Napló / freez

Napló 20210708

Gyűlölöm azokat a cikkeket, amik arról szólnak, hogy mit rontottam el, negyven tévhit a lecsó készítés szabályairól, hogyan cserélt eddig rosszul kereket, mi az ördögért? Amit tudni kell tudom. Teljesen erőszakolt beavatkozás az életembe olyan csatornákkal, amik máshonnan kerültek átvételre – például éppen a pszichológiából – mondd el, majd megnézzük merre vezet az ut. De hát ez csak egy lecsó, annyira nem lehetek hülye, még ha nincs is számottevő emberi kapcsolatom, hogy elrontsak negyven féleképpen egy lecsót. Nem is lehet annyiféleképpen elkészíteni.

vagy mégis?

teljesen elbizonytalanít ez a megközelítés.

Ma is elém került egy tipikus emberi alak. Önhibásan száz kiló, látszik rajta a csipsz – hogy önhiba vagy sem majd Dóra megmondja – laza, laza bő nadrág, laza felső – teljes testet takaró, tehát az önkép rendben, tudja hogy ilyen , – és halad. De nem jut sehová. A villamos jön, ő futni kezd, két lépés után abbahagyja, dühösen rágyújt.  Mi ez?

Napló 2021 07 10

Ma éjjel azt álmodtam, meghalt Stephen Hawking, előtte nem sokkal még beszélgettünk, bár én nem tudok angolul és ő sem magyarul, de mégis megértettük egymást, valami tréfát is elsütött és nevettünk. Majd meghalt. Felébredtem, és tudatosult bennem, hogy csakugyan meghalt Stephen Hawking, amit kifejezetten sajnálok, kedveltem őt. Különösen a humorát.

Sör versek

Új műfajt teremtünk, ez lesz a sör versek.

Még egy korsó

hasad a borsó

kb ilyesmire gondoltam.

vajon mire gondol Stephen Hawking

20210711

A kapitalizmusban mindennek ára lett, nem szeretem, nem csak az ár miatt, hanem mert mindent meg lehet venni, bármit, amit csak szeretnél. Régebben nem volt mindennek ára. forintba fizethető ellenértéke. Kicsit vadabb volt, de nem volt rossz. Egyszer stoppoltunk Pestről  Kisbérre. A Vörösvári úton kezdtük, mentünk kocsiról kocsira, Wartbourg, Lada, Skoda, ahol megálltunk ittunk egy sört. ahol hosszabban nem jött autó, ettünk egy pacalt Tatabányán egy vonatot stoppoltunk, egy tehervonatot.

– Felszállhatunk?

– Fel.

Aztán mentünk elöl a mozdonyban vagy nyolc kilométert. Odaértünk Kisbérre, senki se várt. 

– Dolgozik, gondolhatjátok. Elmentünk a munkahelyére, valami hentes üzem volt.

– Jó, várjatok, jövök. Ittunk pár sört. este valami ünnepség volt, füstölt csülköt ettünk, és ittunk pár sört.

– Nem aludhattok itt, nincs hely.

– Jó, megyünk.

Kimentünk az országútra, nem messze egy benzinkút volt. Az úton töltöttük az éjszakát, ott aludtunk valami fa alatt. Reggel vonattal jöttem haza. 

Volt egy film, a bohóc a falon, egy épülő félben lévő házban reked benn egy fiú, mert megjönnek a háziak. A másik két haverja kinn várja. mesélnek történeteket egymásnak. Az jutott eszembe meg lehetne- e ma ezt tenni, épülő ház éppen van. Történetek is vannak. – Kilenc hónapra születtem, anyámnak végig volt teje. Így kezdődik a film. A többire nem emlékszem, de jó film volt azt tudom.

A világ végéig nem bújhatok el magam elől különösen nem írásokba. Azt mondják képmutató, mert túl szép, túl csúnya, túl egyszerű túl bonyolult, azt különösen mondják, hogy túl bonyolult. nem tudom, mennyire legyen egyszerű. Egy zsákmadzag egyszerű. A szomszédban egy fiatalember, miután nem vehetett feleségül azt akit szeretett, és gyermekük is született, de  a lánynak nem volt semmije, csak a gyerek, a közös gyerek, és a szülők nem akarták  a házasságot, hát fogott egy madzagot felment a padlásra és felkötötte magát. Mosolygós fiú volt, nem is volt iszákos, rendes ember volt, de nem bírta az életet. A fia felnőtt – úgy, hogy a nagyszülei nem is akarták látni, a nagybátyja sem. Nagy dolog a föld. Mostanra meghalt mindenki, és az unoka örökölt. Nem gyújtotta fel a házat, ahol a nagyszülei éltek, és ahol az apja a padláson felkötötte magát. Ő jobban bírja a dolgokat, az életet. Ez harmincöt éve volt, nem volt régen. 

Mennyi hazugságot lehet leírni negyven, ötven, hatvan, száz évvel ezelőtti dolgokról, mintha megtörténtek volna, pedig nem történtek meg, csak a politika így szereti hallani. Ki tudja mi hogy volt. Csak az egyszerű dolgok számítanak, a szerelem meg a halál, meg a hazugság, a többi mind kimódolt és csak becsapja az olvasót. Olykor így is vigyázni kell nagyon.

A lakodalmakban mindig történik megcsalás, nem tudom miért van így. Az ifjú pár rokonai érkeznek három faluból, sokféle ember van köztük, olyanok is akik ismerték egymást már régen, egy faluban laktak egy templomba jártak, egy moziban ültek a sötétben és fogták egymás kezét. Aztán találkoznak egy lagziban éjfél előtt, amikor már nagy a jókedv, kimennek gyorsan a fészerbe, felhúzzak a nylon szoknyát, egymásba borulnak és így, alig hallják a zenekarban a nagybőgőst, de az ütemet azért hallják. Aztán visszamennek, a nő gyorsan a férje mellé ül, szed neki húst, a férfi megáll az ajtóban a többi férfival, cigarettáznak, néha a nőre néz, néha a feleségére, aki hangosan nyitott szájjal nevet az asztal szomszédja bolond viccein.

Három hét múlva a patikánál találkoznak. megesznek egy krémest a Pitykében, aztán többet nem.

20210713

20:21 – ágyba, alvás! Ha félsz a sötétben, gondolj a pandára, és reméld, hogy a panda nem gondol rád álmában.

A pandák álma veszélyes, a pandák álma opál sikoltás, torokban reked gyötrelem, ha belekerülsz véged.

Sosem lesz vége, sosem lesz vége.

Semmit nem láttál még, ha nem láttad a pandák álmát. Tornyok vannak benne, magas hidak, acélból felhők és kiáltás.

A medvék nyitott szemmel álmodnak. Az ő álmuk más, abban halak vannak és kis dobozok, a dobozban harangok. A harangok ezüstből vannak. A medvék szeretik a harangokat, ha megszólalnak két hátsó lábukra emelkednek, ide oda ringatják a testüket, és a régi dolgokra gondolnak.

A reggel szép lesz. Majd meglátod. Emlékezz a harangokra.

Halálos fáradtságból segíthet ki egy tétovasággal átfonott-átszőtt mondatgombolyag.

freez

Kandi kamera

Vicces mesék

A főszereplő – egy férfi – neve legyen Karl – vagy Paul – kandi kamerás alkalmazott, azzal foglalkoznak a szerkesztőségben, hogy megtréfálnak civileket, akinek a reakcióit filmre veszik. A felesége egy baromfi-feldolgozóban a szalagnál dolgozik, és csirkét belez, naphosszat.

Néhány poénos betolakodás a magánszférába – remek sikeres filmeket készítenek. Ezt követjük, egy ideig. Pl: hamburger árusítás a parkban, a vevő kezéből kiveszi a kaját beleharap,  visszaadja.

Egy padon egy nő mellé ül és a vállára hajtja a fejét. Számos trükköt hajtanak így végre.

Munkatársai támogatják, azt mondják nagy mestere a becsapásnak.

Ő gyorsan jut előre, egyre többet szerepel, egyre több trükkjét mutatják be.

De a trükkök egyre durvábbak, át kell jutni az ingerküszöbön.

Egy bankrablást szimulálnak, a biztonsági őr lenne a célpont, de nem jól reagál, lelövi az egyik trükkmestert. Karl lehúzza a maszkot, magyaráz, de további lövések dördülnek és ő is a földre kerül. Kiderül, hogy a banki személyzet be van avatva – vaktöltény volt -, és az egyik ügyfél lesz a becsapás áldozata, aki sírva fakad amikor a filmesek felfedik magukat.

Egy mentő érkezik egy  helyszínre, ott egy férfit, aki összeesett a főutcán – ez Karl – bedobnak a mentőautóba, majd kiteszik egy padra, láthatóan holtan. Megkérik az egyik járókeltő hívjon valakit, nekik most lejárt a munkaidő, ezzel elmennek. A férfi aki más, mint a helybeliek – ott marad a holttesttel, rendőr érkezik, megbilincselik, de ekkor felébred Karl és felfedi magát. A férfi a képébe mászik, ezt végig veszi a kamera.

Egy roncstelepre érkeznek ketten egy kocsival, az egyik megfojtja a másikat, beteszi a kocsiba, beemeli a présgépbe és kezdi összenyomni, amikor a darukezelő fiú sikoltozva megpróbálja megakadályozni. Felfedik magukat, a fiú összeomlik.

Olykor egymást is megtréfáljak, csak hogy ki ne essenek a gyakorlatból, néha maguk is áldozatai lesznek hasonló trükköknek, így a férfi   is miközben csapdába próbál csalni valakit, az megfordítja a szituációt.

Az első szituáció – Egy mélygarázsban egy férfi a kocsijához lép, ezt észreveszik a trükkmesterek, főhősünk – Karl – odaszalad, és magával rángatja, – Jöjjön, üldöznek, és magát sem kímélik.  Közben háttérben lövések hangjai. A férfi vele szalad, egy kocsi mögött fedezékbe mennek, a férfi fegyvert vesz elő, és viszonozza a tüzet. Egy operatőr elesik. Karl megrémül, majdnem összeomlik, amikor az operatőr feláll, és a férfival együtt egy másik operatőrre mutatnak. Karl behúz egyet a férfinak, és elmegy.

Megbékítik és folytatja. A trükkök durvulnak, a kitalációban Karl nagymester – egyszer felveti, hogy megbeszélhetnék egy haldoklóval, hogy tetettesse magát halottnak a kórházban, és amikor jön a gyászoló rokonság feléled, és megnézik ki mit reagál. Kicsi híján elfogadják és el is kezdik szervezni.

Karl hazamegy – másnap orvoshoz kell mennie. Megnézik a leleteit, röntgen iratok,  a doktor közli vele, hogy rákos, hat hónapja van. Nem hiszi el, várja a kamerát, de nem érkezik.

Hazamegy, a feleséget ágyban találja egy barátjával, amikor bemegy a szobába ismét azt hiszi kamera trükk, de nem az, a férfi elmegy, a nő közli vele, hogy nem akarja látni többé, kidobja a lakásból

Mielőtt elmegy talál egy igazolványt otthon az asztalon, az ő képe, de nem az ő neve van rajta.

Egy ócska motelben száll meg, a szomszédban utcalányok bulit tartanak, őt is bevonnák, de elhárítja. Haza menne, de alig talál oda, valahogyan megváltozik a környezet és a név is más az ajtón. benéz a kukucskálón, de kilép egy erőteljes férfi, és elzavarja. A feleségéről nem tud senki a házban, nem is értik mit keres itt.

Karl beszédeleg a munkahelyére, és folytatják a trükköt. Úgy gondolja bosszút áll a barátján, de valami súlyos kell, hátha belehal, hogy megcsalta a felségével.

Kitalál egy buszbalesetet, felveti, hogy szerezhetnének igazi holttesteket a hullaházból. Majdnem el is fogadják. Elmegy a kórházba, az orvosát keresi. Aki találkozik is vele, és megerősíti a diagnózist.

A baleset:

Egy hídon állnak a kamerával, amikor érkezik egy iskolabusz és a barátja is arra jár. Az iskolabusz balesetet imitál, a víz felé rohan, bebukfencezik a vízbe, a barát utána ugrik, lekezdi kimenteni a  gyerekeket – felfújható gumibábukat, nem érti mi ez –  amikor megérkezik Karl – búvárként jön – , aki segíthetne neki kimászni, de belefojtja a vízbe.

Karlt üldözni kezdik a rendőrök, a stáb követi őket, de a rendőrök látszólag nyomát veszítik. A stáb elmegy majd  Karl feleségével térnek vissza. Beszélnek arról, hol lehet most Karl.

Karl moziban van, egy filmet néz, ami kandi kamerás türkökről szól, részben a saját szereplésével, a korábbi türkjeivel, részben új türkökkel, amiben benne van már az orvosnál tett látogatása, a megcsalása a barátjával, az iskolabusz, és látható amint belefojtja a barátját a vízbe.

A moziban felgyullad a villany, belép a felesége  vele a barátja, Karl nem érti a helyzetet.

A felesége választás elé állítja, ad egy fegyvert neki és azt mondja a rák igaz – bár a férfit nem Karlnak hívják hanem Paulnak, korábban egy elmegyógyintézetben volt páciens, a filmesek hozták ki onnan – a megcsalás is igaz, döntsön, mit tesz, lőjön, vagy fejezze be önmaga a saját életét, amúgy sem tudhatja mikor mi igaz.

Fegyverrel kényszeríti őket, hogy elmenjenek ismerős helyekre a városban – a kamera követi őket, eljutnak a csirkefeldolgozó üzembe, ahol a feleség dolgozik. A fegyverben nincs töltény.

Itt Karl beáll a csirkefeldolgozó szalagra, átveszi a felesége munkáját.

Egy végtelenített tükör reflexben fejezzük be, amint ezer alakban bontja a csirkét, katatón. 

Brunner, 20220724

Mezítláb a homokban

Mezítláb a homokban

Egy kényszerű lépés a királydinnyén

Egy sasszé balra, egy sasszé jobbra

Egy Hohenzollern veszett el ebben a mozdulatban, Irén

Egy Hohenzollern

Két éve nem jártam már meztéláb

Senki nyomába nem léptem

Nyomot sem hagytam

Nem volt szép gesztusom sem, Irén nem volt ilyen

A templomi üveg nem fogja meg a fényt de a meleget igen

Kékre festi és fázom ott, ahogyan nézem

A kékbe öltözött angyalkákat az ablakon ki tudja , ki tudja Irén?

Ki tudhatja

Mikor lépek megint mezítláb homokba dinnyébe nyomokba

Ki tudja?

Brunner Tamás

Könczöl Mária – Miénk

Kezdetektől miénk volt a fény,
a bizonyosság; a kétely más tájra költözött,
befont, körülölelt minket az ég,
s mi szálltunk elszürkült életek fölött
 
Miénk lett az élet, miénk a reménység,
kezünkben melengettük az egész világot.
Nekünk teltek percek,
a mindenség ránk szabta gyönyörét, 
feltétlen szerelmünkben
egymáshoz símulva végtelen a mámor.
 
Remegő testünkön a szerelem a mákony.
Miénk volt éjszaka, mit elvettünk reggel is.
Érzelmünk elvarázsolt, vágyunk röpített héthatáron,
s nehezen hittük, hogy csalfa is tud lenni.
Hogy megtagadhat százszor,
ha nem szeretünk így mindig. 
 
Miénk, kezdetektől miénk volt a lét,
játszotta velünk tünde játékát,
megfogott és megtartott az ég
felett, míg meg nem tagadta tőlünk mámorát.
 
Talmi álmok, csöppnyi ígéretek
hitették velünk, itt a végtelenség.
Megálmodni sem kell, csak elvenni, 
mert együtt élni gyönyörűség. 
 
Tűnékeny erő volt, s bár tudtuk minden percben,
szívünk dobbanása, lelkünk ezer hangja
elnyomta. És a valósággal szembeni esélytelen perben
a bírák kimondták szerelmünk halálát,
mi már régen belénk volt kódolva. 
 
Mert belénk volt kódolva elejétől a pusztulás,
hiába őriztük kábán, egymástól bódultan,
szerelem-pajzsunk lassan repedezett már,
s mi idővel csak némán ölelkeztünk, könnyünk visszafojtva.
 
Míg nem intett a megszokás,
óvatlanná váltunk.
S így veszett el idővel minden
gyönyörű, szép álmunk.
 
Még miénk volt az érzés,
miénk a reménység,
még karunk ölelte törékeny világunk,
mégis, mikor éjre éj jött, s a kéj jóllakott már,
elindultunk messze, vesztve minden álmunk.
 
Mert tudtuk már; nem miénk a végtelen,
Szerelmünk csak röpke villanás volt,
minek – bár felégette az egész világot -,
pernyéjén örökkévalóság nem terem.

Fotó: Imre Dóra

Az intellektuális Himalája

A világ alapvetően zord hely, gyerekkortól kezdve az, fegyelmezés és jutalmazás egyszerre a karácsonyfa alatt, ami, ha belegondolsz valójában egy tőről fakad, azt mutatja kinek a kezében a hatalom. És így végig amíg élsz, az iskolában a munkahelyen, a közértben. Folyamatos küzdelem kis és fenséges dolgokért, és az élet nem igazságos, sokszor vesztesz, sokszor nyersz. De a hely ettől még barátságtalan. Mondják a színház kegyetlen hely, a jog is az, a bíróság is az, nagyon is sprőd, sok ott a gonoszág, kifejezetten a rossz érzések háza az. Itt az emberek nem a meleg miatt verítékeznek.

 

Ezért kell gyakran hangoztatni azt, hogy „szeretet”. Ha természetes lenne, nem kellene. De miután deficites a dolog, legalábbis szavak által elő kell hívni, mindegy igaz vagy sem. Varázslás ez. Talán megnyugtató, talán elég ahhoz, hogy elsimítsa a gyűrődéseket. Elég lehet ahhoz, hogy tovább élj.

 

„az az etikai aktus, mely által az ember igent mond önmaga létére, létezése mindazon elemének dacára, melyek konfliktusban állnak lényegi önigenlésével.” avagy: „akkor nemesebb e a lélek, ha tűri balsorsa minden nyűgét s, nyilait vagy kiszállva tenger fájdalma ellen, fegyvert ragadva véget vet neki…”

 

A rengeteg zord és barátságtalan nappal és éjszaka után kell valami, ami boldogságot adhat.  A boldogságkeresés a legfontosabb létező. Vagy legalább az értelmes küzdés érzetét adhatja, vagy az értelmetlenét , de legalább élek, vagy: élek. Fokozatok, kinek, hogy és miután tudatalattink nagyban befolyásol minket és olyan dolgokra késztet, amit tudatos létünkkel nem tennénk meg, hát tegyük, amit tanácsol, nem sok értelme lenne ellenállni önmagunknak. Nem is lehet, nincs rá eszközöm. Keresse meg valaki, hol a tényleges irányítás. És hogyan alakul ki. Igen számít a jellem, és számít a kultúra, az ember önmaga ellenére, személyes tulajdonságaival homlokegyenest szemben álló dolgokat nem tesz meg. Így valójában mégis nálam a kormánykerék, de ez nem úgy megy, hogy azt mondom balra, akkor nyomban balra. Ez lassabb, talán évtizedes fordulatokra képes így a teherhajó, ami viszi terheim, és amely önmagam vagyok egyszerre.

 

És akkor gondoljunk a vizezett borra[1] ami már nem fröccs, még nem víz. Nem sokat fog segíteni kedélyünkön, még a fejünk sem fájdul meg tőle. Így hát minek?

 

A boldogságkeresés fontos, ha valaki felhagy vele, kedélyét veszíti, nem találja a helyét. Gondoljanak DoQuijote józan pillanatira, nem volt boldog. Vagy Cyranora, bár ő talán soha nem volt boldog.

 

Van, aki fizikai erőpróbáknak veti alá magát, magasabbra, erősebben, gyorsabban. Ez fontos, és kielégítő. A fizikai erőpróba társadalmi elismertsége jelentős.  Valószínűleg azért annyira az, mert miden olyan dolog, amibe bele lehet halni támogatott, mert az emberi határokat feszegeti.

 

Én megtaláltam a magam intellektuális Himalájáját. Van olyan erőpróba, elhihetik, mint bármely hegymászás vagy hosszútávfutás, bár kevésbé mérhető, mert itt ugyan mi a hegycsúcs, mi a magaslat, ami elérhető, és amelyik nem más személy személyes hegycsúcsához mérhető?

Olyanhoz, ami nem társadalmi irányított közmegegyezés által megformált, hanem valóságos hegyorom? Ki tudja.

 

Nincs kifogásom a fizikai erőpróbákkal szemben, volt benne részem, nem okozott örömöt. Nekem e pillanatban elegendő az, hogy kúszom mászom a magam sáros hegyoldalán, egy mászás előre, kettő hátra. Elegendő, és e pillanatban – ezek fontos kitételek, és azért van így, mert éppen most felismertem ezt.  Kimeríti az embert, zaklatja, nem hagyja nyugodni, sem nappal, sem éjszaka. Erő felett kell felhasználnia az adott eszközkészletét – észbeli képességeit, mert az sohasem elég. Idővel megismeri a módot, hogy hogy tud két lécből meg egy konzervnyitóból, ha mást nem is, de éjjeli menedékhelyet eszkábálni, vagy olajfúró tornyot, tankhajót, csillagvizsgálót, magát a kozmoszt. Vagy a reményt a boldogságra.

 

Az embernek soha nem elég, ami van, kell az elérhetetlen, de vágyott szédítő magasság. DoQujote tudta, kövessék.

 

Brunner Tamás

 

 

 

 

 

 

[1] Hosszúlépés – telhaz.com, https://telthaz.com/hosszulepes/?fbclid=IwAR1abXGsxmg_R9trG6aDZgWElFjhLLyIg0KVsnV9uQ-7eI3UifNaHuEpapg

Minden körbeér

Szétveti a szenvedély, mit kelt keblének kohója.

A tavaly nyári csók óta vár a Találkozóra.

Pucolva a porta, ünneplőben állva, pántlikában

Téblábol, míg ráfordul a legény zörgő kapujára.

Ám ekkora hőmérséklet- ingadozásra nem számított,

Szívén elsőnek zúzmara nőtt, majd jégpáncél vastagodott.

A fiú őszinte, nem kertel, nem haboz.

Bevallja, hogy más leány oltárán áldoz.

Eszébe ötlik, hogy régi szeretőjét ő is megcsalá;

Akkor jött a férfi hozzá, mikor egy másik babusgatá.

Emiatt bár elébb dörömböl az ér falán a vér,

Nyugodtan nyújtva kezét köszön el, minden körbeér.

Franc Prox

Fotó: Imre Dóra

Béke

Te külföldre szeretnél menni,

Mert itt magányos vagy

Azt mondod nincsenek olyan emberek, akikkel tudnál kapcsolódni

Nem értékelnek

Nem látnak

Itt nem találod Önmagad

 

A béke benned kell legyen

Körülöttem összeomlik a világ

Vagy én omlok össze a világban

A legnagyobb boldogság közepette is távol kerülök tőled

Olyannyira elnyelem saját magam

 

Te a világon szeretnél segíteni

Szomorúvá tesz, amit látsz

S ezt fontosnak tartod elmondani az embereknek, akikkel találkozol

A gondolataidtól terhesen iszod a fröccsödet a műanyag poharadból

De persze, majd minden a szelektívbe kerül,

Mert jobbá teszed a világot

 

Nehéz vagyok

Valami a földre húz, ahelyett, hogy a világűrbe repítene

Pedig nem szeretnék maradni

Nem lenne jobb, ha most mellettem ülnél

Próbálnál segíteni, de nekem nem mozog a szám

Az is túl nehéz

Ezt eljátszanánk mindennap, amíg meg nem unod

 

Te családot szeretnél a kedveseddel,

De bizonytalan vagy, „erre a világra?”

Nem diagnosztizált depressziódat egy másik személynek tulajdonítod

Ha itt lenne

Ha megtenné ezt

Ha nem mondta volna azt

Ha elhagyná a volt feleségét

Akkor boldog lennél

Ez ennyire egyszerű?

 

Egy üveg fájdalom

Vagy életképtelenség

Hova tűnik az öröm?

A fáradtságtól is nehéz az ember

Elfáradt, kiégett, elégett a lélek

Mitől fáradtál el?

 

Az érzéseimet nem tartod relevánsnak

Nem vagyok megvilágosodott

Máshogy kellene látnom a világot

Észrevenni a perspektívát

 

Magadhoz ölelni a problémákat,

Mielőtt te leszel a probléma

Megtalálni a belső békédet

Találkozzunk, ha sikerült

 

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra

Hosszúlépés

A filozófia tömény italát a szépirodalom felvizezi és fogyaszthatóvá teszi. Bár ebben nem vagyok egészen biztos, lehet, hogy éppen fordítva van, vagy talán az élet vagy érzelem helyzetet a szépirodalom – más művészetek – vetik fel, a filozófia magáévá teszi, majd az irodalom -és más művészetek ismét szintetizáljak azt, de induljunk ki abból, hogy a filozófia világmegragadása töményebb, mint mondjuk az „ingyom bingyom táliber, tutáliber máliber, az erődbe” dalocska. Lehet, hogy így van lehet, hogy nem, induljunk ki ebből.

Tehát felhigítja. Lesz mondjuk 25% – os oldatunk így. Az nem túl tömény, egy deci bor, három deci szóda- gyenge kisfröccs.

A szépirodalom egyes elemit a társadalom tudományok – szociológia, és más – tovább oldja és felhasználja – lelke rajta, Jókainál vagy Balzacnál, Hemingway-nél pontosabb leírásokat a kora társadalmáról aligha tud bármely tudomány – a maga csoportosító, rendszerező, definiáló, és ezáltal elporító módszereivel.

Hol is tartunk arányban? Majd a tudományt lefordítjuk a mindennapokra, itinereket adunk vezetni sem tudó emberek kezébe – olyannyira leegyszerűsítjük azt a verssort, hogy “a semmi ágán ül szívem ” ami már afféle instant rágógumikán használható, vagyis nem használható.

(MP, TK. u.s.w. a végtelenbe, és ők legalább értik, amit csinálnak, én azt is értem miért)

Mennyi most az oldat, 5% -os, vagy 2,5 % és hogyan találjuk meg a fröccsben így a bort- ekkor már lényegében szóda.

Nem fröccs, nem bor, nem szóda. Oltja a szomjat? Oltja. Részegít? Nem részegít, és talán ez a legnagyobb hibája. A felismerésbe bele kell szédülni, bele kell bódulni abba, hogy ráeszméljek, ember vagyok, nem vagyok egyedül a világban, és a társaim valóban társak, ha észreveszem őket, és észreveszem magam.

Hát erre igyunk akkor.

 

Brunner Tamás

Nélküled

Indulj!
De utoljára tedd kezed kezembe,
ülj mellém egy percre, mint aki egy kicsit megpihen,
mert hosszú útra indul.
Oda, hova nekem utam már nem vezet.
Aztán csendben csukd be az ajtót magad után,
ne halljam távolodó lépteid.
 
Hiányod máris fáj.
S csak egy kicsit halok bele.
 
Holnap aztán megint felkelek.
Visz a megszokás:
semmitmondó szavaimat veszem számra
a neked szánt mosoly helyett.
Csak a kabátom melegít ölelésed emlékét őrizve,
az emlékét, mely fájdalmasan is elvarázsol;
   idéz múltat,
   sirat jelent,
   temet holnapot.
Lépteim nem visznek sehova,
mert már nem vagy ott, hová együtt indultunk,
s hol nem mondod: itt vagyok.
 
A mára elvetélt vágy nyüszítve földre teper,
lépteid hiánya fülembe dübörög,
a kín megvakít.
Magánytól didergő szívem ütemét lassítja a céltalanság,
átfonja a semmi, semmikor, sehová.
 
Tudom,
idővel a holtomiglan ígérete kifakul,
értéke talmivá silányul;
vásári csillogása szürke por kezeimben.
Viszi a szél, ha szétszórom,
megmérgez mindent ahová hull,
   belep múltat,
   takar jelent,
   megöli a jövőt.
 
A lét peremén elvesztve egyensúlyomat
a semmibe zuhanok,
hogy ne érezzem – már nem érzem -,
 
nélküled semmi vagyok.
 
Könczöl Mária

Pruzsinszky Sándor – RETÚR

  • Kérek egy  retúrt,  csak  vissza —  mondta  Gábriel,  az  író,  beadva  a  pénzt  a  jegyváltó  

A  pénztárosnő  nagy  szemeket  meresztett.

  • Ha nem  utazik  oda,.  minek  fizeti  a retúrt? 

Az  író  a hétköznapi   élet  apró  dolgaiban  is  szerette  a kiélezett,  beugratós  mondatokat  s  most  is  valami  ilyet  keresett  még,  de  hirtelenjében  csak  az  jutott  eszébe, hogy  „Kabalából!”   –  —–   Akkor  maga  egy  olyanolyan—  A  lány  széles  arcán  lángolni  kezdtek  a  szeplők.

  • Pontosan  —  bólintott  Gábriel  —  én  egy olyan   

Nem   csodálkozott  azon,  hogy  ez  a  csúnyácska  lány  egyből  tudta,  hogy  ő  „olyan”.  Mármint,  hogy  kétlaki,  álságos  karakter.  Beletrafált  az  író  lelkifurdalástól  ragacsos  egójának  mélyébe.    

Mikor  ezt  gondolta,  hősünk  már a  vonaton  ült.  Nézte,  ahogy   elsuhannak  a fák.  Fenyegetőn,  szembeszaladva  lóbálták  feléje  szél-zilálta  ágaikat,  mintha  ők  is  tudnák,  kivel  van  dolguk.

Hetente  kétszer  utazott  Fruzsinához,  a  mutatós  fodrásznőhöz.  Oda-vissza  százhúsz  kilométer.  Nem   rendhagyó   egy  „különélő  párkapcsolat”  esetében.  ahogy  manapság  nevezik.  Látszatra  a  szerelmi  kapcsolat   minden  kelléke  adva  volt.  Gyors  szeretkezéseik    után,  valami  szerény  vacsora  közben  a  csábos  szőkeség  szeretett  bőven  és  soká  panaszkodni  nehéz  sorsára:  mindig  az  jön  ki,  hogy  kihasználja  őt  a világ…   Gábriel  meg a  fülét  hegyezve,  szivacsként   szívta  magába  mindazt  a fájdalmat,  amit  egy  ember, ha  nem  túl  okos,  a kettéhasadt  ég  alatt  érezhet.   Ügyesen  adta  a  kíváncsi,  szívós  szeretőt.  Írói  profizmusa  kizárta,  hogy  elárulhassa:  kapcsolatukat  leginkább  készülő  új  regénye  élteti,  azóta,  hogy  Fruzsinát  választotta  forrásának,  egy  gyors  fazonigazítás után…( Régi  gyengéje  volt, hogy,  akár  a  szobrászok,  csak  való élet  után tudott dolgozni).  Mint  író,  a figurába  szeretett bele:  Fruzsina  megjelenése  pompás  ,  de  az  élet  dolgai  ködként  lebegnek  körülötte.  Hiszékeny  teremtés,  folyvást  odaadás  és  hisztéria  között   .  Imádja  a  sorozatokat  és  mióta  elvált   brutális,  verekedő  férjétől,  korlátlanul  könnyezni  tud  a  szerelmes  történeteken.  Gábriel  elképzelte,  milyen  arcot  vágna  ,  ha  elolvashatná  azokat  a jegyzeteket,  amelyeket  a  légyottjaikról  készít…Brrr!  Fruzsina  úgy  tudja,  az  író  egy  biztosító-társaság  ártalmatlan  utazó  ügynöke,  rengeteg  szabad idővel… Igen,  ez  a  kétlakiság ,  melyet  az  irodalmi  haszonelvűség   aranyszabálya  kényszerít  ki,  napról—napra  jobban  nyomasztja  hősünket….

 A  vonat  lassítani  kezd  és  Gábriel  valami  apró  szúrást  érez  a szíve  táján.   Mert  a  regényből  már  csak  az  utolsó  fejezet  van   hátra.  Ebben   a gyönyörű  szőke  szerető  bevallja:   gyereket  vár  a  főhőstől,  a  rendőrség  és  az  alvilág  által  egyként  üldözött  szelíd  terminátortól.  Aki  csak  akkor   fakad  pusztító,  brutális  haragra,  ha  a  hatalmasok  a  gyengéket  bántják.  („Micsoda  limonádé,”  gondolta  olykor  írás  közben  Gábriel,  „de hát  ezért  fizetnek,  valamiből  csak  élni  kell…”)   

De  most  hirtelen  beléhasított:  Fruzsina  hiányozni  fog!   Nem  tűnhet  el  az  életéből,  úgy, ahogy  eddig  képzelte,   a regény  befejezte  után.  Az  olyan  lenne,  mintha  kitépne  magából egy   életet,  amit  közösen  hordtak  ki.  Mintha  Orfeusz,  ahelyett, hogy  kivezetné,  csak  beljebb  lökné  Euridikét  a  pokol  bugyrába. ..Érezte,  hogy  Fruzsina  álommá,  regénnyé  kövesedett  élete  visszahúzza.  Szinte  futva  szedte  a  lábait  a kisváros i utcán.  Csak  a  fodrász-szalon  előtt  lassított. 

Aztán  rutinszerűen   benyitott  az  ismerős  szobába.  Nem  lepődött  meg,  csak  csodálkozott .  Az  ágyon,  szerelmes  ölelésben  Fruzsina  feküdt  az  átkozott ,  brutális  férjével.

Mint  akit  kifosztottak,  úgy  állt  ott  Gábriel,  az  író.

„Csak  vissza”.   Most  és  így  értette  meg,  hogy  előbb—utóbb  minden  történet  valósággá   hitványodik.

 

                                                                                                                                                                                                                                                                         

 

 

A halál nem része

A halál nem az élet része. A saját halál szürreális a más halála felfoghatatlan. Nem értem a szót: „nyugodj békében” „legyen neki könnyű a föld” „már nem szenved tovább”. Ez kizárólag az én lelkiismeretem – olykor képmutató – megnyugtatása, hogy jó, hát elbocsátom, belenyugszom, elfogadom, rendben van. Nincs rendben – akkor sincs, ha nem tehetek ellene semmit. A holttest nem tesz semmit, nincs viszonya, nem akar semmit nem tud tenni semmit. Nem nyugszik békében – nem vár semmire, nincs. Vége van. Ezért kell ezen a földön élni, addig amig lehet. A holtnak csak emléke van. Ki minél tovább – vagy nagyon – él annál tartósabb emléke, amíg van ki emlékszik rá. Aztán lesz, akiből zászló lesz, de az már nem ő, nyomokban sem, az valami egészen más, nem is emlék nem is szó, nem is gondolat, az valamiféle akarat. Mások akarata. Jobb, ha nem leszel jel – arra mindig rakódik valami természetlenes, nem emberi, utánzó, fényes máz – jobb, ha csak szélfútta emlékezet maradsz.

Kezdek ismét torkig lenni, azzal, hogy csak a könnyebb utak vannak választva mindig. Olvassátok azokat, akik ismerik a vigasztalás édeskés, közömbös szavait és higgyétek el nekik, hogy ami nem öl meg megerősít. Nem igaz, ami megöl megöl, vagy majdnem megöl. Ezt elviselni segít az, ha olyasmit olvastok – néztek, hallgattok, éreztek – amihez munka kell, hogy megértsétek. Nem lehet megtakarítani ezt. Bár voltaképpen mindegy. Mind egy.

A mai kérdés, a gondolat anyag vagy szellem? Szerintem anyagi, ha szellemi eredetű lenen nagyon hasonló lenne mindenkié vagy talán ugyanaz, és ismernénk egymás gondolatait, és tudnánk, hogy mi jár a másik fejében. Nem kellenének édeskés közönyös képmutató és megváltó szavak a feldolgozhatatlanhoz. De nem így van, keresünk, sémákat, megfeleléseket, felismeréseket, és azon haladunk, tévedünk, korrigálunk, kutatjuk a jelet a rádió állomáskereső végtelen forgatásával, megörülünk, ha értjük a szót, és tovább tekerünk zenefoszlányok közepette.

Ez jó így, így éppen jó.

 

Brunner Tamás