Napló / freez

Napló 20210708

Gyűlölöm azokat a cikkeket, amik arról szólnak, hogy mit rontottam el, negyven tévhit a lecsó készítés szabályairól, hogyan cserélt eddig rosszul kereket, mi az ördögért? Amit tudni kell tudom. Teljesen erőszakolt beavatkozás az életembe olyan csatornákkal, amik máshonnan kerültek átvételre – például éppen a pszichológiából – mondd el, majd megnézzük merre vezet az ut. De hát ez csak egy lecsó, annyira nem lehetek hülye, még ha nincs is számottevő emberi kapcsolatom, hogy elrontsak negyven féleképpen egy lecsót. Nem is lehet annyiféleképpen elkészíteni.

vagy mégis?

teljesen elbizonytalanít ez a megközelítés.

Ma is elém került egy tipikus emberi alak. Önhibásan száz kiló, látszik rajta a csipsz – hogy önhiba vagy sem majd Dóra megmondja – laza, laza bő nadrág, laza felső – teljes testet takaró, tehát az önkép rendben, tudja hogy ilyen , – és halad. De nem jut sehová. A villamos jön, ő futni kezd, két lépés után abbahagyja, dühösen rágyújt.  Mi ez?

Napló 2021 07 10

Ma éjjel azt álmodtam, meghalt Stephen Hawking, előtte nem sokkal még beszélgettünk, bár én nem tudok angolul és ő sem magyarul, de mégis megértettük egymást, valami tréfát is elsütött és nevettünk. Majd meghalt. Felébredtem, és tudatosult bennem, hogy csakugyan meghalt Stephen Hawking, amit kifejezetten sajnálok, kedveltem őt. Különösen a humorát.

Sör versek

Új műfajt teremtünk, ez lesz a sör versek.

Még egy korsó

hasad a borsó

kb ilyesmire gondoltam.

vajon mire gondol Stephen Hawking

20210711

A kapitalizmusban mindennek ára lett, nem szeretem, nem csak az ár miatt, hanem mert mindent meg lehet venni, bármit, amit csak szeretnél. Régebben nem volt mindennek ára. forintba fizethető ellenértéke. Kicsit vadabb volt, de nem volt rossz. Egyszer stoppoltunk Pestről  Kisbérre. A Vörösvári úton kezdtük, mentünk kocsiról kocsira, Wartbourg, Lada, Skoda, ahol megálltunk ittunk egy sört. ahol hosszabban nem jött autó, ettünk egy pacalt Tatabányán egy vonatot stoppoltunk, egy tehervonatot.

– Felszállhatunk?

– Fel.

Aztán mentünk elöl a mozdonyban vagy nyolc kilométert. Odaértünk Kisbérre, senki se várt. 

– Dolgozik, gondolhatjátok. Elmentünk a munkahelyére, valami hentes üzem volt.

– Jó, várjatok, jövök. Ittunk pár sört. este valami ünnepség volt, füstölt csülköt ettünk, és ittunk pár sört.

– Nem aludhattok itt, nincs hely.

– Jó, megyünk.

Kimentünk az országútra, nem messze egy benzinkút volt. Az úton töltöttük az éjszakát, ott aludtunk valami fa alatt. Reggel vonattal jöttem haza. 

Volt egy film, a bohóc a falon, egy épülő félben lévő házban reked benn egy fiú, mert megjönnek a háziak. A másik két haverja kinn várja. mesélnek történeteket egymásnak. Az jutott eszembe meg lehetne- e ma ezt tenni, épülő ház éppen van. Történetek is vannak. – Kilenc hónapra születtem, anyámnak végig volt teje. Így kezdődik a film. A többire nem emlékszem, de jó film volt azt tudom.

A világ végéig nem bújhatok el magam elől különösen nem írásokba. Azt mondják képmutató, mert túl szép, túl csúnya, túl egyszerű túl bonyolult, azt különösen mondják, hogy túl bonyolult. nem tudom, mennyire legyen egyszerű. Egy zsákmadzag egyszerű. A szomszédban egy fiatalember, miután nem vehetett feleségül azt akit szeretett, és gyermekük is született, de  a lánynak nem volt semmije, csak a gyerek, a közös gyerek, és a szülők nem akarták  a házasságot, hát fogott egy madzagot felment a padlásra és felkötötte magát. Mosolygós fiú volt, nem is volt iszákos, rendes ember volt, de nem bírta az életet. A fia felnőtt – úgy, hogy a nagyszülei nem is akarták látni, a nagybátyja sem. Nagy dolog a föld. Mostanra meghalt mindenki, és az unoka örökölt. Nem gyújtotta fel a házat, ahol a nagyszülei éltek, és ahol az apja a padláson felkötötte magát. Ő jobban bírja a dolgokat, az életet. Ez harmincöt éve volt, nem volt régen. 

Mennyi hazugságot lehet leírni negyven, ötven, hatvan, száz évvel ezelőtti dolgokról, mintha megtörténtek volna, pedig nem történtek meg, csak a politika így szereti hallani. Ki tudja mi hogy volt. Csak az egyszerű dolgok számítanak, a szerelem meg a halál, meg a hazugság, a többi mind kimódolt és csak becsapja az olvasót. Olykor így is vigyázni kell nagyon.

A lakodalmakban mindig történik megcsalás, nem tudom miért van így. Az ifjú pár rokonai érkeznek három faluból, sokféle ember van köztük, olyanok is akik ismerték egymást már régen, egy faluban laktak egy templomba jártak, egy moziban ültek a sötétben és fogták egymás kezét. Aztán találkoznak egy lagziban éjfél előtt, amikor már nagy a jókedv, kimennek gyorsan a fészerbe, felhúzzak a nylon szoknyát, egymásba borulnak és így, alig hallják a zenekarban a nagybőgőst, de az ütemet azért hallják. Aztán visszamennek, a nő gyorsan a férje mellé ül, szed neki húst, a férfi megáll az ajtóban a többi férfival, cigarettáznak, néha a nőre néz, néha a feleségére, aki hangosan nyitott szájjal nevet az asztal szomszédja bolond viccein.

Három hét múlva a patikánál találkoznak. megesznek egy krémest a Pitykében, aztán többet nem.

20210713

20:21 – ágyba, alvás! Ha félsz a sötétben, gondolj a pandára, és reméld, hogy a panda nem gondol rád álmában.

A pandák álma veszélyes, a pandák álma opál sikoltás, torokban reked gyötrelem, ha belekerülsz véged.

Sosem lesz vége, sosem lesz vége.

Semmit nem láttál még, ha nem láttad a pandák álmát. Tornyok vannak benne, magas hidak, acélból felhők és kiáltás.

A medvék nyitott szemmel álmodnak. Az ő álmuk más, abban halak vannak és kis dobozok, a dobozban harangok. A harangok ezüstből vannak. A medvék szeretik a harangokat, ha megszólalnak két hátsó lábukra emelkednek, ide oda ringatják a testüket, és a régi dolgokra gondolnak.

A reggel szép lesz. Majd meglátod. Emlékezz a harangokra.

Halálos fáradtságból segíthet ki egy tétovasággal átfonott-átszőtt mondatgombolyag.

freez

A feladat

A feladat Egy férfi, sárga színű, felfújható gumicsónakban húzott egy fókát a jégen. A fóka élt, jól érezte magát, a csónak farában feküdt, és abba az irányba nézett, ahonnan jöttek. Hideg volt, látszott a lehelet, a férfi bajszára jégkristályok ültek. A fóka néha nehézkesen mozdult a csónakban. Órák óta mentek így a végeláthatatlan jégmezőn, csak a lépések ropogása hallatszott a hóban, és a műanyag csónak surrogása. A fóka nehéz volt, de a férfi nem állt meg hogy pihenjen, rendületlenül húzta a csónakot. Délután, három körül feltűnt egy alak a jégen, állt, várta a férfit a csónakkal. 
– Helló – köszönt, amikor mellé ért. 
– Jó napot! – köszönt a férfi, megállt, megtörölte a homlokát. 
– Messziről jönnek? 
– Mit számít ez? – kérdezte a férfi. 
– Nem is tudom. Segíthetek húzni? 
– Persze. 
Mentek tovább, most már ketten húzták a gumicsónakot, benne a fókával. 
– És hová tartanak? 
– Megyünk nyolc óráig, akkor megállunk, éjszakai tábort készítünk, vacsorázunk, alszunk reggel hatig, majd tovább megyünk. 
– Igen, de meddig? 
– Mindig így lesz, itt soha nem megy le a nap nyáron – mondta a férfi. 
Húzták tovább a csónakot.
– Miért van a fóka a csónakban? Zsákmány? 
– Nem, nem zsákmány, feladat. Nem érti? 
– Nem. 
– Mindenkinek van egy feladata, nekem a fóka, magának más. Az ember odaáll és végrehajtja. 
– Meddig? 
– Ameddig tart a feladat, vagy amíg meg nem hal, vagy amíg valaki más át nem veszi. 
Mentek tovább. Látszott a lehelet, hideg volt. Egy terepszínű, sárga barna dzsip érkezett jobbról, nyitott, sivatagi jármű. Két katona ült benne, egy férfi és egy nő. A nő vezetett. Erős fékezéstől megcsúszva, pár centire álltak meg a két férfi előtt a jégen. A fóka hátrafordította a fejét, nézte a két katonát, a bajsza izgatottan mozgott le fel. 
– Melyikük? – kérdezte a nő a társától. 
– Mindegy – mondta a másik katona, és rágyújtott. Ők maguk is terepszínű egyenruhában voltak, sivatagi ruhában, de nem látszott, hogy fáznának. 
– Mindegy – mondta ismét a katona. 
A férfi, aki kezdetben egyedül húzta a csónakot, megdörzsölte az orrát. 
– OK – mondta, és a másikra nézett – Nevem Tom, Tom Clancy. Nos? 
– Hát persze – mondta a másik férfi. – Kell tudnom valamit a fókáról? 
– Nem, csak egy fóka. 
– Rendben. 
Tom Clancy felugrott a dzsipre, a hátsó ülésbe. A nő gázt adott, és szó nélkül elhajtottak, egyenesen tovább. 
A másik férfi megfogta a kötelet, a fókára nézett, majd elindult, a csónakot húzva a jégmezőn tovább. 
(freez)

Pilinszky

J ónak lenni minden emberhez, 
Á radt a vágy meghasadt szívedből.
N em lehet mégsem, szálka létünk
O lykor a másik húsába szúr.
S írva kapunk mégis feloldozást. 
 
Franc Prox
 

Pilinszky

J ónak lenni minden emberhez, 

Á radt a vágy meghasadt szívedből.

N em lehet mégsem, szálka létünk

O lykor a másik húsába szúr.

S írva kapunk mégis feloldozást. 

Franc Prox

Bíró József – Drága holdvilág

Csak nézem a holdat,

ami rám tekint sandán.

Várja a szavam, hogy szóljon

a szám, szépet, édeset.

Vagy tán kérdően ragyog felém?

Mit akarok én?

Titkosan nevet, körülötte

felhők és egek.

Mert ő már tudja, hisz nincs

rajta se gúny, se kalap.

Hogy ezek csak szavak?

De szépek! És remélek békét

s csodálatos képet!

Amint este kiülünk páran.

Párom, gyermekeim és még

jó néhányan.

Lessük fényes arcod!

Hisz te látod mi volt, mi lesz

a földön. Mert ami most van,

az nem más, mint börtön!

Mindennek te vagy a kulcsa,

te hatalmas, titkos és furcsa!

Mégis, ha mereng az ember,

fohászkodva néz rád, de miért

nem mer nagyokat álmodni?

Pedig te fonod egész életünket

át, drága holdvilág!

Kiemelt kép: Imre Bence

K.E. avagy egy délután története

Holmi lim-lom, zsebemben talált kis  kavics, kendő, egy fél gyufásdoboz. Hogy kerül egy fél gyufásdoboz az ember zsebébe. Egy kocsmában ültem, és beszélnem kellett egy emberrel aki tudott valamit az életről, amit én akkor nem , megjegyzem azóta sem, mert az embert nem találtam, és magam nem jöttem rá a megfejtésre ebben a kérdésben. Más kérdésekben is csak olykor olykor. Nos beszélnem kellett ezzel az emberrel.

Frici hozta szóba :

– Iró úr, maga csak hiszi hogy mindent tud.

– Alig nevezhetem magam írónak – mondtam, és kortyoltam a boromból.

Egy talponállóban voltunk, a Mázsa téren. Odakinn már erősen délutánban hajlott az idő, idebenn megállt az élet, egyszer még talán valamikor a nyitás után hatvanháromban vagy hatvannégyben.   Odakinn izgatottan sürögtünk forogtunk, mentünk munka pénz, üzlet és szerelem után, idebenn nem. Itt megnyugodtunk, ittuk a fröccsöket egymás után, néztük kissé szánakozólag a kintieket akik lótnak-futnak, és tekintetünkkel biztattuk őket, jöjjenek be, tegyék le a gondjaikat, támaszkodjanak egy pulthoz, és merengjenek el régi és uj időkön, azok ütközésein, azon hogy vajon miért van az , hogy a pályaudvarokon az érkezési vágányok vonatai mindig olyan helyen állnak meg ahol már nincs fedett tető felettük. Az élet dolgain gondolkodjanak, csak a  fontos dolgokon. Mindannyiunknak megfelelt igy, elődeinknek és utódainknak is a szomjas fröccsök végtelen során áthaladóknak.    

–  Nem , mondhatom nem tudok mindent az életről – válaszoltam, Fricinek.

Frici szakember volt, és életművész, TV szerelő volt, bejáratos magánlakásokba és magánéletekbe, és ő nem csak TV -t javított és bejárt az életekbe, de olykor fontos megfigyeléseket is tett, afféle szociológiai megfigyeléseket, tudta, hogy a lakások jobbára egyformák, a berendezések egyformák, az emberek között sem a különbségeket hanem a hasonlóságokat fedezte fel. Kényelmesen élt, nem volt házas, gyermek sem volt. A napok javarészét a szervizeléssel töltötte, és nagy könnyedséggel fogadta el mindazt, amit számára a világ nyújtott, így Évának – aki itt lakott nem messze egy panel hetedik emeletén – a figyelmességet, ami olykor bejgliben konyakban és barátságos ölelésben mutatkozott, vagy Irénét, aki pompás húslevest főzött, vidéki baromfikából, aranysárgát, esetleg Emmáét, aki, miután adóztak a testi szerelemnek olykor hajlandó volt vele sakkozni is, és rendre bemattolta. Frici szeretett így élni. Én idegenkedtem ennyi könnyedségtől, és döntőbírót kerestem volna  saját igazam bizonyítására, vagy inkább  annak való helyt adásra, mint afféle hivatalnok aki hisz a nagy rendszerekben és a kívülálló hozzáértő döntéseiben.

– Valóban azt gondolja Frigyes, hogy ez a helyes életmód? Ez a langy mosollyal végrehajtott tévelygés a világban?

– Mindenki elégedett, és ennél több nem is kell, higgye el, író úr.

Most nem javítottam ki a titulust illetően. Már már magam is annak éreztem magam, ahogyan hatolok bele a világ rejtettet titkaiba, és megpróbálom kifürkészni Frici életét, és annak miértjeit.

– De így mindenkit becsap, még inkább megcsal? Hát mit szólnak ezek a hölgyek ehhez, hogy itt húsleves, ott meg sakkparti?

– Ne féltse őket. Ne féltse. Tudnak egymásról.

– Nem hiszem.

– Pedig igen. És beosztanak engem, csak úgy mint ahogyan beosztják a sót, a lisztet, a tisztítószert, a férjeik  jelenlétét, bár Emmának nincs férje, talán a sakk miatt, nem is tudom. Beosztással élénk, felmérték a világot, és úgy rendezték el az életüket, hogy megkaphassák azt amiről azt hiszik meg kell kapniuk. Sőt tudják ezt, tudják egészen biztosan.

– Nem hiszem el, ez nem lehetséges, hiszen az érzelmek fontosabbak mindennél – mondtam, kissé szomorúan, és kis kételkedéssel. Mintha meggyőzhetett volna ez az ember engem.

– És maga, maga nem csap be senkit író úr?

– Hagyja már az írót, hiszen még nem is írtam semmit!. Csak tervezem.

Frici nem válaszolt, nem is nézett célzatosan, nem tett semmit, állt, nézett a kinti világra, és belekortyolt a poharába.

– Van valami papírja? – kérdezte. 

A zsebem kutattam végig, de nem volt nálam egy fecni sem, egy névjegy sem aminek a hátoldalára írhatnék.

– Tollam van – mondtam.

Frici letépte egy doboz gyufa címkéjének a felét, ráfirkantott egy telefonszámot, és két betűt. „K.É.”

– Hívja fel. Majd ő elmeséli magának, hogy mi az élet. Eldönti majd, hogy maga él, vagy én.

– Ki ő?

– Majd meglátja, ha felhívja. Legyen vele nagyon udvarias, tisztelettudó és megértő, ha előáll valamely mániái egyikével másikával. Igazi úriasszony ő, majd meglátja.

– Gondolja alkalmas személy arra, hogy döntőbírónk legyen.

– Nagyon is – bólintott Frici komoly meggyőződéssel.

Nem hívtam fel a számot, egy idő múlva tudtam már kié, megnéztem a telefonkönyvben és kérdezősködtem is kicsit. Nem hívtam fel K.É.-ét a madámot, ahogyan becézték ki tudja miért – nagyon is pontosan tudta mindenki  miért – nem hívtam fel, mert féltem tőle, nem is személyétől, hanem igazságaitól. Így maradt a zsebemben ez cetli, felhasználatlanul, de fontos tanúságul a jövőre. Talán.

Halgrip, a macska

Kapaszkodom az ereszbe két emelet magasságban. Függök, ég és föld között. Éjszaka van, az eső csendesen szemerkél. Már jó ideje lógok itt, az eső átáztatta a farmeromat és a pólómat. A jobb lábfejemen himbálódzik a papucsom, furcsa, de nem esik le, csak billeg ott.

Felkapaszkodni nem tudok a tetőre, már többször próbáltam és a lógás hosszával erőm egyre fogy, tehát ez nem fog menni. Meglehet, az a kandúr megakadályozná, még ha esetleg sikerülne is, aki a kémény mellől néz engem. Régi ellenségek vagyunk, már nem tudom pontosan miben is gyökeredzik az ellentét közöttünk, de fennáll, ebben biztos vagyok. Érzem, a kandúr is így gondolja, látom a tekintetén, ahogyan méreget a kémény mellől.
Ő mindenesetre nem ázik, van ott valami perem bádogból.

A helyzetem kilátástalannak mondanám.

Valahogyan mégsem érzem a dolgot teljesen kétségbeejtőnek, sőt, egészen zsigereimig ható szabadság jár át, szinte boldog vagyok, vad és féktelen. Bármit megtehetek, bármire képes vagyok, mint az a macska ott, a kémény mellett, akinek hét élete van és Halgrip a neve. A jobb papucsom most aláhull és eltűnik a sötét mélységben. Hallom, zörög egy bádogkuka, ahogy nekiütődik.

Magamtól másztam ki ide.

Az este aránylag jól indult, a második italomnál és a negyedik gondolatomnál tartottam, ami szerintem nem is rossz egy egyszerű szombat estére, amikor megérkezett Jim, Fred és jött velük még Green is. Jó hírt hoztak, elmondták, hogy én lettem az elnök-vezérigazgató. Még csak harmincnégy vagyok, ez komoly siker. Kedvem lett valami vad és féktelen dolgot tenni, valamit, aminek nincs közvetlenül köze, például a könyvekhez. Ezért másztam ki a tetőre és egyensúlyoztam végig a gerincen, megkerülve a kéményt. A kandúr már akkor is ott volt, bár még nem vettem észre. Persze megcsúsztam. Az ereszcsatornát még elkaptam és most itt függök, teljesen papucstalan.

A kandúr néz – úgy éljek, rám kacsintott -, az eső egyre hevesebben esik, én lógok. Hallom Green kiált lentről.

Nem megyek le, azért se megyek. Jó nekem itt.

50

Amikor közel ötven éves voltam, azt mondtam, az ember ötvenéves korára elhasználja minden gondolatát. Így lett. Miután évekig ugyanazt gondoltam egyre újra és újra, elhatároztam, hogy teszek néhány hajmeresztő gondolatkísérletet.
 
Íme az eredmény: Az emberi gondolkodás nem más, mint a túlszervezett biokémiai rendszer nem kívánatos mellékhatása.
 
Majd a következő: – A társadalmi jólétet a boldogság keresés és a szabadságvágy mértékben kell meghatározni, vagyis a gondolatunk, a lelkünk a legerősebb szervező erő, a materializmus a kapitalizmus tévedése, és szóhasználata amely nem alkalmas a valóság pontos leírására, ám mindezt vallás nélkül képzelem, a vallás az a kód, amellyel az emberek számára értelmezhetővé lehet tenni a gondolat rendszerező erejét, de csak eszköz, mint a papír a betűknek.
Eddig jó, nem?
 
Volt még egy sajátos gondolati nekifutásom, az emberi kapcsolatok erőssége vagy lazasága, távolsága a párkeresés koreográfiáján és hormoni működésén alapul, a szerelem konkrét és egyetlen értelmezhető célja nélkül.
 
Mindezt az elmúlt években gondoltam végig, miután elmúltam ötven. Vajon tévedtem -e amikor azt gondoltam, hogy elhasználtam annyi idősen minden gondolatomat, hogy használtam már minden szót, amelyet ismerek, és többet nem is fogok megismerni. Szerintem nem, nem tévedtem. Vajon más lenne -e ha közben mérnöknek vagy papnak tanultam volna, vagy csak a szókészlet lenne nagyobb a megismert tárgyi – technikai tudás, eszközrendszer. Alighanem így lenne, több szóból tudnám ugyanezt összeilleszteni, olykor elfordulhatnék a tárgyi világ szavai és szerkezetei felé, mechanikáról beszélhetnék, kötésekről és oldásokról.
 
A gondolataim mindig is e körül forogtak, csak nem szenteltem külön figyelmet ennek. Hol lettek volna? Búvó patak a tudatalattiból? Nincs ilyen fajta kapcsolat. Fuvallat a légből? Dehogy- eddig is ott volt mindez – csak azt bizonyítja, hogy egészen furcsa olykor kusza és semmibefutó gondolat-kapcsolatokká rendezhetőek a világról alkotott érzeteink szavakba formált sora. Mint egy gyermekjáték, egymásba illeszthető szavak, ragokkal és toldalékokkal, alannyal és állítmánnyal, amit így neveztünk el. Mint a lélek. Közmegegyezés tárgya ez. Úgy vélem abbahagyom az önreflexiót, megígérni nem tudom, de igyekszem felhagyni ezzel, hiszen ilyenje mindenkinek van, csakúgy, mint ara papagája, vagy ha nincs, szeretne, de ez nem jelenti azt hogy ne lenne ara papagáj, van, és nekem is van.
 
Versek következnek a reklám után.
 
Brunner Tamás

Reklámpszichológia

Milyen pszichológiai alapjai lehetnek a meggyőzésnek?

Az információfeldolgozásnak két formája van. Az egyik a felületes vagy heurisztikus információfeldolgozás, amely egy gyors és automatikus folyamat, kevés kognitív erőfeszítéssel és kevés hozzáférhető információ alapján történik. A másik az alapos vagy szisztematikus feldolgozás, amely már egy lassabb és időigényesebb folyamat, sokoldalú és releváns információk alapján történik és nagy mennyiségű kognitív erőfeszítést igényel, így hosszútávú attitűdváltást eredményez.

A meggyőzés pszichológiai alapelvei (Robert B. Cialdini: A hatás)

  1. Kölcsönösség elve

Az elvet a viszonyosság normájára vezethetjük vissza. A „becsapott ajtó módszere” a következőképpen működik, először egy nagyon nagy dolgot kérünk a vásárlótól, amit biztosan nem fog teljesíteni, majd visszamegyünk és engedünk a kérésünkből, így úgy érzi majd, hogy ezt a szívességünket neki is viszonoznia kell.

  1. Következetesség elve

Ezt az elvet a társas elköteleződés normája és a konzisztencia iránti igény működteti. Ilyen lehet a „láb az ajtóban technika”, mikor először egy olyan dolgot kérünk az adott személytől, amely egy bizonyos ügyet támogat (pl. állatvédelem), s ilyenkor a személy beépíti önészlelési folyamataiba, hogy ő egy olyan ember, aki támogatja az állatokat. Ezt a kérést (pl. írjon alá egy petíciót) önkéntesen kell teljesítenie. Majd, ha később odamegyünk egy nagyobb kéréssel (szeretnénk egy nagy táblát elhelyezni a kertjében az állatvédelemmel kapcsolatban) a konzisztencia miatt valószínűleg teljesíteni fogja kérésünket.

3. Társadalmi bizonyíték elve

Fokozza a hatékonyságot, ha egy terméket vagy szolgáltatást több olyan ember is használ, akik hasonlóak hozzánk, így csökken a bizonytalanság érzetünk a termékkel kapcsolatban. Például a bevásárlókocsik elterjedésénél (Sylvian Goldman, 1930) beépített embereket alkalmaztak, hogy az emberek lássák, hogy többen is használnak kocsit a kosár helyett és ezáltal nekik is erre essen a választásuk.

  1. A vonzalom elve

Az elv kulcspontja a rokonszenv kiváltása, ami a hasonlósággal (az eladók átveszik nyelvhasználati stílusunkat) vagy a dicséret által történik.

  1. A tekintély elve

Ennél az elvnél fontos a cím-rang, az öltözködés és az egyéb státuszszimbólumok működtetése. Könnyebben megvásárolunk egy terméket, ha azt egy magas beosztású és jól öltözött ember kínálja nekünk. A tekintély fontos feltétele ezen kívül, ha demonstrálják hozzáértésüket és tapasztalatukat a termékkel kapcsolatban, valamint egy-egy negatívumot is megemlítenek, ami a hitelességüket és megbízhatóságukat erősíti.

  1. A hiány elve

A hiány elve arra épül, ha úgy reklámozzuk termékünket, amihez korlátozott a hozzáférés.

Milyen módszereket alkalmazhatunk, hogy felkeltsük a potenciális vásárló érdeklődését?

A behaviorizmus hatása, John Watson munkássága kapcsán hatott a reklámpszichológiára. Úgy találták, hogy a vásárlást élménnyé kell tenniük, mivel alapvetően egy fárasztó, hosszú és unalmas folyamat, ezért jutalomértékű ingereket érdemes társítani hozzá. Maga a vásárlás élménye így fontosabb, mint a termék, fontosnak tartották, hogy jutalmazzuk a vásárlót.

Na és hogyan tehetjük meg ezt?

  1. A meglepetés és a váratlanság ereje
    Ilyen például a Kinder Tojás, amit a benne lévő ismeretlen ajándék miatt szívesen vásárolunk, vagy a Happy Meal menü.
  2. Különlegesség érzése
    Ilyenek például az olyan termékek, amelyek státusz szimbólumokhoz kapcsolhatóak, lehet az egy márkás óra vagy cipő, amelyek megadják a vásárlónak a különlegesség és az egyediség érzését.
  3. A következő az újdonság ereje
    Fontos, hogy bizonyos időközönként újításokat vezessünk be, legyen az egy videójáték éves kiadása apróbb módosításokkal, máris vásárlásra buzdítja a közönséget.
  4. Fontos a fokozódó teljesítmény is
    Ilyenkor szintén apró módosításokkal, frissítésekkel érjük el, hogy termékünket újra meg újra megvásárolják.

Hogyan oldjuk fel a vásárláshoz fűződő bűntudatot?

A pszichoanalitikus irányzat a vásárláshoz kapcsolódó bűntudatot kívánta feloldani, ugyanis sokszor érezzük, ha nem létszükségletű dolgokat vásárolunk. Az ilyen reklámok a tudatalattinkban lévő bűntudatra reflektálnak, például a következő mondatokkal: „Ön megérdemli”.

Mi a legmegfelelőbb módszer az ételek és az italok reklámozására?

Az AIDA-modell szerint a vásárlást a legjobban a vágy felkeltésével lehet elérni, így az ilyen reklámokban ízletes fagylaltok, csokoládék bemutatása történik, hiszen a „termék magáért beszél”. Azonban ennek a módszernek az egyik hátránya, hogyha a vágyak mégsem teljesülnek, akkor frusztráció következik be az emberekben, valamint egy idő után hozzászokik az ember és kontraproduktívvá válik ez a forma.

Milyen módszert válasszunk, ha tisztálkodó szereket, banki szolgáltatásokat szeretnénk eladni?

A DAGMAR-modell szerint a meggyőzés lehet a kulcsa a termékeladásnak. Az ilyen reklámokban egyfajta „szakértői heurisztikát” alkalmaznak, amivel szeretnének meggyőzni minket arról, hogy miért emellett a termék mellett döntsünk. Ilyen lehet például, hogy öltönyös vagy fehér köpenyes emberekkel, valamint szakzsargonokkal reklámoznak bizonyos termékeket, ezáltal tartós attitűdváltozást érhetnek el. A módszer hátránya a kognitív fösvénység, ugyanis a vásárlók általában a lehető legjobbat, a lehető leggyorsabban szeretnék megvásárolni a hosszas meggyőző szövegek helyett.

Mi a teendő, ha szolgáltatásainkat szeretnénk bemutatni?

A Rogers modell, Carl Rogers nyomán, a 70-es években látott napvilágot. Itt a termék elfogadásán van a kulcs, amit a kipróbálás nyomán érnek el. Ilyenkor aktív részvételre hívják a vásárlót és akár egy ideig ingyen használhatja az alkalmazást, majd utána dönthet arról, hogy szeretne-e elköteleződni a termék mellett vagy sem. Ilyenek lehetnek a különböző médiaszolgáltató vagy álláskereső oldalak is.

Na és mi történik, amikor „a médium maga az üzenet” (Marshall McLuhan)?

Ilyenkor sem a vágykeltés, sem a kipróbálás, sem a meggyőzés nem cél. A médium szinte megkerülhetetlen, hiszen hatalmas büdzséből szponzorált és szinte mindenhol ott van, mindenhol megjelenik.

A social media korszak

A 2010-es évektől kezdve megjelent a webkorszak, ami újabb reklámozási formának adott melegágyat. A cél a rajongás, a hosszútávú elköteleződés azáltal, hogy közvetlen kapcsolatba lépnek a fogyasztóval. Szívesen reklámoznak akár „influenszerekkel” vagy megpróbálnak minket is bevonni megosztás, feltöltés, „lájkok” által.

Milyen pszichológiai háttere lehet a reklámoknak?

Az első a küszöb alatti észlelés, amikor bizonyos ingerek olyan rövid ideig jelennek meg, hogy nem lesz tudomásunk róla, mivel a tudatosságunk küszöbe alatt maradnak.

James Vicary, 1957-es kísérletében a mozifilmekben 5 másodpercenként 3-4 ezredmásodperces reklámüzeneteket rejtettek el, ezután 60%-kal nőtt a büfé bevétele.

Később ezt a kísérletet rengeteg szakmai kritika és felháborodás kísérlete, így betiltották a tudatosan nem észlelhető reklámokat. Majd kiderült, hogy Vicary csak kitalálta ezt a kísérletet.

A social media nagy hatással volt a figyelemre, felgyorsította az észlelési folyamatokat. A Facebookon például egy tartalmat 0,9-3,7 mp között nézünk, majd tovább görgetünk.

Hogyan kelthetjük fel a figyelmet mégis?

  1. Növeljük az impulzustömeget reklámozással, hirdetéssel

Ezáltal növelhetjük a termékünk megjelenésének gyakoriságát, érdemes akár mozgással is, hogy megtörjük a statikusságot.

  1. Nagy és felhívó jellegű elemeket használunk

A szomjúság, éhség és az életösztönök, a kisbabák, a cukiság és a veszély alapjában véve figyelemfelkeltő eszközök lehetnek. Érdemes még harmonikus helyekkel, képekkel ábrázolnunk termékünket, ami a biztonságot váltja ki. Újabb kutatások szerint a direkt erotikus tartalmaknál jobb, ha csak sejtetünk.

3. Szokatlan formációkkal, kreativitással

 

A képek forrása: hu.pinterest.com

Imre Dóra

Életútinterjú

Erzsébet 1939 -ben T. faluban született földműves családban, édesanyja egyedül nevelte, édesapja a háborúban hősi halált halt. A falu jellegzetesen alföldi mezőgazdasággal foglalkozó helyiség, vasútvonal nem vezet oda, a fővárositól hetven kilométerre fekszik.

A helységben működött általános iskola, az iskolában volt könyvtár, volt orvosi rendelő, élelmiszer és vegyes bolt, ruházati üzlet – elsősorban nem konfekció ruhákat vásároltak az emberek, hanem szövetet, amit megvarrattak – volt mozi is. (most nincs ) .

Telefon csak a postán volt – hosszú évekig magánszemélyeknél alig vagy egyáltalán nem, vidéken még kevésbé.

Televízió még nem volt, a hírforrást a rádió szolgáltatta, az újság ami néhány házhoz járt – a Szabad Föld – és hírek, amiket az emberek egymástól kaptak – hoztak vittek. Külföldről, más városokból nem sok hír jutott el. Nem is tűnt fel a hiánya.

A faluban volt tanító, orvos, postás, agronómus, az üzletekben dolgozók és a pap, akik nem mezőgazdasággal foglalkozta. Ezek az emberek nem játszottak érezhetően vezető szerepet, nem adtak különösebb iránymutatást, végezték a saját munkájukat.

Teltház: Mennyire lehetett tervezni ott és akkor az életet, egy gyereknek, a családnak?

Erzsébet: Nem sok tervem volt, jártam iskolába, tanultam, mint a többiek, amikor nem volt iskola a mezőgazdasági munkákban vettem részt a földeken, mint mindenki más. A fiúk a nehezebb munkákba is hamar belekezdtek, belenőttek a gazdaságba. Szekérre ültek, traktorra ültek. Amíg az általános iskolába jártunk nem volt különösebb terv arra, hogy mi lesz az ember később. Nyolcadikban kérdezték, ki milyen pályát választana. A fiúk egy része Vácra jelentkezett – valamiféle gépszerelő szakközépiskola volt ott -, sokan elmentek, jónéhányan haza is jöttek, mielőtt elvégezték volna, beálltak dolgozni. Akkoriban még –ez 1952 körül volt – nem volt kötelező tovább tanulni, elég volt a nyolc osztály, de mégis megpróbálták többen. Volt azért közöttünk is olyan, aki továbbtanult, orvos lett, a családja taníttatta. Akkor ez annyi költséget jelentett, hogy a gyerek nem lakott otthon, nem dolgozott haza a családnak, meg kellett venni a könyveket, de az iskolában nem kellett fizetni. Én úgy gondoltam tanítóképzőre megyek, volt ilyen iskola Nagykőrösön meg Budapesten Cinkotán is. Én a cinkotait választottam, be is iratkoztam, egy évet elvégeztem, azután családi okából haza kellett mennem. Nem is tudom miért akartam tanító lenni.  Tetszett, ahogyan az iskolában a tanító a gyerekekkel foglalkozott. És az is számított, hogy a földműveléssel nem akartam foglalkozni, tanulni szerettem volna. Akkoriban, aki tanítóként végzett azt beosztották oda, ahol kellett tanító, ez lehetett bárhol az országban, nem ott, ahol született. Ezt tudtam, és vállaltam volna, ha máshová kerülök. De végül is nem került erre sor. Ahogy mondtam hazakerültem. Nem is álltam be a gazdálkodásba, nemsokára megint Pestre mentem. Három műszakokban dolgoztam egy fonodában. A munka nehéz volt, de mégis szerettem ott. Egy leány szálláson laktunk úgy, hogy hárman laktunk egy szobába, de ez nem volt baj – korábban még a tanítóképzőben huszonnégyen voltunk egy hálóban – ez itt egy viszonylag szigorú hely volt, ahol laktunk, de nem volt barátságtalan, vigyáztak az itt lakó lányokra. Fiatalok voltunk mind, sok közülünk vidéki. kevésbé ismertük a várost. nem is nagyon mentünk messzire ahhoz a helyhez képest, ahol laktunk – ez Lőrincen volt – vasárnap néha elmentem egy kifőzdébe és ott ebédeltem, a mozi volt még szórakozás, de azt nem nagyon szeretem. TV később lett itt is a közösségi szobában, társalgóban, és otthon is a faluban. Akkor egy TV volt a művelődési házban egy forint volt a belépő, úgy lehetett nézni. Tervem itt sem volt különösebb, csak dolgoztam. örültem, hogy kiemeltek minőségellenőrnek – ez azért volt mert már volt valami végzettségem, a tanítóképző -.  Amennyire emlékszem különösebb végzettségeket nem vártak le, amit az ember csinált és abban jól dolgozott, az akkoriban elég volt ahhoz, hogy előrébb jusson – magasabb fizetést kapjon, más beosztást. De ezek kis lépések voltak nagyon. Nem is nagyon terveztem itt hosszan lenni. Egy idő múlva ismét hazakerültem. Nemsokára férjhez mentem.

1961 Budapest. Telefon még mindig csak a hivatalos helyeken volt jellemzően, magánlakásokban kevésbé. Újságok voltak, a rádió ugyancsak. TV a családban a hatvanas évek közepére került.  Egy nőnek akkoriban három pár cipője volt, egy téli, egy félcipő, egy szandál. A ruhákat varratták – jó varrónők voltak – de volt konfekció is. A lakókörnyezetekben – tíz háztömb, mondjuk – a napi szükségletekhez az ellátás mindenütt megvolt, gyalog elérhetően, üzletek, piacok, kenyérgyár. Voltak nagy piacok is Pesten ahová érdemes volt menni, a Garai téri, Hunyadi téri, a Nagycsarnok.

Teltház: És hogyan kezdődött a felnőtt élete, mi változott?

Erzsébet: Amikor férjhez mentem azt gondoltam, jó lenne, ha gyermekünk már Budapesten születne, valamiért ezt fontosnak tartottam, nagyobb lehetőséget láttam abban, ha ő itt születik, és tanul. Így is lett.  Már akkor elgondoltam, hogy a gyerekünk tanuljon, ne szakmát, szóval nem fejezze be középiskolában, hanem tanuljon tovább, olyan végzettsége legyen, ami megbecsült dolog, tanár vagy jogász. És én is tanulni akartam. A hatvanas évek végén beiratkoztam az Eötvös Gimnáziumba, leérettségiztem. Akkor már megszületett a fiunk. Amíg a gimnáziumba jártam nem dolgoztam, csak a férjem, elég volt így is a jövedelem a család fenntartására. Akkor úgy gondoltam a képzettség kell ahhoz, hogy az ember olyan munkát tudjon vallani, ami jobb munka, nem három műszakos gyárbeli, gép melletti, hanem hivatali. Ezt sikerült is elérnem – a hetvenes évektől már hivatalnokként dolgoztam, gyárban a számviteli osztályon, majd később az OTP- ben.

Nem volt különösebb tervünk, hogy hogyan éljünk. Dolgoztunk, a gyerek iskolába járt, anyukám otthon volt, vezette a háztartást. Ő jött velünk T.-ből, ezzel meg is szakadtak a vidéki gyökerek, érdekes, de gyorsan elmúlt a kapcsolat a szülőfalummal. Öreg koromra kerestem meg ujra. Továbbtanulni már nem akartam, ekkorra már harminc éves el is múltam. Annyi tervezettség volt, persze, hogy amennyit lehet dolgozzunk és a jövedelemét tegyük félre, gazdálkodjunk vele, ha lehet vegyünk lakást, legyen kocsink.

Tudni kell az időszakról, hogy Budapesten nem volt könnyű tulajdonhoz jutni –életvitelszerű helyben lakás kellett hozzá öt év, akkoriban egy családnak egy ingatlana lehetett, egy lakása. Nyaraló az lehetett külön Az autóra elő kellett fizetni. Öt tíz évet lehetett várni a kocsira. Csak típust lehetett választani – öt hat típusból – szint már nem annyira, ahhoz már szerencse kellet.

Nekünk autón 1976 ban lett- előtte szereztük meg a jogosítványt – örültünk a kocsinak nagyon, ez egy akkor új típus a Dacia volt, és szerencsék volt a színben is. A tájékozódásra a TV, rádió elég volt, akkor is ha egy vagy két csatorna volt és a rádióban is egy két adó – Kossuth, Petőfi. Az egyszerűbb emberek kíváncsiságát kielégítetté az így kapott információ. Sokféle hírek volt, külföldről is tudósítottak, elégnek tűnt.

Telefonra mi az igénylést 1972-ben adtuk le, 1992-ben kaptunk telefont.

Az élet eltelt így, dolgoztunk napról napra, nagy terveket nem szőttünk. Nem tekintettünk évekre előre. Az akkor megszerzett tudás elég sokáig elegendő volt, mind a hivatali munkában, de a szakmunkákban is. Nem változott annyira a világ, hogy újra és újra kelljen tanulni a saját mesterséget, és a környezet sem indokolta, hogy váltani kelljen, más szakmát kelljen megtanulni. Ha valaki elkezdett egy foglalkozást sok esetben úgy is maradt, egész életére, akár egy munkahelyen. Ami továbbképzés kellett megkapta ott.

A 90-es évek után nagyon megváltozott a dolog. De akkor mi már nemsokára nyugdíjba mentünk, és csak látom, hogy kell követni a változásokat. felgyorsult minden, ahogyan látom, a technika, az hírek, rengeteg információ áramlik mindenhonnan. Nem könnyű a választás, meg annak a kiválasztása sem, hogy melyik hír igaz nem igaz fontos vagy nem fontos.

Pszichológiai módszerek: Logoterápia és szimbólumterápia

Míg tapasztalatom szerint az autogén tréning elsősorban a testi és a lelki dimenzióval, a szimbólumterápia módszertana a szellemi dimenzióval dolgozik, mely segít abban, hogy a személy tudjon saját magára, élményeire, belső képei reflektálni és ezáltal meghaladja a pszichofizikumot, a térben és időben történő determinációt. A meditáció során a szellemiben történő szabadságot is megéli a kliens, hiszen korlátok nélkül fedezhetjük fel belső világunkat és a későbbi alkalmak során szabadon alakíthatunk is rajtuk, átdolgozhatjuk őket. Az öntranszcendencia (önmagunk meghaladása) aspektusa a szimbólumterápia szellemiségében szintén megtalálható.

A relaxáció szó középkori francia nyelven azt jelentette, hogy „elengedni a rabot”. A rabot, aki magunk vagyunk, sokszor a fizikai, sokszor a lelki dimenzió által meghatározva, megkötve. A mindennapos élményekkel, eseményekkel, stresszel hajlamosak lehetünk megkötni magunkat, rabja lenni a saját életünknek, körülményeinknek és nem „kiengedi a rabot”, azaz túllátni saját magunkon, hiszen ez igazán emberivé tesz minket. A meditációban az instrukció szerint a léleknek adunk teret arra, hogy megmutassa magát nekünk egy-egy hívószóra, ám én úgy gondolom, hogy amit itt léleknek neveznek az a szellemi dimenziónak a megmutatkozása.

„A szenvedés, mint teljesítmény” koncepciója szintén megtalálható a szimbólumterápia módszertanában is. A logoterápia úgy fogalmazza meg, hogy ezek tesznek minket igazán láthatóvá, hiszen fájdalmaink igazgyöngyök, amikben az alkotás lehetősége rejlik. A szimbólumterápiában fájdalmainkkal, szenvedésünkkel, élményeinkkel először a rálátással, “letakarítással” dolgozunk, majd azon gondolkozunk, hogy ezekből hogyan lehet kincs a saját életünkben? Hogyan tudunk belőle építkezni? A folyamat során belső kincseket keresünk, ami lehet először negatív vagy pozitív számunkra, mégis kinccsé, értékké tudjuk formálni.

Kinek ajánlottak ezek a módszerek? Indikáció – kontraindikáció szempontjából hasonlónak tartom azt, hogy egyik módszert sem ajánlott alkalmazni, amikor a szellemi dimenzió nem hozzáférhető. A szimbólumterápia nem működik, ha a személy túlságosan beszűkült pszichés állapotban van, tehát nem hozzáférhető a szellemi dimenziója. A logoterápiához hasonlóan a szimbólumterápia elméletében is megtalálhatjuk, hogy van az emberben egy olyan dimenzió (szellemi), ami ép és nem tud megbetegedni. A szimbólumterápia megfogalmazásában is olvasható, hogy minden illető egészséges részéhez szól, amihez megpróbál hozzáférni a képhívások alkalmával. A nem verbális jellege miatt is tartom nagyon erős módszernek, hiszen, amire nincsenek szavaink, könnyebben megtalálhatjuk őket belső képekben, az alkotás során.

A logoterápiás szemlélet egyik alapvetése, mi szerint az önismeret megszerzése nem végcél, hanem az „önmagunkkal való bánásmód” megtanulása az, amit kitűzhetünk célul. A szimbólumterápia elmélete hasonlóan közelíti meg ezt a kérdést, itt a cél, magának a meditációnak, tehát a „lélek nyelvének” a megtanulása és későbbi folyamatos alkalmazása. Hiszen, ahogy Szőnyi Magdától tanultam, nyelvtanfolyamra sem azért megy el az ember, hogy egyszerűen kipipálja, hogy ott volt, hanem azért, hogy megtanulja a nyelvet, amit a későbbiekben használni tud és saját magán tud dolgozni általa. Mindkét módszer bármikor alkalmazható, az eljövendő élethelyezetek során bármikor visszanyúlhatunk belső képeinkhez vagy éppen az értelemkeresés lépéseihez.

A szeretet retorikája, mint a logoterápiás beszélgetés formája, a szimbólumterápia módszertanában számomra szintén felfedezhető. A személy felértékelése, elfogadása, értékeinek meglátása szimbólumterápia szemléletében és a módszertanában is jelen van. A képekkel való dolgozás hozzájárul a tisztánlátáshoz, hiszen a letisztítással, az értelemadással sokat foglalkozunk az élménymegbeszélés során. A további alkalmak során a képekkel való munkában alternatívákkal dolgozunk és lehetőséget hagyunk, hogy ezeket a kliens szabadon alakítsa (Pl. Mi történik az útkereszteződés képnél, ha jobbra, balra vagy középre indulok el? Mit találok? Ki vár engem ott? Hogyan jelenik ez meg az életemben?). Az értelem kipuhatolása pedig egy-egy szakasz végén történik meg, olyan kérdésekkel, mint „Mit üzen nekem ez a kép?, Mire világít rá a saját életemben? Mit fedeztem fel, mire láttam rá általa?”. Ezután átnézzük, hogy mit érdemes megőriznünk belőle, mitől kell megszabadulnunk vagy mit kell átkereteznünk, új szintre emelnünk, letakarítanunk, hogy kinccsé vagy belső erőforrássá válhasson.

A paradox intenció módszere szintén is megtalálható a meditációban, hiszen sokszor olyan anyagokat, tulajdonságokat, élményeket élünk át általa, amiktől esetenként félhetünk, viszont így a félelem helyébe a vágy léphet (Pl. Belépni azon az ajtón, ami félelemmel tölt el és már oly régóta be van zárva vagy keresztül megyek a barlangon, ami a traumafeldolgozás egyik jelentős hívóképe. Az egyik kliensünk a tanfolyamon gyermekkori abúzus áldozata volt és nagyon félt egy bizonyos ajtónak a kinyitásától, ahova saját gyermekkori énjét zárta be holtan. Egy alkalommal úgy döntött, hogy megpróbálja kinyitni az ajtót, ami mögött ezúttal a kislány élő volt és mosolygott.). A dereflexió és a beállítódás-moduláció is felfedezhető a képekben, hiszen akár külső történések belső lejátszásával, módosításával, új nézőpontokból, értelemmel ruházhatjuk fel a történteket (Pl. A bennünk megjelenő éles kardot, hogyan tudjuk úgy használni, hogy az ne sebezzen, csupán a személyes biztonságunkat őrizze). Önmagában az átalakítja a gondolkodást és egy új nézőpontra világít rá, ha szimbólumot segítségével fogalmazzuk meg az élményeinket. (Pl. Az egyik kliens a tréningen karácsonykor egy számára nehéz képről számolt be nekünk, a képben a karácsonyfát egyedül tartotta a kezével, mivel imbolygott és bármelyik percben fel tudott volna borulni, kiabált a családtagjainak, de senki nem jött oda segíteni. Ez megterhelő volt számára, kiszolgáltatottnak és szerencsétlennek érezte magát, majd, amikor újra hívta ugyanazt a képet, teljesen más érzés kerítette hatalmába. Erőt érzett magában és büszke volt, hogy egyedül is a hátán tudta vinni az ünnepet, felfedezte az értéket saját magában.)

A logoterápiában az értelem észlelési tréning során „ÉÉT”, elemezzük a problémát, a szabad cselekvési teret, a választási lehetőségeket, majd kiválasztjuk a legértelmesebbet és eldöntjük, hogy meg akarjuk valósítani. A szimbólumterápiában a külső és belső valóság összeegyeztetésére alkalmaznak kérdéssort, ilyen a jelentésadás és a jelentéskeresés, amikor felvázoljuk a tényeket, a lehetőségeket, az összefüggéseket és végül összeillesztjük. Maga a szimbólum szó is görög eredetű, ami egybevetést, összeillesztést jelent. A záróalkalommal megbeszélendő célformula a legértelmesebb cselekvés kiválasztása és annak megvalósítására tett szándék összefoglalása egy mondatban.

A logoterápiás megközelítéshez hasonlóan a szimbólumterápia is az embert összetettségében, háromdimenziós (testi, lelki, szellemi) egységként kezeli, hogy elkerülve a redukcionizmust, a személyt egy szabad, felelősségteljes és önmagát meghaladó egészként értelmezze. A szimbólumterápiában fontos az összeillesztés, hogy a látszólag szakaszos és darabos életterületeket, dimenziókat a személy egységessé és teljessé tudja tenni.

A szimbólumterápiában sem elsődlegesen a múlt feltárása a cél, azonban a hívószavak által megjelent képekkel való foglalkozásban feljöhetnek olyan múltbeli traumatikus események, amelyek erre irányíthatják a lelki munka fókuszát, azonban ilyenkor is értelemkereső jelleggel.

A két módszer szabadságot és értelemkeresési lehetőséget biztosít a kliensek számára, hiszen bármennyire is determináltak bizonyos körülmények, helyzetek az életünkben, mégis szabadon dönthetünk arról, hogy ezeket hogyan éljük meg, hogyan gondolunk rájuk, hogyan viszonyulunk, milyen beállítódást veszünk fel ezekkel szemben vagy adott esetben milyen belső képet hívunk rájuk. Így a személy valóban önmegvalósítóvá és saját életének alkotójává válhat.

 

Imre Dóra

Fotó: Imre Bence