Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Gyönyörű mese

Arra kértél, hogy meséljek,

de akkor most maradj csendben,

mint mezítelen talpak alatt

a réti lágy füvek.

És csak nézz körül, figyelj;

friss levelek őrzik

a Föld hajába font

harmatcseppeket.

Mint a szellő, úgy suhanj velem.

Szabadon nevetve, fogd meg

a kezem, szorítsd meg.

 

És csak azt a lányt, csak azt keresd,

aki mindig szívéből nevetve megy veled.

Sohase engedd, úgy öleld.

Sohase bánd meg, úgy szeresd.

Hallgasd, ahogy megosztom veled

gyönyörű szép mesébe rejtve el

a Halált és az Életet.

 

Oly gyönyörűek mindig

az elsuttogott szavak.

Gyönyörű a kérlek,

a köszönöm és bocsánat.

Gyönyörű a hiszek.

Gyönyörű a vágylak.

és gyönyöre vagy te

mindig a csodáknak

és a szeretlekeknek.

Öröke vagy

a gyönyörű világnak.

 

Oly gyönyörűek mindig

a lassú csókok,

az érintések, amikkel

lágyan felfedezni véllek.

Gyönyörű mindig, ahogy

magamban látlak téged.

Ezt is elviszem

örökül belőled.

És örökké gyönyörűen őrzöm

azt a lelket és szívet

ami ott dobog benned.

 

Oly gyönyörűek mindig

a múló pillanatok.

Azok, amiket átélek veled.

Gyönyörűek az egyetértések

és a tévedések.

Gyönyörű mindig,

amikor valahová megyünk.

És gyönyörű az is,

ha csak egymás mellett ülünk.

Gyönyörű az együtt

és gyönyörű mindig a merünk.

 

Oly gyönyörűek mindig

az apró életek.

Minden, amit adhatok neked.

Az idő, a célok, a becsület.

Minden gyönyörű, amit veled teremthetek.

Csak hagyd nekem,

hogy átvezesselek

kézen fogva egy gyönyörű,

mindig gyönyörű életen.

 

Oly gyönyörűek mindig

a csendes nyugalmak.

Gyönyörű így lenni ketten

szorosan összebújva.

És gyönyörű lehunyni a szemünk.

Gyönyörű, hogy a végén

mindig megérkezünk.

Gyönyörű a hely, ahol megpihenhetünk.

És a gyönyörű végben talál meg

a gyönyörű Halál

mindig, mindenestül…

 

Holecz Vivien

Fotó: Setzka Dávid

Egy ,,svéd” margójára

(Eredetileg: JKS margójára)

Menny és pokol viaskodik bennünk, 
Arra törve, hogy uralja lelkünk, 
Mely részeg hajóként száguld a tajtékon. 
Jó és rossz közben vért ont a maradékon. 
A mi vérünket…
Véres, sebzett, vágyaktól mart szívünk… 
Veled túl szigorúak ne legyünk! 
 
Franc Prox

Fotó: Vaszkó Viktor

Holecz Vivien – Minden lányért

Szomorú nap van, az eső veri az ablakot. Olyan dacos.

Reszketek, pedig pulcsiban vagyok.

A tévé előtt ülve töprengek,

kinn az eső sírdogál.

Én nem láthattam,

de előre jelzett egy tragédiát.

Egy szakadással szemezek a kanapén

és piszkálom a pulcsim feslett ujját.

Amikor felkapom a fejem,

mert az mtv-n a hírekben

hallom meg a neved.

Emlékszem, állandóan mesélted,

hogy ő az igazi, ez a srác milyen jó veled.

Azt is mondtad, hogy tudod,

hogy most más lesz és örökre együtt lesztek.

Sohasem láttalak nevetni azelőtt,

hogy találkoztatok, ti ketten.

Te tudtad, én meg csak reméltem,

hogy olyan életed lehet vele,

amilyet megérdemelsz

 

Annyit mosolyogtál, a szemed csillogott.

Tudod, csak a szépet láttam,

nem azt, hogy a szépbe bújtatod bele

az összes bajod.

Mindig mondtam azt is, hogy bármi baj van,

én nem megyek el, itt vagyok.

Velem megoszthatod.

De te mindig kinevettél, és azt mondtad, hogy

az életedben véget sem tudnak érni

a boldog napok.

Veled együtt örültem, hogy jól vagy,

hogy megtaláltad, aki hozzád való.

 

Szomorú nap van, az eső veri a tömeget.

Olyan hideg.

Üvöltenék torkom szakadtából a fekete kosztümömben.

Állok egyenesen,

Mereven, mint a cövek,

és magamat okolom, hogy fel se tűnt soha

hogy az új felsőd alatt

a bőröd kék-lila.

Az arcod beesett ugyan,

de leintettél,

hogy diétáznod kell, a szépség szenvedés.

Ne törődjek vele, hisz ennyit megér.

És te annyira szereted őt,

Hogy csak neki tetszenél.

Akkor már gondolhattam volna,

hogy ez a tündérmese

Sohasem volt egy egész:

A halál jött érted a lovon

te pedig mögé ültél.

Már tudtad, ahogy átkaroltad,

hogy beleszerettél.

 

Szomorú nap van.

Nem voltam ott, de hallom az üvöltésedet.

És látom, ahogy a padlóra rogysz

öklének csapásai alatt.

Szomorú nap van, az eső veri a sírodat.

Míg ő öttel megúszta,

neked húsz éved lett oda.

Csak remélni tudom, ahogy ott alszol

a kedvenc fád alatt,

hogy most már örökké szerelmes vagy.

Egy nyugodt érzésbe, egy dalba.

Valamibe, ami ébren tart.

Fotó: Imre Dóra

Élességállítás

élességállítás
túl jó a felbontás, ennyit nem vagyok kíváncsi
sem a világra, sem magamra,
kátrányba írok csatornalével kacarászva szösszenteket és a magam álságos lekicsinylő semmibevétele
hangoztatásával felsőbbrendűségem ismertetem el a
beavatottaknál, akik ugyanígy beszélnek
maradvány nyelveken, mintegy titkos kézfogással, hogy közéjük tartozom
és, hogy más ne kacarászhasson itten, vagy ha ezt teszi váljék nevetségessé mindörökké
meg egy nap, míg a világ
értékítéleteket mondok tudományosan, egész jó költő volt ez a József
ahhoz képest, hogy pszeudóproletár volt
dehogy
káromkodnék most, csak azért nem teszem b@ssz@+, mert Karácsony van és ilyenkor éppen nem
szokás
hét kabátom van már, hogy elmúlt az idő, kit érdekel,
nem beszelek nyelveket ámde
súlyos titkokat kiabálok ki naphosszat, és bár nem vagyok sem
pszeudo sem apokrif sem semmiféle proletár, sem szavakban sem tettekben,
soha nem is voltam, földből szakított őseim szigorú tekintete szerint sem
lehetek más mint magasabb polcra került alsóvárosszéli patakparti
papsajtmajszoló egyedem-begyedem tengertánc
na, hát így hiába van hét vagy akárhány kabátom, és hiába káromkodok karácsonykor senkinek semmiféle érzelmére nem tarthatok számot, sem igényt nem
jelenthetek be ugyancsak,
fontos dolgokat hagyok magára nap nap után
majd lesz holnap és akkor újra belefoghatok levelek megírásába valakinek
valahová, a tollam megvan a szándékom hiányos, mint fogsorom
az első száz év után, amiért túl kemény szilvákba és szavakba haraptam
harsogón és nem bántam, hogy szemem vakítja szó-tett-hangulat- élmény
amit a József-város adni tudott, akart vagy elvenni képes voltam,
valaha reggel vagy éppen este hat után, most amikor
nem játszom gonosz játékot lelkekkel már
és nem viszek virágot üres temetőkbe, nem kérek szavakat
sem sóhajtást, sem elnéző mosolyokat
elég, ha érzem a kezem alatt a hámlott vakolatú tégla kerítés érdes
terrakotta nyári színét és számon azt az ízt, amit szerettem volna még egyszer
érezni, de a fecskék elrepültek, a havak lehullottak és a cipőnyomot
elmosta a szél,
mely szavak fejezik ki legjobban a magányt, talán a túláradó végtelen tüll- hömpölygés,
bíborbrokát, selyemharang, kézzel kötött, és hófehér csipke függöny vagy
szemenként öldösött-horgolt terítő a biedermeier fekete zingi-zongorán, ami elfedi
az aranybetűket, és levendula öregasszony szaggal temetőt idéz
vagy ennyi:
kör ász
nem nyerhettem, soha nem volt halvány esélyem sem
de nem tudhattam, hogy idegeim és véredényeim hiába hullámzanak
életre sebzett mérges kígyóként , és marnak halálra mindenki mást
aki egyszer is szóba állt velem, mit se’ segít vagy ad hatalmat, esélyt,
hogy értse bárki is szavam
mint ahogy azt sem tudtam, mit sem számít ez,
elég ha élek, és néha káromkodom, és benőtt körmöt vágok
borotvapengével módszeresen péntekenként a nagy lábujjamon,
túl nagy a felbontás, én mondtam
ennyire nem érdekelhet senkit a világ
ötmillió pixel, ennyit nem lát a szem, ami amúgy is vaksin hunyorog
saját barlangjából
senki
ki nem talál
 
Brunner Tamás

Elment a kedves

Elment a kedves. 
El a házból, 
El a szobából, 
El az ágyból,
El karjaimból. 
 
Itt maradt a lég,
Mit áldott illata beleng, 
Mit szívok esztelen, ,,még! ”
Ebből sosem elég nekem.
 
Epekedve várom, 
Hogy újra lássam, 
Fájón vacogok nélküle, 
S sírok, de oly halkan, 
Mint párját vesztett fülemüle. 
 
Franc Prox