Krémhírek

Barta Ferenc

 

Alig lépek be a munkahelyemre, a portás máris kérdéssel fogad:

– Hallottad?

– Persze – felelem. – Mit?

– Lövöldözés volt a Lecsógunnyasztó Minisztérium előtt! Most is tart a helyszínelés – az orrom alá dugja a tabletjét.

És tényleg. Ezt írják az interneten. Szép hosszú cikk, fotókkal meg minden. Jól látható rajta a minisztérium épülete, helyszínelő rendőrök. Legalábbis ebből a szögből.

A dologgal csak egyetlen baj van. A Lecsógunnyasztó Minisztérium srégen, jobbra esik az iskolánktól, ott jövök el előtte minden reggel. Ahogy ma is. Rendőrt ugyan egy darabot nem láttam arra, viszont két tacskót igen, akik kifinomult érdeklődést tanúsítottak egy villanyoszlop iránt. Meg egy szép lányt, a tacskókhoz tartozó póráz végén. Különben csend, rend. nyugalom.

– Ez egy marhaság – mondom. – Most jöttem el minisztérium előtt. Nincs ott egy centi helyszínelés se.

– Te nem hiszel a saját szednek? – kérdé jó portásunk és egészen az orrom alá nyomja a tabletet. 

Eltolom a kezét. Valamit még utánam szól, tisztán kiveszem a „tájékozatlan hülye” kifejezést, de nem fordulok meg, hogy elirányítsam a Délvidékre.

A titkárnő is ezzel fogad az irodán. Itt már hang is van képhez – persze, mert magam kerítettem neki hangkábelt, hogy a számítógép hangkimenetét összeköthessük a monitorba épített hangszóróval. Szép, színes, szélesvásznú monitor, szép színes szélesvásznú tudósítás fut rajta éppen a „Kitudjamelyik” tévécsatornán.

– Képzeld! Nagy lövöldözés volt a Lecsógunnyasztó Minisztérium előtt! Kézigránátokat is dobáltak!

– Nem volt – nyugtatom meg. – Most jöttem el az épület előtt –kezdek bele és beszámolok a tacskós lányról.

Szánakozva néz rám.

– Te nem hiszel a saját szemednek? Itt adja a tévé!

Elindítom a gépén a vírusellenőrzést. Mert folyton összeszed valamit. Aztán gyorsan a húzok a bánatba, mert két tanárnő is érkezik a hírrel: lövöldözés volt! Mindkettő bőszen lengeti az okostelefonját.

A második emeleti folyosón elkap a felügyelő tanárnő. Csak zárójelben: hja, kérem elnőiesedett a pálya!

Ő is tabletet dug az orrom alá. A képernyőjén romos épület. A kép készülhetett a Közel-Keleten, esetleg Belső-Mongóliában is.

– Ennyi maradt Lecsógunnyasztó Minisztériumból! Komoly tűzharc volt! Pokolgép robbant! Bombákat dobáltak!

– Nem dobáltak. Most jövök a…

– Te nem hiszel a saját szemednek?! – vág közbe.

– Nem – nyugtatom meg és otthagyom.

A gépteremben a kollégám élő, egyenes adásban néz egy bombatölcsért.

– Ennyi maradt a Lecsógunnyasztó Minisztériumból – mondja köszönés helyett.

Az ablakhoz megyek, elhúzom a függönyt. Pont rálátni a Lecsógunnyasztó Minisztériumra, ott álldogál, kicsit srégen, jobbra. Ép. Sehol egy zsaru. Már a tacskós lány is elment. Ritka békés kép. A reggeli Budapest.

– Gyere csak – invitálom a kollégám. – A minisztérium áll. Marhaság az egész.

Marad ülve. A monitorra bök:

– Itt van! Láthatod a saját szemeddel! Semmi nem maradt belőle!

Most erre mit mondjak?

Rántott sajt

recept

Egy személyre két szelet sajt szükséges. Valamiféle kemény sajtot érdemes választani, különben nagyban megnehezedik a sütés, mert elolvad, és nem lesz kezelhető, különösen, ha valaki még nem járatos a konyhai mesterségekben. Csak erős lelkületű fiatal háziasszonyoknak ajánljuk, kezdetben lehetséges a kudarc.

Trappista, vagy erre a célra rendelt rántani való sajt megfelelő lesz.

A sajtot egy cm vastagra vágjuk, alakjuk tetszőleges, lehet téglalap, négyzet vagy háromszög. A sajtszeleteket panírozzuk. Először lisztbe forgatjuk majd tojásba – két tojást leütünk egy tányérba kissé összekeverjük, hogy egynemű legyen, a sárgája a fehérjével elkeveredjen , csipet sót teszünk bele – majd ismét lisztbe -, ez nagyon fontos , a sajtot mindig kétszer panírozzuk -, majd ismét tojás következeik, majd prézli. Én magam kézzel panírozok, nem baj ha ragacsos lesz a ez ujjam, érzem így az anyagot, de lehet villával is forgatni a sajtszeleteket.

Nagyon figyelmesen végezzük a panírozást – általában is mindent nagyon figyelmesen végezzünk a konyhában -. A konyha veszélyes hely, forró, éles, gyorsan megégő, leeső, eltörő dolgokkal van tele. Szóval figyelünk.

Ha nem jól paníroztunk az gyorsan kiderül, mert amint beengedjük a sajtszeleteket a forró olajba – zsiradékba – a sajt belül hirtelen olvadni kezd, és ha talál egy kis rést a liszt-tojás -prézli falon, azonnal kitör és az olajba a folyik. Ez szomorú, és nincs vele mit tenni. Ekkor lesz egy könnyűszerkezetes panírunk , szép sajt forma, de belül üres, és lesz egy használhatatlanra égett olajunk sült sajttal. Ez nem ehető.

Ne adjuk fel, kezdjük újra, másodikra harmadikra sikerül. Az olajnál legyünk határozottak de óvatosak, az olaj forró, ne tétovázzunk, a sajtszeletet félig beleengedjük az olajba, úgy tartjuk, hogy ha az olaj fröccsenne, akkor sem felénk essen, vagyis az edény tőlünk távolabb eső fele irányába engedjük el a sajtszeletet.

Tálalhatjuk sült burgonyával főtt rizzsel, szokásos hozzá a tartár mártás – majonéz elkeverve tejföllel – én szeretem csak mustárral is, vagy adhatunk hozzá  áfonya lekvárt.

Vasárnapi ebéd.

12:06 ( vasárnap, 02.04)

Henry Osborne Dél-Dakotában élt, könyvelő volt. Nem volt semminemű rossz szokása. Könyvelő volt, egyedül élt, testvérét támogatta, havonta küldött neki négyszáz dollárt, csekken. Évente egyszer meglátogatta, három napot töltött a nővére családjánál. Chicagoban élt a nővére,  egy autógyárban dolgozott, ő is, a férje is. Henry szeretett velük lenni, de maga nem vágyott családra. Ő könyvelő volt, egy kis cégnél dolgozott, napi hét és fél órát pontosan, minden nap. Ebédidőben kiment a parkba, leült egy padra és szendvicset evett. Húsos szendvicset, keddenként tojásosat. Négy öltönye volt és egy zakó pantalló kombója, ezt viselte akkor amikor negyedévente elment a Vén Vidrák táncestjére. Itt szívesen ismerkedett korban hozzá illő  hölgyekkel. Ennyi volt számára az izgalom, és ennyi az  élet. Egyáltalán nem volt elégedetlen, természetesnek találta, hogy így él. Minden vasárnap elment a misére, délután olykor ott maradt a gyülekezet szeretet-szolgálata által szervezett uzsonnán. Ő maga is adakozott. Henry Osborn negyvenhat éves volt. Megtervezte az életét, a terv abban állt, hogy így folytatja ahogyan eddig.
Beechamproktor ebéd közben hallgatta a szomszéd asztalnál ülő, kövér amerikait, aki ezt a történetet mesélte. Már a desszertnél tartott – vasárnap engedélyezett magának egy krémes tortaszeletet- és gyanította, hogy nem fogja meghallania a történet végét, amit az amerikai mesélt az asztaltársaságának. Így lett, még tartott a történet, amikor Alex már fizetett és elindult az étteremből. Ránézett az asztaltársaságra, ahol a kövér amerikai – már így marad a név, kicsit szégyellte, hogy így nevezi, de nem volt mit tenni – és még három másik amerikai ült. Bizonyára üzleti megbeszélés – gondolta Alex. Unalmas alakoknak látszottak, csakúgy, mint Henry, akiről a történet szólt. Az étteremből kilépve eső csapott Alex arcába, felhajtotta gallérját, és elindult, hogy keressen egy sörözőt, ahol megmelegedhet, hűvösre fordult ma az idő. Amíg ment, akaratlanul is befejezte a dél-dakotai könyvelő történetét. Ahogyan ott éldegélt Henry, egy lány költözött a szomszédba, szőke volt és feltűnően szép, tele életkedvvel, vidám volt sokat nevetett és Henryvel is szívesen beszélgetett.  Nem volt közöttük semmi, Henry nem is akarta, és nem is gondolta, hogy a lány akarná, de szeretett vele beszélgetni. A lány megbetegedett, három hónap alatt megszürkült, kedélytelen lett, mindig fáradt volt, nem mosolygott, és egyszerre új bérlő lakott a szobában, ahol eddig a lány. Henry, eladta mind a négy öltönyét, a zakó nadrág kombót megtartotta, a tartalék pénzéből vett egy igazi 1940-es Indiánt, egy bőrszerelést, felült a motorra, és elindult. Néha irt a nővérének, és a csekket is rendszeresen küldte. Soha senki nem hallott róla többé, csak a pénz érkezett mindig, minden hónapban Chicagoba.


Előled is hozzád

Erki Gabriella Léna

Előled is hozzád

 

Menekülünk. Mi mindnyájan csak menekülünk. Hova? Magunk sem tudjuk. 

Így ébredtem aznap.

Mindegy, csak el innen. 

 

Összepakoltam. Kiadtam a házat, ahol egykor még azt gondoltam boldog vagyok. Többé már nem. 

 

Mindig is elrettentett a mondat, hogy nincs maradásom. Aztán egy reggel azzal szembesültem, meg kell tanulnom.

 

Még utoljára felhúztam a redőnyt, hogy egy pohár bor mellett lássam itt a lemenő napot. Különös, hogy mindig az utolsó percekben jövök rá, mennyire szerettem ott lenni, ahol már tudom, hogy az utolsó perceimet töltöm. 

 

Kattan a zár. Kulcsom egy idegen kezében landol. Több boldogságot kívántam annak, aki a helyemre jött. Értetlen nézett rám, de nem volt kedvem magyarázkodni. Rohanok végig a városon, le ne késsem a vonatot. Mintha sietnék valahova.

 

Gyűlölöm ezt a várost. Ismerem összes lakóját, rutinjaikat, kínjaikat. Mind egyformák. Unalmasak, hétköznapiak, fáradtak.

 

Gyűlölöm a falait, oszlopait, tereit. Mindent. Suhanok, nem akarok róla tudomást venni. 

 

Nem akarok emlékezni, hogy abban a kocsmában fogtad meg a kezem először vagy hogy abban az étteremben néztél rám úgy először, vagy hogy annál a játszótérnél vallottál szerelmet először. Ironikus.  Vagy hogy azon az utcán sétáltunk nap mint nap karöltve, hogy már majd leszakadt a lábam a magassarkútól, hogy neked tetszem.

 

És megint itt tartunk. Nem akarok és most is ezt csinálom. Emlékezem. Észre sem vettem. 

Minden- minden csak rád emlékeztet itt.

El kell mennem. Sőt, futnom, rohannom.

 

Lepusztult vasútállomás. Már csak néhány omladozó fal emlékeztet rá, hogy még itt vagyok. A falon “szeretlek” felirat. Hazug kéz írhatta ezt is ide. 

Mindig itt vártalak. Ha te arról érkeztél, én a másik irányba indulok.

 

Remek. Késő este van, a pályaudvaron mégis vannak, pedig az utolsó vonat érkezését várom. Szokatlan.

 

Egy pad maradt üresen. Persze, hogy az a pad. Ott voltam utoljára boldog. Ott tátong üresen, mintha hívogatna. Remek. Egy pad még vár rám ebben az átkozott városban. 

Ülök, figyelek. Talán egy jelre várok, ami azt mondja:  maradj.

 

Körülöttem két középkorú nő, egy hippinek öltözött fiatal tag és egy öregember. Egyikkel sem tudnék azonosulni. 

Próbálok úgy tenni, mintha itt sem lennék, nehogy hozzám szóljon valamelyik. 

 

Engem közben egy szúnyog üldöz. Tulajdonképpen az is társaság, s jobban is élvezem, mint a két középkorú nő bajmosoly mögé bújtatott illedelmes búcsúzó társalgását. Nevezzük az egyiket Margitkának a másikat Bözsikének. 

 

És a gyerekek jól vannak?

Igen kedvesem, nagyszerű eredményeik vannak az iskolában. Sanyika rendkívül jól fest, első lett a városi versenyen. 

Közben Margitka azt kérdezheti magában, hogy: miért ? Egyedül indult arra a versenyre az a szerencsétlen?

Bözsike karját összefonja, látszólag sem érdekli mi van a gyerekekkel, csak azt várja, hogy Margitkáért jöjjön a vonat, vagy így, vagy úgy.

 

Legalább 20 perce hallgatom a gyerekek sikereit, de ezeknek csak a rivalizálás fontos, magasról tesznek egymásra. Érdek kapcsolat. 

 

Tovább lépek. Az öregember látszik, hogy takargat valamit. Kalapja is elfedi arcát, csupán a botja és nehézkes járása árulkodik koráról. Lépked fel s alá. Botja kopogtatása kissé hatással van az egyébként is nyugtalan idegrendszeremre. 

Figyeli az eseményeket, átnéz rajtam, mondhatni lenéz. Ugyanígy teszek.

Végül megunhatta ő is a két asszony felszínes trécselését, odalép , s így szól:

Megmondanák mennyi az idő?

23.40 uram, magának is szép estét.

Morogva ellép. 

 

Hova siet ugyan az öreg. Kit várnak ilyen baljós kinézettel. Nem irigylem.

 

Rágyújt. A hippi rögtön vérszemet kap, remegő kézzel lép oda:

Adsz egy cigit?

Na, kezdődik. 

Nesze, kotródj.

Ahogy újra előhúzta a cigarettát, kiesett egy vastag boríték. 

Majd elfelejtettem, ez a tiéd. Sok pénz van benne, így remélem érthető , hogy ez az utolsó segítség, amit tőlem kapsz.

Papa… próbálj megérteni.

Nem. Öt perc és mi egymást többé nem látjuk. 

A fiú szétnéz, mintha azt remélné senki nem látta vagy hallotta nagyapja lekezelő, kemény szavait. 

 

Észrevesz. Ettől tartottam, olyan jól elvoltam a szúnyogommal. 

Indul felém. Leül. 

 

Szia

Hello

Te hova?

Csak el innen.

Mindig ilyen szűkszavú vagy?

Csak ha vadidegenek ülnek mellém közel éjfélkor a sötétben. 

Nem akarlak megijeszteni, csak megértésre van szükségem.

Mindenkinek arra lenne.

Ha mindenki csak beszél az emberiség eltűnt empátiájáról, mikor indul el a változás? Kezdjük el ketten. Csak mi.

Csak mi? Rég hallottam ezt a kifejezést. Tudod mit? Legyen. Miért vagy itt?

Nehéz téma.

Te akartál beszélgetni, kezdj neki, a vonat öt perc és itt van, ott pedig már a magam gondolataival akarok lenni.

Az ok amiért itt vagyok, hogy meleg vagyok, amit a nagyapám nem visel. Kitaszít otthonról, mintha tehetnék róla, mintha divatot követnék, mintha tehetnék ellene. Szerinte megszégyenítem a nevünket. Úgy bánik velem, mintha rongy volnék, pedig különbül szeretek ezen a világon, mint bármelyik másik.

Azt gondolod egyedül vagy ezzel? Azt hiszed csak azért, mert elég nagy a szíved, ezért kell téged másnak szeretnie?

Önző vagy. Tévedtem. Nem vagy elég érett ahhoz, hogy ne ítélkezz és megértsd a problémám. Elnézést a zavarásért. És még valami: nem csoda, hogy egyedül vagy itt. Elviselhetetlen vagy.

Látod ott azt a két idősödő hölgyet? Ott ecseteld a bajod. Ők majd legalább úgy tesznek, mintha érdekelné őket.

Fél éve még talán oda is mentem volna a bácsihoz enyhíteni a körülményeken és békíteni a kedélyeket, de rajtam sem segített még senki. 

 

Lemerült a telefonom. Oda kell mennem a két nőhöz megkérdezni az időt, bármennyire is nehezemre esik.

 

 – Csókolom, a vonatnak már nem kellene itt lennie?

csókolom az öreganyád….

Jó jó, átadom.

Hogy a lelkére veszi itt mindenki a magázódást. 

 

Nincs más hátra, oda kell menni az öreghez:

Tiszteletem uram!

Magának nem adok cigit!

Nem is vágyom rá. Ellenben az időt tudnom kellene. 

23.44

Akkor egy perce van, hogy megbéküljön azzal a krapekkal, akinek a vére egy a magáéval. Fiatalabb vagyok, de még én is futok a magányból oda, ahol várnak, pedig van még időm, de magának csak ő maradt vénségére. Ha most elküldi, egy világot veszít el.

Ne szóljon bele, semmi köze ehhez.

 

Az óra ketyeg, a vonat sehol. Remek. 

A semmiből a hangosbemondó hangja töri meg a csendet:

Tisztelt utasaink, a vonatot baleset miatt törölték. Két órás késès várható. Szíves megértésüket köszönjük és az okozott kellemetlenségért elnézésüket kérjük.

 

A jel! Köszönöm Istenem. 

Irányomat a szemközti sínpár felé veszem.

Egy hang utánam szól:

Maga minek örül? Nem ezt a vonatot várta?

Most jöttem rá, hogy inkább utazom oda, ahol talán még várnak rám, semmint úgy öregedjek meg, mint maga. Egyedül és magányosan. Nem akarok olyan helyre indulni, ahol majd egy sivár város néz rám vissza tele idegennel. Ahova most maga küldi azt a fiút.

Az öregember botja egyre hevesebben kopog. Megérkezik a vonatom.

Az üvegen át már csak kopogtatok az ujjammal a kirekesztett unokára. 

 

A vonat elindul. Szaladok a leghátsó kocsiig, volt-e értelme néhány szót odavetni végezetül.

 

Volt. Két remegő vállat láttam, melyek eltakarták egymás arcait.

 

Vonataink elindultak. Merre tartunk, most már tudjuk.

 

Baráti tűz

Kutron Katalin

A szememet ki sem nyitva veszem fel az ágyam mellett tartott és makacsul csengő szolgálati telefont. Az évek során félálomban is rutinná vált az ügyeletes tisztekkel való beszélgetés, hallgatom a jelentéseiket, automatikusan teszem fel a kérdéseimet és litániaként sorolom az utasításokat. Az is előfordult már, hogy reggel a mobilomat meg kellett néznem, hogy tényleg hívtak éjjel, vagy csak erről álmodtam.

 

Most tudom, ma biztosan vége éjszakai alvásnak. Szokatlan módon a főkapitány bűnügyi helyettese van a vonal végén, hangja komor, emberölés történt és az áldozat a legismertebb és az utóbbi évek legnagyobb bűnügyeit letárgyaló büntetőbíró.

 

Divatos kertvárosi környék, otthonos családi ház földszinti dolgozószobája. A bíró úr, mint máskor is, az íróasztal mögött a karosszékben ül, kissé hátradőlve, mintha aludna.

Az összképet csupán a homloka közepén lévő lyuk és némi vér zavarja.

 

Figyelek és hallgatok, egyben igyekszem nem láb alatt lenni a helyszínelőknek és a halottkémnek. Közben felhív az ügyészségi szóvivő is, álmosnak tűnik a hangja, sokat mondani egyelőre nem tudok.

 

Az áldozatot az esti géppel Dublinból hazaérkező fia találta meg. Értékelhető nyom nem nagyon van, – bár igyekeznek gyűjteni – töltényhüvely nincs, így a fegyvert sem lehet azonosítani. A magas szobahőmérséklet a halál pontos idejét bizonytalanná teszi.

 

Téblábolok és nézelődök, nem árt, ha az események közelében vagyok. Hirtelen elakad a lélegzetem és érzem, hogy elindul a hátamon a verejtékpatak. Én tudom az itt lévők közül egyedül, hogy mi az a kis fényes tárgy, ami az asztali írószertartó alatt hever egy vércsöppben. Egy ügyészi aranyjelvény, hátulján rágravírozott azonosítószámmal. Az én számommal. Nem vettem észre, hogy itt maradt. Nyugalom, mély levegő, lassan be, lassan ki. Meg kell szereznem, de most. Látszólag tétován az íróasztal felé indulok és a halottkém felé fordulva egy bizonytalannak tűnő kézmozdulattal leverem az írószertartót. A fehér jegyzetlapok, tollak, ceruzák beborítják a szobát, mindenki azokat nézi. Senki nem mer rám szólni. A szigorú tekintetű főkapitány-helyettes egyetlen intésére három rendőr ugrik szó nélkül összeszedni. Én elnézést kérve segítek nekik, az nem feltűnő, hogy két másodperccel később hajolok le és már a zsebemben van a jelvény. Nagyot sóhajtok.

 

A biztonság kedvéért gondolatban gyorsan végigfutok még egyszer mindenen.

 

Köztudott a bíróságon, hogy ha nem tárgyal, akkor otthon dolgozik a bíró úr. Annak is híre ment, hogy a felesége és a lánya a héten egy vidéki wellness szállóba utazott. Visszagondolva megdöbbent, de készséges volt, amikor tegnap reggel felhívtam, hogy egy bírákat is érintő bűncselekményről szeretnék vele, mint a büntető kollégium vezetőjével sürgősen és négyszemközt beszélni.

Délidőben a kertváros szinte üres, metróval és busszal a törvényszéktől a házig az út húsz perc sincs. Az ebédszünetről hamarabb visszaértem a tárgyalóba, mint az ügyvédek és az esti híradókban az egész ország láthatta a jelentős médiaérdeklődéssel kísért korrupciós ügyben a hangzatos szópárbajainkat.

 

Néhány napja egy kollégámmal látványosan meglátogattam a bíró urat, így az esetleges DNS és ujjlenyomat maradványra van magyarázatom.

Az aznap viselt öltönyöm, az ingem és a cipőm a házam kazánjában ég éppen, nem fog feltűnni a hiánya, minden darabból van kettő-három egyforma a szekrényemben.

A szétszedett fegyver a támlából kivett töltényhüvellyel együtt szintén a kazánba került. A pisztolyt egyébként egy netes akciós oldal által szervezett kuponos napon – amin más nevére szóló igazolvánnyal vettem részt – emeltem el a város másik végén lévő lövészklubból.

 

A gyilkosság után a teraszajtón az üveget kívülről kivágtam, mintha ott jött volna be a tettes. A forgalmas metróállomás újságosánál vásárolt kártyás mobil a ruhám és a pisztoly sorsát osztotta. A riasztó és a ház körüli kamerák kizárólag éjjel és a család távollétében működnek, mert a bíró úr köztudottan nem szerette az ilyen „elektronikus ellenőröket”.

Távozásom előtt nem felejtettem el a termosztátot felnyomni 50 fokra.

 

Jön a szokásos eljárás: elszámoltatják, ellenőrzik és lehallgatják a bíró úr által elítélteket, családtagjaikat és ügyvédeiket – hát hosszú lista lesz, nem akármilyen nevekkel –, majd a közismert fenyegetőzőket, a notórius panaszosokat és a félnótásokat. 

Arra senki sem gondol, hogy valaki azért fizetne – nem is kis összeget -, hogy a tényleges életfogytiglani büntetés rémét felvető és kiosztásra váró ügye ne a félelmet nem ismerő, megvesztegethetetlen, egyben végletekig szigorú bíróhoz kerüljön.

 

Megelégedés tölt el, ismét egy feladat, amit sikeresen oldottam meg. Erről vagyok ismert a szakmai berkekben. Egy valami zavar csupán, a bíró úr „- miért?” kérdésére már nem tudtam válaszolni. Talán ennyi még belefér, könyvelem el magamban.

 

Azt nem tudom abban az ügyben ki fog ítélkezni, de a vádat a helyettesem fogja képviselni. Ráfér egy kis sikertelenség, mostanában túl magabiztos.

 

Újabb megoldatlan gyilkossági eset, rontani fogja a statisztikát, sóhajtok fel magamban, persze, ha egy államügyész a tettes jobb, ha az is marad…

 

Illatok II.

Szalai Ria

…ja, az ember kilép önmagából és egy pillanatnyi elmezavarban olyat tesz amit maga sem ért de, fel kell vállalni ezt a pillanatnyi “elmezavart” és nem magyarázni, mert amivel magyaráznád…úgysem értenék meg…mert meg lehet-e érteni egy érzést meg lehet-e érteni látszólag banális dolgokat, melyek mögött mélységek/magasságok feszülnek? olyan ez, mint olvasni a sorok között ,sokan nem is olvasnak, nemhogy a sorok között…

 

  •  

 

Szeretnék most leülni a stégre. Aztán csak érezni, ahogy a víz lágyan emel és süllyeszt magasságokba, mélységekbe.Tán fura, de megszoktam a vadkacsák közelségét, ahogy enni kérnek, és kezemből veszik el a kenyeret. Ismerem ezt a vad vizet. Egyszer majdnem elragadott. Azóta félem, de nem félek tőle. Nézd csak, ott…ahol furcsán fodrozódik, ott a mélyben van egy kis sziget, ahol megpihenhetsz.Ott csak derékig ér. Kevesen tudják, de én igen. És szemben a fák, a vadon. Mennyi kis állatnak otthona…Ezért is érdemes átúszni a túlpartra, mert közelről láthatod őket. Csak taposod a vizet, csak taposod a vizet…és sok csodának lehetsz tanúja. Jó itt. Magamban lehetek. S, ha néha nyakon billent egy barát, hát ő is a csöndet értve ül mellém.Látod? kérdezi. Látom, felelem. Víz, szél, illat…mind az enyém. A miénk. Aztán fellobban a tűz, enni hívnak…És nagyon szeretem, hogy együtt kapunk a bicajra, s mindegyikünk elindul hazafelé. Egyikünknek sincs igazán otthona, csak mímeljük. De nem beszélünk róla. Minek is? naponta gyűjtjük a vadkacsáknak a kenyeret…Szeretem a kácsákat…Szép a szemük…

 

  •  

 

Tudod – meséli fiam – , az edzőteremben buli volt, mindenki hívhatott, akit akart, én elhívtam Lajost (aki ugyan Tomi, és a fiam egyik legjbb barátja, nagy művésze a pillanatok alatt való eltűnésnek, főleg alkoholos befolyásoltság alatt) .Mindenki hozott mindenféle jót (ezalatt szigorúan folyékony jók értendőek ) de lajostomi otthon még magához vett (belsőleg) némi Beherovkát, biztos, ami ziher.Ki is ütütte magát alaposan , s miután összerogyott alatta egy rozoga szék (tényleg a szék volt a hibás) ,ki akarták vezetni a teremből. Ja, de ragaszkodott a kabátjához, amit a sok között képtelen volt felismerni, s az őt kivezetők (hasonlóan kivilágított állapotban ) ráadtak egyet, ami éppen a kezük ügyébe került. Nőit. Tollboásat. És Lajos nekiindult az iccakának…hogy a ligetes részen eldőljön, merthogy aludni kívánt. Egy rendőrjárőr talált rá, s minthogy átható bambiillat lengte körül, bevitték a kórházba…ott utaztatták egy tolószékben…női kabátban, nyakában tollboával .Tomilajos mindezek közben félrebillent fejjel, békésen aludta a mátósok álmát…Abban a kabátban is ment haza hajnalban. Akkoriban még vállig érő szőke haja volt. (Miközben fuldokolva nevettem fiam sztoriján, felvillant bennem, hányan szólíthatták le hazafelé.) Csattanója a történetnek, hogy mivel lajostomi nem találta a kulcsát, becsöngetett házukba…szülőanyja pedig nem ismerve meg …női kabátban…tollboával…közölte vele…Tomi nincs itthon, és rácsapta az ajtót .Lajostomi a kertben aludt. Csak a tollboa és a kutya melegítette…

 

  •  

 

… a templom…bennünk van. Ha látogató jön hozzád, a hajlékodban fogadod. De megérkezni csak akkor fog, ha a szívedben adsz otthont neki.. Ezért mondom, a templom bennünk van…

 

  •  

 

kellek?

egy éjszakára?

mivégre? no mondd!

egy éjszakára adjam magam?

mi vagyok én?

szajhán ostoba?

vagy ostobán szajha?

kell neked ostoba?

kell neked szajha?

nő vagyok

nem ostoba

nem szajha

megkapsz

ha akarom

ha ÉN akarom

aztán

kibújok mellőled

a hideg ágyból

nekiindulok az éjszakának

ha voltál is

letagadom

s utánam

csak az árnyékom marad

ha ott hagyom…

ha ott hagyni

egyáltalán akarom…

 

  •  

 

..az életben és egy pakli franciakártyában az a közös, hogy mindkettőben kurva kevés a jolly…

 

  •  

 

… igaz, hogy ” A határtalannak tűnő éjszakában mit ér meggyújtani egy pislánkoló lángot?”…annak, aki égni nem tud, aki nem tud újra kezdeni minden vesztes csata után, ha nem tud felállni és újra fellobbantani a fényt…aki nem tudja önmagát égetni önmagáért és másokért. Van-e olyan, hogy a csend napja? Szerintem nincs…Pedig kellene, hogy legyen. Az elgondolkozásé, a befelé fordulásé, egyfajta olyan tisztálkodásé, ami nemesít. Grimm jut eszembe, s a csalánból szőtt ingek, melyek hallgatás közben születtek…Miközben a hallgató száj…igenis beszélt volna, de nem beszélhetett. Hányan szövünk némán csaláningeket…

 

 

Kupakői veszedelem

Barta Ferenc

– Uraim, elvesztünk – nyitotta meg nemes egyszerűséggel Kupakő városi tanácsának ülését Menyéthneky Vendel az Úr 1553. éve április havának első napján. Az agg úriember körbehordozta tekintetét a tanács jelenlévő tagjain és megerősítette iménti véleményét – Uraim, tuti, hogy elvesztünk.

– Ugyan már, miért? – érdeklődött a százhatvan kilós, de legalább teljesen kopasz Tohonya Lojzi.

– Azt mind tudjuk, hogy ismét megindult a török. Hadai dúlják szép, magyar hazánkat. És mi a dúló hadak útjába esünk. Kupakőre tör a török sereg! Ez a vég – búsongott Menyéthneky. – Hogy állhatnánk ellen ekkora seregnek!

– De hát ezek mindössze századannyian vannak, mint amennyit Dobó uraimék elvertek Eger falai alól! Nem kétszázezer, csak kétezer kontyos indult meg ellenünk! – vetette ellene Borzaskay Romuáldó, aki még fiatal volt és hevesen buzgott a vére. Ezen érdemei okán lett tagja a tanácsnak. Meg, persze, atyja jelentős méretű kincses ládája is játszott megválasztása során egy apró szerepet.

– És ha századannyi is ez a sereg? Akkor is végünk. Nekünk nincs Dobónk, csak Tohonya Lojzink, aki nem csupán várkapitány, de patkolókovács is. Nincs is annyi patkolatlan ló széles e hazában, mint Kupakőn! Ne szólj közbe Lojzi, csatát csak képen láttál, de lehet, hogy még úgyse. – Sorolta tovább az öreg kíméletlenül. – És Egerben ott volt Bornemissza Gergely hadnagy úr, a messze földön híres tudósember. Nekünk meg ki jutott? Boromissza Gabó, aki tény, hogy tudós, de mindig részeg. Mindenki elismeri, hogy világlátott ember, hiszen már két ízben is járt a három óra járásnyira lévő Turulhadházán, de mihez kezdünk vele, ha mindig alszik?!

Ahogy emlegették, Gabó egy pillanatra feleszmélt. Kulturáltan böffentett egyet és a kupája után nyúlt. Tudta, hogy nem leli üresen, mert ha aludt is, mindig utánatöltötték. Igyon és maradjon csak magának, ha felriad! Ez így neki nagyon is megfelelt. Csak az nem, hogy hogy felserkenésekor eszébe jutott az asszony. Az ő bájos, ifjú felesége, aki minden bizonnyal letöri a derekát, ha megint részegen megy haza!

– Az asszony…! – nyögte, lehajtotta borát és feje a kupával együtt koppant az asztalon. Elszunnyadt megint.

Menyéthneky a homlokára csapott.

– Nem hiába mondom én mindig, hogy Boromissza a vár s a város esze! Hívjátok gyorsan Boromisszánét! Mert lehet, hogy Gabó a mi eszünk, de azt mindenki tudja, hogy a családban az asszony a nagy koponya!

Nosza, szaladt a hajdú s hamarosan vissza is tért a Bornemisszánéval. A bús tanácsterembe beköszöntött a tavasz, a karcsú derekú, ám kebelben dús, csillagszemű szépség képében.

Mosolyogva jött, elvégre nem mindennapi dolog, ha egy asszonyszemélyt meghívnak a városi tanácsba, de gyorsan csípőre csúszott a keze, mikor meglátta az ő drágalátos uracskáját.

– Már megint tök részeg ez a disznó! – fortyant fel csilingelő hangon. – Már megint tolathatom haza talicskával, mint a minap a kocsmából!

– Ne gondoljon most férjurával, drága asszonyom – kérlelte ez agg Menyéthneky negédesen. – Nem érdemli meg az a gazember! Gondoljon inkább a város bajával – és sorra elmondta a szépasszonynak micsoda veszedelem fenyegeti az ő kis városukat és mennyire nem találják a megoldást.

Bornemisszáné végighallgatta a halálos vészről szóló sirámokat. Majd erőst elgondolkodott. No, nem tartott ez nála sokáig. Tán egy percig sem, mert igen nagyeszű fehérnép volt ő fő bájossága.

A tenger sok fondorságát mutatja az is, hogy nem kezdett el magyarázni a bizony nem annyira villámgyors felfogású tanácsnokoknak, csak az öreg Menyéthnekyhez lépett oda és az ő fülébe súgott sebesen néhány ideát.

– Legyen így? – kérdezte immár, hangosan, mikor befejezte.

– Legyen – bólintott rá Menyéthneky. – Ez akkora marhaság, hogy akár még sikerülhet is – mondta mély meggyőződéssel.

És lőn.

Midőn a török hadak előcsapata, élükön Lópofájú Ahmed agával – akinek hadi tudományairól az is árulkodott, hogy butaságánál csak a gyávasága volt nagyobb – megérkezett Kupakő városához, egyetlen védőt sem láttak a falakon, ellenben a főkapu tárva-nyitva állt.

A török portyázóknak sem kellett több, látva, hogy itt bizony semminémű ellenállás nem fogadja őket, hát hősiesen berúgtattak a városba. De ott lepődtek meg csak igazán!

Sehol egy férfiember. Az utcákon nem járt más csak asszonyok, lányok és rengeteg azokból a tisztátalan állatokból, melyet a gyaurok disznónak neveznek. A nők a legkisebb ijedtség nélkül szemlélték az érkezőket, csak mosolyogtak rájuk, csábosan. Mi több, Ahmed esküdni mert volna rá, hogy a Sejtán teremtette disznók is barátságosan röfögnek díszes, állig felfegyverzett csapatára.

Ahogy a főtérre értek meg is torpantak valamennyien. Mert hát nem ehhez voltak szokva. Dúláskor az asszonynépnek sikoltozva kell futkároznia, menekülnie, míg ők lemészárolják a náluk messze kisebb létszámú, fegyvertelen ellenséget. De itt semmi sem stimmelt. Sehol egyetlen férfi, hogy kaszára, kapára kapjon, csak mosolygó nők. Meg azok az átok disznók!

Ahogy Ahmed ott tanácstalankodott a lova hátán, hogy most hogyan is kezdjen hozzá a mulatsághoz, egyszerre csak elibe penderült egy szemérmetlenül, gyaúr módra öltözött nőszemély. És nem átallott rámosolyogni!

– Mi járatban, szépfiú? – kérdezte törökül Ahmedtől.

Az – bár eddig is a meglepettek népes török táborát erősítette – ettől végleg elanyátlanodott. Pislogott bután egy darabig, csak aztán tudta a kinyögni:

– Hát a hadaitok? Hol vannak a férfiak?

– Mi vagyunk a férfiak – igazította meg feszes ingecskéjét az ingerlő szépség.

– Mit beszélsz?! – fokozódott a török döbbenete.

– Elmondom neked sorjában. Tudod egy esztendeje lehetett, akkorstájt, midőn hadaitok Eger vára felé tartottak. A mi városunkba is elvetődött egy magányos, de igen piszkos dervis, aki valahogy elszakadt a seregtől Nem is csoda, hisz az Egerbe tartott, ő meg Mekkába akart zarándokolni. Hogy ne szaporítsam a szót, bizony nem láttuk szívesen, nem adtunk szállást a zarándoknak. Ellenség az is, még ha szent ember is – döntött városunk bírája, hát rövid úton ki is penderítettük a kapun. Igen megmérgedett ránk a zarándok dervis, elátkozta a várost! Mi csak nevettünk az átkain, de aztán leszállt az este és szokás szerint nyugovóra tértünk. És reggel már így ébredtünk – mutatott körbe a menyecske. – A város valamennyi asszonya tisztátalan disznóvá változott, míg mi, a férfiak, mind nővé lettünk.

Lópofájú Ahmed ezen úgy elcsodálkozott, hogy tátva maradt a szája. Hitte is, meg nem is a történetet, mert tudta, ravaszak ezek a gyaur magyarok.

A nő viszont csak mondta tovább a magáét, ahogy a hitetlen némbereknél már csak szokás.

– És azóta is így senyvedünk, mi szerencsétlenek. Mert a vágyaink asszonyi vágyak lettek, s szívest, örömest adnák magunkat oda az ilyen vitézeknek, mint amilyen te vagy. De nem áll szóba velünk senki. Tudja azt mindenki messze földön is, hogy aki minket, vagy a tulajdonunkat megérint – különösen igaz ez kedvenc kandisznainkra – azon ugyanaz az átok fogan meg, mint rajtunk. Férfiből nővé változik, nőből meg kandisznóvá. Ez a mi szomorú sorsunk. Itt élünk magunkban – sóhajtotta beszéde végén és környezetükben álldogáló hölgyek közül többen is hüppögni kezdtek.

Ahmed végignézett a siránkozó nőszemélyeken. Kezdett neki nem tetszeni a dolog. Nagyon nem tetszeni.

Még, hogy ezek férfiak és… Mit kezdhetne ilyen „férfi” formában egy igazhitű muszlim a paradicsombéli hurikkal?

Eddig őrölt lassú járású esze kereke, mikor riadtan látta, hogy a nő kinyújtja felé a kezét.

– Szállj le a lovadról deli vitéz! Nem bánod meg! Igaz valaha férfi voltam, de most már igazi nő vagyok és…

Lópofájú Ahmed nem hallgatta tovább borzalmas csábítót. Szélsebesen megfordította lovát és eszement tempóban hagyta el várost, nyomában hős harcosaival, hogy megvigyék a hírt a főseregnek: messze kerüljék el Kupakő átok verte városát, mert ott olyan csapás leselkedik az igazhitűekre, melyet még a legerősebb muszlim szív sem tud elviselni.

Nem is láttak sem abban az évben, sem még a történtek után évtizedekig törököt Kupakő vidékén.

Ja, hogy el ne feledjem, a mese még nem ér véget itt. Azt még hozzá kell tennem, hogy miután a törököket elette a fene, a férfiak előjöttek a borpincékből, ahová addig hősiesen húzódtak, míg asszonyaik végigjátszották ezt a kis átverést. Boromissza Gabóval az élükön kicsit kapatosak voltak, de azért a továbbiakban is boldogan éltek, amíg…

Pillanatképek

Kutron Katalin

Városligeti Harlem

A koradélutáni órán a városligeti kosárpályán két divatos sportruhás 12-13 éves csupa kéz és láb kiskamasz, egy szőke és egy barna hajú játszott egy kosárra. Borzasztóan ügyetlenek voltak, a labdát vezetve hol túl nagyot, hol túl kicsit ütöttek rá, hol kicsúszott a kezükből, gyakran a lábukra ejtették, majd amikor elgurult esetlenül futottak utána. Dobásaik a gyűrű közelébe se kerültek, túl alacsonyak voltak és a palánk mellett legalább 1-2 méterre puffantak a pályát övező vaskerítésen. A fiúk azonban élvezték a játékot, kergették egymást, időnként éles hangon felvihogtak és alkalmanként nagyot rúgtak a kosárlabdába. Hirtelen különös dolog történt. A szőke fiú lehajolt, fel akarta venni a földről a labdát, de az egyszerűen továbbgurult újra és újra. A srácok értetlenül néztek egymásra és a pálya környékére, de nem volt senki más a közelben, aki tréfát űzhetett volna velük. Ekkor a labda váratlanul magától elindult, pattogni kezdett szép szabályosan, ritmusosan, azonos távolságot és magasságot megtéve, mintha egy láthatatlan hozzáértő kéz vezetné. Bejárta oda-vissza az egész pályát, utána ívelt passzolásokat imitálva röpködni kezdett ide-oda a levegőben, néha leírt egy hurkot kicselezve egy nem látható védőt. A bemutató befejezéseként a térfélen túlról hatalmas ívelt dobás indult, ami csont nélkül suhant át a gyűrűn. A labda ezután, mint aki jól végezte dolgát, megállt a palánk alatt. A fiúk néhány pillanatig még az események hatása alatt álltak, majd a barna hajú megvonta a vállát, odaballagott, felvette a labdát és odakiáltotta a szőkének:

– Te ez a kosár most nekem jár vagy neked?

§

Ítélet születik

A Legfőbb Bíró magányosan üldögélt irodájában a december délutáni sötétségben. A hivatali idő már lejárt, az épületben csupán néhány elszánt karrierista robotolt a felsőbb emeleteken, de a főnöki első szint kihalt volt. A Legfőbb Bíró is csupán az itt felejtett kulcsaiért jött vissza, de most valahogy nem volt kedve elmenni. Élvezte a nyugalmat, a csendet és igen, különös módon a hivatalt magát.  Hirtelen eszébe jutott, hogy fiatal bíró korában mennyire szeretett a dolgozószobájában maradni és ítéleteket írni, még jóval a munkaidő után is. Megmagyarázhatatlan hiányérzete támadt, így elindult körülnézni. Felfedezőútján ismeretlen terepre tévedt az oldalfolyosó végén, ahol jóval szerényebb méretű és berendezésű szobákat talált, és hihetetlen újdonságot fedezett fel. Ezekben az irodákban ügyiratok voltak, igazi perek iratai. Ott sorakoztak tucatjával az asztalokon és a polcokon ugyanabban a csúnya szürke borítóban, amiben negyven évvel ezelőtt is tárolták őket. A Legfőbb Bíró hitetlenkedve, remegő kézzel simított végig rajtuk. Már nem emlékezett mikor vett kézbe valódi aktát. Nem tudta otthagyni őket. Felkutatta a kézbesítők által használt kézi szállítókocsit és annyit pakolt fel, amennyi csak ráfért. A keresgélés közben megtalált konyhában egy kancsó teát főzött, a kávéfőző már túl modern volt neki, akit évtizede titkárnők szolgáltak ki. Mint egy kalóz a dús zsákmányával diadalittasan ment vissza az irodájába. Lesöpörte az íróasztalát elborító hiábavaló papírok – kérelmek, állásfoglalások, beadványok, dolgozatok, panaszok, meghívások – gondos kezek által oszlopokba rendezett halmazát. Leült és az odahúzott kiskocsiról mohón levette az első aktát. Órákon át dolgozott szorgalmasan, fáradhatatlanul rótta gyöngybetűivel az írólapokat. Szinte szárnyalt, bonyolult jogi problémákat döntött el, indokolt meg, fejtett ki szabatosan. Néha kortyolt egyet a már kihűlt keserű teából és arra gondolt, hogy fogalmazó korában hányszor töltötte tanulással, munkával az éjszakákat. Hajnaltájt fogytak el az ügyiratok. A Legfőbb Bíró homlokán verejtékkel, hevesen dobogó szívvel, fáradtan, de elégedetten dőlt hátra székében.

A holtestet a másfél óra múlva érkező takarítónő találta meg. A helyszínre azonnal kirendelt rendőrorvos minden idegenkezűséget kizárt.

Az ítéletek, amelyeket az elhunyt Legfőbb Bíró aláírt még aznap hatályba léptek.

 

 

A nagy ábránd

Professzor emeritus dr. Szaniszló Albert Gusztáv tanszékvezető, a magyar akadémia rendes, a lengyel és a francia akadémia levelező tagja, a krakkói Jagelló, a Sorbonne és a Michigan Állami Egyetem címzetes egyetemi tanára és meghívott előadója, számos kitüntetés és rangos nemzetközi díj tulajdonosa, több évtizedes szokása szerint komótosan sétált a tavaszi napsütésben a Budai Vár Tóth Árpád sétányán. Társaságában volt a tanszék egyik adjunktusa, egy tudományosan szakállas fiatalember. Az ifjú tudósjelölt a kutatásai alapján tervezett tanulmányának vázlatát kívánta a professzor elétárni, amelyhez nagy reményeket és talán egy doktori disszertációt lehetőségét is fűzött. Így kissé izgatottan ugyan, de elmélyült és részletes előadásba kezdett, kihasználva azt a kevés időt és ritka lehetőséget, amit a neves professzorral tölthet.

Professzor emeritus dr. Szaniszló Albert Gusztáv az adjunktusát hallgatta, miközben a várnegyedet csodálta, amelynek negyven éve, mióta az alföldi kis faluból felkerült Budapestre egyetemistának, őszinte rajongója volt. A magyarázatba belefeledkezett adjunktus mellett haladva a professzor váratlanul elmosolyodott, mint aki elhatározásra jutott megvonta vállát és egyetlen ugrással a sétányt övező várfalkerítés tetejére ugrott. Ott megállt, körülnézett, szökdelt párat, csinált egy mérlegállást, majd néhány cigánykereket, végül egy szépen ívelt duplacsavarral ért földet és csupán ennyit mondott: – Fiatal kollégám ezen a témán még sokat kell dolgoznia!

 

π

Ház-felújítás

Az igencsak lerobbant külsejű tágas ház a kertvárosban állt, egy úgynevezett jobb környéken. Kicsit szégyellte is magát, mivel kifakult és vízfoltos vakolata jócskán lepergett, eresze törötten lógott, ajtói, ablakai megvetemedtek, lépcsője, terasza töredezett, kertje elhanyagolt volt. Pedig sokan laktak benne a Nagymama, Apa, Anya, az egyetemista Nagyfiú és a kiskamasz Ikrek. A felnőttek gyakran felsóhajtottak, hogy rendbe kéne hozni már a házat, de azután legyintettek: Kinek van erre ideje!

A ház meg egyre kényelmetlenebbül érezte magát, mikor már az utca végén düledező kisházat is felújították. Mi az, hogy! Még a tetőterét is beépítették.

Egy nap azután a ház elhatározásra jutott, hiszen ő a Ház, ha más nem, majd maga megcsinál mindent. Ettől kezdve éjjelente az interneten építészeti és barkács oldalakat tanulmányozott, könyvelői programmal számításokat végzett, terveket készített, színeket és mintákat válogatott. Hónapokig készülődött, amíg úgy érezte, hogy most már tökéletes minden és hozzálátott a megvalósításhoz. Megrendeléseket adott fel és fizetett ki elvégre az internetbankhoz hozzáfért. A munkát a család nyári két hetes tengerparti nyaralásának idejére időzítette, percre pontosan kidolgozva a menetrendet. A hátralévő néhány hetet pihenéssel töltötte.

Végre eljött a várva várt nap, elment mindenki és egy óra múlva begördült az első teherautó, majd szép sorban a többi. Itt az idő, mondta magának a ház. Nyújtózott egyet és nekikezdett a munkának. Mint ázott kutya a vizet, úgy rázta le magáról a törött ereszt, a vetemedett ajtókat és ablakokat, a repedezett vakolatot és a hullámzó parkettát. Azután habarcsot, ragasztót, festéket kevert, szigetelőt rakott fel az új nyílászárók köré, lebetonozta a teraszt, lerakta a padlót, felhelyezte az új ereszcsatornát, festett, mázolt és dolgozott és dolgozott önfeledten. Olyan volt, mint egy társasági hölgy, aki az év báljára szépítkezik. A második hét végére nagyon elfáradt, a törmeléket, a hulladékot még összekészítette, hogy a lomtalanítók el tudják vinni, de a kert elrendezésére már nem volt ereje. Szerencsére talált egy vállalkozást, amely soron kívül rendbe tette.

A család először nem hitt a szemének, azután mindenki a másikat gyanúsította, hogy ő készítette ezt a meglepetést, de valamennyien őszintén tagadtak, végül – nem is tehetve mást – elfogadták, sőt örültek az újdonságnak. A szomszédok természetesen sokat kérdezősködtek, hogy hol találtak olyan munkásokat, akik ilyen rövid idő alatt, ilyen szépen és szinte észrevétlenül dolgoztak, amit a felnőttek valamilyen kifogással hárítottak el, míg a gyerekek a vállukat vonogatták.

A ház pedig, nos őt senki nem kérdezte.

Ω

A Mindenható

(avagy álom luxuskivitelben)

A sors keze ez esetben egy mérnökgyakornokban testesült meg. A fiú egyike volt azon tucatnyi ötödévesnek, akik műszaki rajz másolási munkát kaptak a Nagyon Fontos Hivatal (röviden az NFH) felújításakor. A szecessziós palota az elmúlt évszázad során sokat veszített valamikori csillogó pompájából, mondhatni az egészet, amelyhez nagyban hozzájárult az ötvenes években puritán stílusban történt átalakítás és a hetvenes évekbeli tatarozás.

Az egyetemista, – aki az előző éjszakai fergeteges buli után reggel éppen viharosan szakított a barátnőjével,- és az a fal, amelyet homályosuló tekintettel rajzolt be az egyik folyosórészre természetesen nem szerepelt az eredeti tervekben. 

A fal mögötti rész rettegett területe volt a hivatalnak, ott lakott a Mindenható, a Főnök első helyettese. Eredeti nevére már senki sem emlékezett, szemtől szemben hivatali rangján szólította mindenki mély alázattal, míg háta mögött csak a gúnynevén emlegették.

Ö volt az, aki hátán vitte a hivatalt, akinek mindenről tudnia kellett, aki nélkül nem mentek az ügyek, aki mindenről határozott és hangos (mondhatni üvöltős) véleménnyel bírt, aki mindent megfellebbezhetetlenül jobban tudott másnál, aki nem tűrt ellenvéleményt és aki szigorúbb, kíméletlenebb, főnökebb tudott lenni a Főnöknél is.

Jaj volt annak akire bármilyen okból megorrolt. Sosem felejtett és bocsátott meg. Udvartartásának viszont bőven osztotta a legfőbb kegyet, mert hite szerint akinek ö adta az méltó is volt rá.

A Mindenható környékén fakóbbnak tűnt a napfény, ritkábbnak a levegő, a főosztályvezetők behúzták a nyakukat, az osztályvezetők lesütötték a tekintetüket, a csoportvezetőknek meggörnyedt a válluk és a beosztottak megdermedtek.

A felújítás alatt a Mindenható természetesen nem költözött ki az irodájából, hiszen elvei szerint a világ kifordulhat a helyéből, de neki akkor is a helyén kell maradnia.

A munkások a műszaki rajzban szereplő falat felhúzták, ezzel a főnök-helyettesi rezidenciát hermetikusan elzárták a külvilágtól, de a csatornát és a kábeleket nem vágták el, mert az nem szerepelt a tervben.

A Mindenható ezt észre sem vette, bőszen dolgozta fel újra és újra azt a félszobányi aktát, ami felhalmozódott nála, feljegyzéseket, cikkeket és könyvet írt, előadásokat vázolt fel. Utasításokat kiabált a néma telefonba, amit az új központra nem kötöttek rá, de nem vette észre, mert választ sosem várt.

A szekrényben lévő féltucatnyi öltönyt és inget időnként cserélte, gondosan visszaakasztva a levetettet darabokat. Esténként sétált az erkélyen. Az ételliften mindig rendelt magának ebédet, bár a konyhában gyakran csodálkoztak, hogy az alagsori mosogatóból hová tűnik az ételmaradék.

A családja sem hiányolta, korábban sem volt sokat otthon, hiszen ő a munkájának élt.

A hivatalnokok örömmel foglalták el az újjávarázsolt épületet, ahol a színes ablakdíszeken szikrázó napfény beragyogta a házat. Valahogy gyorsabban és hatékonyabban ment a munka.

A kegyencek többsége – kegy hiányában – elszivárgott, néhányan maradtak, ők rászorultak a munkára. A főosztályvezetők felemelték a fejüket, az osztályvezetők mindenkinek a szemébe néztek, a csoportvezetőknek kiegyenesedett a válla, a beosztottak felengedtek.

Néha-néha egyikükben (talán még magában a Főnökben is) felmerült az a homályos érzés, hogy mintha valami hiányozna, de azután gyorsan elhessegették a gondolatot, hiszen minden rendben volt.

Publius Tractatus és a történelem

Publius Tractatus, mind-a-római-nép szenátusának jeles tagja tengerparti villájának teraszán ült kényelmes, támlás sellájában, és elégedetten szemlélte a nyugodni készülő nap fényhídját az alig mozduló víztükrön. A villát még dédapja építtette ide, a tengerparti birtokra, az olajültetvény és a szőlőskert mellé, a teraszt a sziklafal tetején a nyolcvan öles mélység fölé már ő rakatta közvetlenül azután, hogy váratlanul családfővé vált. Atyja ugyanis az általa vezetett légióval együtt nyomtalanul eltűnt valahol Germániában, és miután holtnak nyilvánították, a családfőség és a megüresedett szenátori hely súlya az ifjú Publius nyakába szakadt. Régen volt már az, azóta megnősült, született két fia és három lánya – közülük kettőt már férjhez is adott -, ha néha nem jelent meg a szenátusban, ott azt kérdezték egymástól: „Hát Tractatus hol maradt?” Végigülte a gyűléseket, szavazott, ha kellett, hol ide, hol oda, arányosan, hogy szolgálja az egyensúlyt. Elégedetten hangoztatta, hogy nem is volt ellensége. Igaz, barátja sem nagyon.

És ahogy ült ott mozdulatlanul, és – ahogy már számtalanszor azelőtt – lenyűgözte a természet monumentális gyönyörűsége, és a nagy tálról egy újabb, az utolsó szőlőszemet ujjai közé csippentette – nagy szemű volt, saját termés, kissé fanyar ugyan, de ezen segített, hogy minden szemet alaposan megmártott a mézes tégelyben -, a látvány élvezetétől lelassult tudatában felébredt a már oly sokszor tapasztalt érzés: a legnagyobb próbatétel még hátravan. Még rá kell vésnie a Publius Tractatus nevet a történelem emlékoszlopára. Még fel kell lobbantania Róma dicsőségének, a Tractatusok dicsőségének, a saját dicsőségének fáklyáját. Ahogyan ezt már annyiszor végiggondolta, erre csak hadban szerzett érdemmel, Rómának ajándékként átnyújtott új terület, új nép meghódításával tehet szert. Ott vannak például az osculusok. Vad germánok, a sűrű erdő lakói, számtalanszor törnek rá Germania provinciára pusztítva-rombolva, üszkös romok, alattvalók és katonák holttestei számolatlanul maradnak utánuk. Ellenük kell vonulnom – gondolta Publius.

A lelke egy pillanatra elborult, mert felmerült benne, hogy az apja is valami ilyesféle ügyben veszett el, de az ajkai közé helyezett mézben ázott szőlőszem íze szétáradt a szájában, és segített eloszlatni az aggodalmat. „Apám nyilvánvalóan hibát követett el. Alábecsülte az ellenséget, egyetlen légióval vonult ellenük. Ha én kérem a szenátus támogatását, biztosan megkapom, hiszen mindenki szeret osztozni a bőséges koncon, főleg, ha más vállalja az esetleges kudarc ódiumát. Biztosan megszavazzák nekem a városon kívüli hadsereget, ehhez magam is hozzácsapok két légiót – ekkora haderőt még a királyok is ritkán tudnak megmozdítani. Ötvenezer katonával vonulok az osculusok ellen, akik már jó előre értesülnek az érkező seregről, és a félelem a szívükbe költözik. Tudják majd, hogy nem térhetnek ki, meg kell ütközniük, minden erejüket össze kell gyűjteniük. És ahogy gyülekeznek, hiába életük a harc, hiába vannak hasonló létszámban, elszánt katonáim kíméletlenül közelednek, és a félelem egyre jobban eluralkodik rajtuk. És amikor megérkezem, és ott ülök pompás fehér lovamon a sereg élén arany sisakban, arany mellvértben, arcomon a könyörtelenség közönyével, tiszteletre méltó vének csoportját küldik majd hozzám, hogy kegyelemért esdjenek. De én azt válaszolom: térjetek vissza vezéreitekhez, és mondjátok meg nekik: nincs kegyelem! Holnap az osculusok népét eltörlöm a föld színéről.

És a küldöttek csüggedten elvánszorognak, én pedig végigjárom a katonáim egységeit, és gyújtó hangú beszédekkel élesztem bennük a harci vágyat. És reggel, amikor a sereg már felállt a harcmezőn, az élre lovagolok, és óriási csend lesz, a rengeteg katona a vezér jelét várja. De csak várunk, mert én tudom, hogy az osculusoknak támadniuk kell, és a védekezők tömör alakzataiban nehezebben tesznek kárt a támadók. És az osculusok megindulnak, üvöltve, ordítva vetik rá magukat a manipulusok első soraira, az sem lassítja őket, hogy a pilumok ezrei százával terítik le az elöl rohanókat. De a manipulusok, mint a szikla a rohanó folyó sodrában, mozdulatlanok maradnak. Ám az osculusok csak áradnak és áradnak, a holttestek már hegyekbe halmozódnak, és a manipulusok lassan hátrálni kényszerülnek, mert a rengeteg tetem akadályozza őket a harcban. És ráébredek, hogy hibát követtem el. Nem vettem számításba, hogy az osculusok fegyverbe hívták a szövetséges törzseket, és nem ötvenezren, de többször annyian vannak. A hatalmas létszámfölény pedig lassan érvényesül: újabb és újabb pihent csapatok támadják a fáradó manipulusokat, amelyek egyre inkább hátrálni kényszerülnek. Nincs más hátra, legátust küldök a triariusokhoz, és az utolsó tartalékaimat is harcba indítom. Magam is a csata élvonalába vágtatok, és borzasztó vérfürdőt rendezek az ellenség soraiban. A katonáim ezt látva erőre kapnak, megvetik lábukat, és megújult elszántsággal állnak ellen a barbárok nyomásának.

Aztán a katonák újra csüggedni kezdenek, de én tudom, hogy kiváló hadvezéri adottságaim révén megtettem a megfelelő intézkedést – két saját légióm ekkor érkezik a jobb szárnyra, és menetből felfejlődve oldalba támadja az osculusok tömegét. Az ellenséges had hirtelen összeroppan, és fejvesztett menekülés kezdődik. Mindhiába, az élen velem a nyomukban vagyunk, és szinte az utolsó emberig lemészároljuk őket. Az este a római harcosok diadalkiáltásaitól és győzelmi énekétől hangos, amerre járok, pajzsra emelnek, úgy hordanak körbe a táborban.

És visszatérünk a Városba, nyolclovas kocsin visznek körbe az utcákon, mögöttem rabszolgák hozzák az osculusok és szövetségeseik vezérének a fejét, a nép diadalmámora kísér, hullik a virágeső, és a városi consul fejemre helyezi a babérkoszorút.

Publius megtörölte párás szemét, és hátraszólt: – Quintus!

A rabszolga felugrott, és gazdája mellé sietett.

– Hozz még szőlőt. És mézet is.

A rabszolga elkocogott, Publius pedig elégedetten szemlélte a horizontra ért nap vörös sugarainak csillámló játékát az enyhén fodrozódó vízen.

Ezért nem ismeri ma már senki Publius Tractatus nevét.

Crag Hatchet

Keserű

Pruzsinszky Sándor

Deddyt, a keserű bohócot nem szerette senki. Mindenkihez volt mindennap egy-egy  goromba szava.  Különösen Lillyt, az  Afrodité Cirkusz ifjú légtornásznőjét szerette megcélozni  beszólásaival.

Most is, ahogy ott állt a manézs  és az üres  nézőtér sarkán, fejcsóválva figyelte, ahogy Lilly, „az  angyali légtornász” – ahogy  a plakát hirdette  —  „különleges, a maga nemében páratlan  szabaduló-számát”  próbálja. Igazából nem lehetett tudni – talán  ő  maga se tudta volna konkrétan megnevezni — , mi  piszkálja  Deddyt a szép légtornászlány mutatványán, hacsak nem a  merészsége. Lilly  ugyanis  a manézsban térdelt,  rácsos kalitkába zárva  s a hátából   két hófehér angyalszárny  nőtt ki.  „Micsoda blődség”, morogta a bohóc jól hallhatóan, miközben az ingujjra  vetkezett zenekar dobpergésére a lány, szétfeszítve a  kalitkát, mintha repülne, felemelkedett  a zsinórpadlás  felé.  Angyalszárnyain kék, zöld, piros fények játszottak, miközben, átugorva egy trapézra, mint a vadászó kőszáli sas, egészen  szélesre  tárta őket . A testhezálló  akrobatamezét ágyéktájon és a melle körül flitterek borították, aranyszőkére  festett haja zuhatagosan lobogott. Kipirosított ajkán műmosoly. Férfiszemmel csak az nem kívánta meg, akiben béna harag rágott.  Odafent a trapézon a lány  érzéki, egyben ironikus mozdulattal domborította ki mellét, riszálgatta  szív-alakú fenekét és kihívóan a bohócra hunyorgott..

Deddy elfordította a fejét, mintha szemébe hullott volna az a gúnyoros kacsintás. Többen  – a társulat tagjai közt terjedő pletyka szerint – tudni vélték Deddy  látható ellenszenvének okát:  állítólag Lilly  azon érte tetten a bohócot, amint az  bekukucskál az öltözője kulcslyukán. Mire a  szép artistanő, ifjonti gőgjében, ezt merte volna kérdezni Deddytől: „Keresel valamit, púposkám?”  Ez persze csak  cirkuszi legenda. Mégis,  mi tagadás, van némi  igazság benne:  Deddy háta ugyanis, enyhén szólva, nem egyenes:  inkább  lefelé hajlik. Ez minden bizonnyal a könyvtáros korában elolvasott tengernyi könyv káros hatása. Előnye viszont, hogy segítséget nyújt a bohócszerep – a  világ fordított működését megtapasztaló  kisember —  hiteles megformálásához, egyben  a megfontoltság és bölcsesség csalóka látszatát kölcsönzi Deddynek…Tán épp ennek köszönhette, hogy a társulat egy éve  — halk nevetések közepette — épp őt, az örök kívülállót választotta  szakszervezeti bizalmivá.  –Piffpaff, én mondtam nekik,  hogy téged válasszanak  —  vigyorgott Piffpaff, a harcsabajszú igazgató  (egyben porondmester)— te  vagy rá a legalkalmasabb,  mert téged úgyse  vesz komolyan senki”.—„Marha!” —  reccsent  rá  Deddy  s e  villanásban  felizzott a két férfi közt  soha ki nem hunyó ellenszenv.. Piffpaff a fegyelem bajnoka: nem tűr lazaságot a cirkuszban,  egy elhullajtott  papírfecni  a nézőtéren éppúgy felbosszantja, mint a műsoridőtől való legkisebb eltérés és Deddyvel bizony néhányszor már meggyűlt a baja.  A keserű  bohóc ritkán tudja úgy összeszedni magát, hogy  pontosan a megadott időben elkezdhesse a számát, mely  most „A bohóc temetése” címet  viseli.  Deddy arca ilyenkor kerek, fehérre mázolt, két szeme körül hüvelyknyi széles fekete karika, szája négyszögletes, csokornyakkendő formájúra festett száj, mely egyszerre fejez ki sírást és nevetést. A kackiásan félrebiccenő, csúcsos-pöttyös sipka alól kikandikáló, lila  ökörhólyag nem a hajzatot, hanem a kopaszságot mímeli.  Elég megjelennie, hogy a dolgok rögvest ellene  forduljanak.  Hogy a porondra lépjen, ki kell nyitnia egy  ajtót: mondani se kell, hogy kezében marad a kilincs.  Aggályosan  dugja  vissza a helyére, az persze, mihelyt belépett rajta, megint kiesik. Bozontos feketére festett szemöldöke, megdöbbenést kifejezve, felszökik a homlokán, tátva hagyott szája meg lefittyed, éreztetve, hogy a keserű bohóc nem szereti a világot, de szeretné megérteni. Lázadó  mozdulattal löki vissza helyére a rakoncátlan kilincset, de rögvest meglakol: az ajtó recsegve szétreped,  lécekre esik  szét, az egyik fejen találja Deddyt. Nincs kegyelem,  előront Piffpaff  porondmester s azt harsogva: „balfácán, balfácán!”, körbe kergeti Deddyt a porondon, végül fején töri szét a  lécet. A bohóc elmenekül, de aztán makacsul  visszajön, kezében egy trombitával. Megfújja, de a trombita hangja rekedt és mintha sírna, víz csurog belőle. Eldobja  és egy  hegedűt vesz elő.  Édesbús dallamot játszik rajta, de mielőtt befejezné a számot, megint előjön Piffpaff és elveszi tőle: „Túl hangos vagy Deddy, fölébreszted a nézőket!” Akkor  a keserű bohóc egy  öklömnyi hegedűt ránt elő  valamelyik zsebéből, öklömnyi vonóval és azon cincogja el halkan ugyanazt a dallamot.  „Gúnyolod a közönséget?? Takarodj!” – üvölt rá  Piffpaff  és durván fenékbe rúgja Deddyt, akinek a buggyos-pöttyös nadrágjából akkora porfelhő száll fel, hogy az első sorban  ülő nézők prüszkölnek tőle. Jajgatva iszkol kifelé, útközben még a megmaradt ajtókeret is a fejére omlik. Az örök vesztes ő, a győztesek létének értelme – igazi sikerszám.  Van-e, aki nem tapsol, csak  hogy sajnálhassa?

Ezután jön az Angyal, akinek sikerül  megszabadulnia sorsától – a ketrectől – és íme, fel  is röppen a mennybe — vagyis a zsinórpadlásig, a bohóctól megtagadott győzelem bájos  apoteózisaként. A közönség ujjong, boldogság kerülgeti.  Nem tudhatja, hogy mindez Deddy agyában fogant, lévén ő a műsor rendezője is.

 Két  gyászhuszár koporsót hoz be a manézsba.  Leteszik a porondra, bejön Deddy  a kis hegedűvel és újra játszani kezdi rajta a mélabús tremolót. Bejön a porondmester is, elismerően  kezet ráz a bohóccal, majd búcsúölelés következik. Piffpaff könnyezik, Deddy együttérzőn nagy pöttyös zsebkendőt nyújt át neki. A porondmester prüsszögve, ünnepélyesen megtörli a szemét és harsogva kifújja az orrát.  Aztán intésére a két gyászhuszár felnyitja a koporsó fedelét és megpróbálja belegyömöszölni a visítva ellenálló Deddyt.  Sehogy sem sikerül, együttes erővel sem, mire Piffpaff kiszalad és behoz egy fejszét, amellyel megpróbál lenyesegetni néhány kiálló testrészt. Deddy erre rémületében összehúzza magát koporsóméretűre, így már  beleszuszakolják és a fedelét Piffpaff egy nagy kulccsal lezárja, melyet elégedetten zsebrevág. A hegedű ott fekszik a porondon, „Avanti!” – kiáltja  Piff-Paff és a legénység rogyadozva emelné a koporsót, de az e pillanatban recsegve  széthasad.  Deddy mosolyogva lép ki a deszkák közül, és láss csodát: kezében újra ott az öklömnyi hegedű.  Ismét elkezd játszani, ezúttal Haydn Búcsúszimfóniáját. A diadalmas  hegedűvel a kezében, peckes léptekkel kisétál a manézsból. Piffpaff  és a gyászhuszárok utána vetnék magukat, de, mintha ólomból lenne lábuk, vagy az édesbús dallam rájuk  tekeredne, fogcsikorgató erőfeszítésük ellenére  csak egyhelyben képesek futni. A keserű bohóc a zene hatalmával béklyózta le üldözőit, akik tehetetlen dühükben most egymás torkának estek… A közönség visított a nevetéstől. Csak egy,  a legelső sorban ülő vánnyadt öregember könnyezett.  Talán  egyedül ő értette meg  A bohóc temetését. „Nem is olyan rossz arány”, gondolta Deddy.

„Gratulálok!” – egy szép, izmos női kéz szorítja meg az övét  a takarásban – „Ki se néztem volna belőled!” És Lilly keze hosszan szorítja Deddyét „Oly szép volt, csaknem elbőgtem magam”.  Ezek a szavak  visszhangoznak beteg szívében, ahogy bezárkózva az öltözőjébe, lehuppan varieté-tükre elé. Leveszi a csúcsos bohócsipkát  és a lila hólyagot őszülő hajáról, letépi a fehér pöttyös gyászkabátot a púpos válláról s a tükörbe mered.  Egy  ijesztő szellemarcot lát a sötét háttérből kirajzolódni. „Huss, eredj innét! – mondja neki félhangosan — . ma meg vagyok elégedve  magammal: akadt köztük egy, akit megértett –  hát nem csoda?”  És szemének apró hunyorítása elárulja: Deddy  ma boldog. Közben a kis mosdótálat maga elé téve, kezdi letörölni a szeme körüli sötét karikákat, a szája torzulását.  Az elmázolt festék most meg hirtelen mintha valami Krisztus-arcot  mutatna a tükörben, „Az elszabadult fantáziám”–, legyint rá – „mindig rákapcsol, ha fáradt vagyok…Lehet, hogy nyugdíjba kéne mennem?”. De  valami azt súgja neki: ezzel a számmal  alighanem élete csúcsára jutott! Végre megtalálta azt a formát, amit mindig is keresett. Azelőtt ő is hitt a régi, hatásos bohóctréfákban: az önmagukba csukódó székekben, duplafedelű ládákban, felrobbanó pudingokban. De valami, amit most végre megkapott, eddig hiányzott.  Az öregember az első sorban, aki  könnyezett azon, amin a többiek kacagtak? Tényleg elég lenne neki? Vagy inkább Lilly  kézszorítása?  Valami titkos balzsam volt abban az érintésben. Elmulasztotta szívének szorongását. Az arca, ahogy lemosta róla a háromféle festéket meg az alapozót, most furcsán ünnepélyes lett, mint valami  antik  madárjósé, aki jó okkal késlelteti a verdikt kimondását.  Felállt, s maga elé mosolyogva, körtáncot lejtett, valamelyik régi számából kölcsönözve..  Majd  újból a tükör elé ült és az asztalka fiókjából egy nagyalakú fényképet vett elő.  Amatőr felvétel volt, kinagyított. Lillyt mutatta a trapézon: egyik kezével a kőtélbe kapaszkodik, másikkal  csókot hint a közönségnek.  Még angyalszárny nélkül, de csaknem meztelenül: a fejlámpák  kettős fénye úgy rajzolja ki a teste körvonalait, kissé elmosódva, mintha egyenest az égből érkezne.  Deddy  arcához  szorította a fényképet és gyerekes  csókokkal halmozta el.

Ekkor kopogtak az öltöző bezárt ajtaján.  „Mit akartok??” – szólt ki barátságtalanul és ijedten dugta vissza a képet a fiókba.

Lilly jött be., mögötte Piffpaff.  Aztán egy nyakkendős ember, a minisztériumból. Aztán a többiek, az egész társulat.  „Gratulálok, barátom!” –  kiáltotta  kikáltó-stílusban a porondmester-igazgató és váratlanul, sután megölelte őt. A nyakkendős ember meg fekete táskájából elővett egy aranyozott szélű papírlapot és olyasmiket mondott, hogy :  „a bohócnak  igenis fontos társadalmi feladata van”, meg hogy  „példamutató az az összefogás, amit az Afrodité Cirkusz művészei produkáltak, hogy a kitűnő művészünk életművét  ezzel a brilliáns produkcióval koronázhassa meg…”  A nyakkendős átadta az oklevelet Deddynek: „Az év legjobb bohóca”, ez állt rajta. Pezsgőpukkanás, koccintás. Csodálkozó, irigykedő arcok sorfala. „Közeledek, tehát távolodom” — gondolta Deddy és legszívesebben elszaladt volna  előlük. De Lilly  karon fogta és a szobája ajtajáig sétált vele.  „Bejössz egy percre?”, kérdezte, sötét szeme vágytól  csillogott.

Deddy  megdermedt: ez hát a pillanat?  Ilyen hirtelen, erőszakosan tör rá? Negyven év korkülönbség: eddig nem gondolt rá, de most félelemmel töltötte el – őt, a bohócot! –, hogy nevetségessé válhat. Kétségbe esetten mosolygott a lányra. „Most…most még  nem lehet – motyogta – egy fontos telefonhívást várok…Majd utána bekopogok, jó?”

„Kopogj csak”, csapta rá az ajtót  Lilly  és Deddy  megint ugyanazt az apró, szúró fájdalmat érezte a szíve táján, amit néha előadás előtt. Bement a szobájába. Képek peregtek előtte: egy fekete hajú és szemű műlovarnőről, aki őrá –  miután  egy illuzionistával megszökött —  csak a Hold szerelmét hagyta örökül. 

Azért  nézte most is sokáig a Holdat. Aztán halkan kopogott Lilly  öltözőjének ajtaján.  Semmi válasz.  Fülét az ajtóra tapasztotta: valami neszt vélt hallani. Talán suttogást. Eszébe jutott a pletyka, ezen mosolygott, de a kulcslyukon át . Lilly sminkasztalkája előtt Piffpaffot látta  ülni. Hosszan  magyarázott a lánynak, amiből ő csak annyit hallott ki, hogy „fölfelé menesztik”.       

-Szegény  Deddy – mondta erre a lány unottan és beleült Piffpaff  ölébe.

– Senki se fog sírni utána, igaz? – és a porondmester belecsókolt az artistanő fehér hattyúnyakába.

A bohóc, mintha meglőtték volna, visszatántorodott a kulcslyukról.

Csak másnap  este keresték. Már elkezdődött az előadás, amikor rátörték az öltözője ajtaját.

Deddy  ott ült a sminkasztalnál. Halott volt, de csodálkozó, tágra nyílt szemmel  nézett a tükörbe.    

Madártoll

Hiszek a dalban és hiszek a szavakban,
hiszem, hogy a jóság elpusztíthatatlan.
Hiszem, hogy amíg égő lámpás vagyok,
szárnyalok és szárnyakat kinyitok,
reményt hozhatok a megfáradt térbe,
ahova senki nem tér be.

Szeretem az életet úgy mint magamat,
minden fény és sötétséggel együtt.
Rajtam múlik mit látok meg, hova fordul a figyelmem,
jelen tudok e lenni, mikor az ég rám kacsint,
mikor egy fáradt kéz megszorítja karomat,
csókot lehelni homlokára, s elűzni a rossz álmokat.

Ölelésbe zárni minden felém lépőt,
mert így lesznek a félők érzők.

Kiköpném a zavart, ami
a nyelvem helyén kuporog,
de még marad, még zaklat,
s amíg az agy forog nincs kiutazás.
Szívből szívbe nyílik csak ajtó.
Vallomás önmagamnak.
Tagadásból váltanom kell
a filmre, megnézni jól
döntök -e, s amikor döntök ki teszi.
Én vagy a szokás, a félelem?
Meg kell halni kicsit.
Letenni a zsákot,
belenézni mit látok.
Kövek, kövek, halott virágok.
Magok, ecsetek, új hajtások.
Madártoll rajta
Álomvilágom kulcsa
A két világ egybeolvadása
Egy vagyok és minden
Bennem az Isten mosolyogva
simítja világot szemével
S ezért ha rám nézel magad szépségét látod bennem.

Havas Eszter