írják az interneten. Szép hosszú cikk, fotókkal meg minden. Jól látható rajta a minisztérium épülete, helyszínelő rendőrök. Legalábbis ebből a szögből.

A dologgal csak egyetlen baj van. A Lecsógunnyasztó Minisztérium srégen, jobbra esik az iskolánktól, ott jövök el előtte minden reggel. Ahogy ma is. Rendőrt ugyan egy darabot nem láttam arra, viszont két tacskót igen, akik kifinomult érdeklődést tanúsítottak egy villanyoszlop iránt. Meg egy szép lányt, a tacskókhoz tartozó póráz végén. Különben csend, rend. nyugalom.

– Ez egy marhaság – mondom. – Most jöttem el minisztérium előtt. Nincs ott egy centi helyszínelés se.

– Te nem hiszel a saját szednek? – kérdé jó portásunk és egészen az orrom alá nyomja a tabletet. 

Eltolom a kezét. Valamit még utánam szól, tisztán kiveszem a „tájékozatlan hülye” kifejezést, de nem fordulok meg, hogy elirányítsam a Délvidékre.

A titkárnő is ezzel fogad az irodán. Itt már hang is van képhez – persze, mert magam kerítettem neki hangkábelt, hogy a számítógép hangkimenetét összeköthessük a monitorba épített hangszóróval. Szép, színes, szélesvásznú monitor, szép színes szélesvásznú tudósítás fut rajta éppen a „Kitudjamelyik” tévécsatornán.

– Képzeld! Nagy lövöldözés volt a Lecsógunnyasztó Minisztérium előtt! Kézigránátokat is dobáltak!

– Nem volt – nyugtatom meg. – Most jöttem el az épület előtt –kezdek bele és beszámolok a tacskós lányról.

Szánakozva néz rám.

– Te nem hiszel a saját szemednek? Itt adja a tévé!

Elindítom a gépén a vírusellenőrzést. Mert folyton összeszed valamit. Aztán gyorsan a húzok a bánatba, mert két tanárnő is érkezik a hírrel: lövöldözés volt! Mindkettő bőszen lengeti az okostelefonját.

A második emeleti folyosón elkap a felügyelő tanárnő. Csak zárójelben: hja, kérem elnőiesedett a pálya!

Ő is tabletet dug az orrom alá. A képernyőjén romos épület. A kép készülhetett a Közel-Keleten, esetleg Belső-Mongóliában is.

– Ennyi maradt Lecsógunnyasztó Minisztériumból! Komoly tűzharc volt! Pokolgép robbant! Bombákat dobáltak!

– Nem dobáltak. Most jövök a…

– Te nem hiszel a saját szemednek?! – vág közbe.

– Nem – nyugtatom meg és otthagyom.

A gépteremben a kollégám élő, egyenes adásban néz egy bombatölcsért.

– Ennyi maradt a Lecsógunnyasztó Minisztériumból – mondja köszönés helyett.

Az ablakhoz megyek, elhúzom a függönyt. Pont rálátni a Lecsógunnyasztó Minisztériumra, ott álldogál, kicsit srégen, jobbra. Ép. Sehol egy zsaru. Már a tacskós lány is elment. Ritka békés kép. A reggeli Budapest.

– Gyere csak – invitálom a kollégám. – A minisztérium áll. Marhaság az egész.

Marad ülve. A monitorra bök:

– Itt van! Láthatod a saját szemeddel! Semmi nem maradt belőle!

Most erre mit mondjak?