Jog és Irodalom – A cenzúra

Pruzsinszky Sándor sorozta

Voltak a  hatalom számára kellemetlen gondolatok eltüntetésének különleges módjai is, ezeket összefoglalóan  virtuális cenzúrának nevezhetjük.

Ilyen például  a szerző virtuális eltüntetése.

A  romantika korának  népszerű osztrák drámaírója, Franz Grillparzer (1791-1872) írja  Urának hű szolgája  (Ein treuer Diener seines Herrn)  című darabjának bemutatása kapcsán történtekről: „A darab elé a cenzúra semmi akadályt nem gördített és a bemutató, anélkül, hogy egyetlen szót is töröltek volna belőle, óriási sikerrel lezajlott, 1828. február 28-án…Másnap délelőtt  magához hivatott a Rendőrség Főfelügyeletének vezetője, gróf Sedlnitzky…A gróf roppant barátságosan, de kissé zavartan fogadott. Közölte, hogy a császár megbízásából fogadott: Őfelségének roppantul tetszett a darabom…, annyira, hogy szeretne a mű kizárólagos tulajdonosa lenni.  Megkérdeztem, hogy értsem ezt? A válasz: le kellene adnom a kézirat eredeti példányát, a színház beszolgáltatná a súgópéldányokat meg a szereplők munkapéldányait s így az összes példány a császár magánkönyvtárába kerülne, aki ily mód  a művet kizárólagosan birtokolhatná, hiszen annyira tetszik neki.  Teljes kártérítést kapnék, megtérülne a színházi bemutatókból és a mű kiadásából várható minden bevételem, sőt, véleménye szerint bátran követelhetnék bármekkora összeget, Őfelsége hajlandó áldozni az ügyre.  Ellenvetésemre: tényleg ily nyomorult alaknak tartanak, aki pénzért hajlandó a művét eltüntetni a Föld színéről, azt a választ kaptam: arról, hogy ez megtörténjék-e, Őfelsége nem kíván vitát nyitni, legfeljebb arról, hogyan történjék?”         

Esetünkben a legfőbb cenzor tehát rájött, hogy az alattvalói hűség szélsőséges formájának, a mértéktelen alázatosságnak ábrázolásával  megírt, irónikus hatást keltő darabon – ha már egyszer a nyilvánosság elé bocsáttatott – már annak népszerűsége miatt is nehéz lenne cenzúrajogi eszközökkel fogást találni, ezért a szerzői minőség olyan megszüntetésével próbálkozott, melynek során az alkotó és a cenzor személyiségi jogai – természetesen a cenzor személyében – egyesülnek.

Nyilvánvaló, hogy a cenzúra e körmőnfontnak elképzelt módja nem lehetett sikeres, hiszen  egy, bármilyen módon már nyilvánosságra hozott műalkotást végső soron nem lehet „visszavonni”, hiszen annak irodalomtörténeti  léte kitörölhetetlen.

A virtuális cenzúrának, mint cenzúrapótló eszköznek ennél sajnos jóval hatékonyabb módja magának a kritikai szellemnek (vagyis az ítélőerőnek)  az „eltüntetése”, olyan módon, hogy a kritikát gyakorló személyt a hatalom  egyszerűen „elmeháborodottnak”  tünteti fel.  Egy ilyen valóságos esetet mutat be egy klasszikus színmű, Gribojedovnak  Az ész bajjal jár  című darabja,  amely  Csaadajevnek, Puskin barátjának vesszőfutásáról szól.  Csaadajevnek, a pétervári ifjúság bálványának 1836-ban egy irodalmi lap nyilvánosságra hozta  — a kártyajátékban elmerült cenzor „figyelmetlensége” folytán – Filozófiai levelek egy hölgyhöz  című írását. Ebben a bátor filozófus a cári önkényuralom biztos támaszait, az ortodox egyházat és a pravoszláviát  merte támadni: „Az igazi vallásosság szomorú módon különbözik attól a fojtó légkörtől, amelyben mi mindig éltünk…A vérünkben van valami, ami visszataszít minden igazi haladást”— írta s ez a cári Oroszországban már akkora abúzusnak számított, hogy mindenki várta a látványos büntető ítéletet.  De a cár rájött, hogy ez azt jelentené: birodalmában  — még ha büntetendő is — létezhet kritika, egyáltalán: magánvélemény.  Csaadajev véleményét tehát nem létezőnek  nyilvánította.  Megparancsolta Moszkva rendőrfőnökének, akadályozza meg, hogy „az értelmében megzavarodott” filozófus „ki legyen téve a nyirkos, hideg levegő hatásának, mely súlyosbíthatja betegségét”. Ez azt jelentette: tartsák állandó orvosi ellenőrzés alatt, házi őrizetben.  Az őrültnek  nyilvánítás,  mint a cenzúra legprofesszionálisabb helyettesítője, valószínűleg  itt jelenik meg először történetünkben.

A  cenzor lélektana

Szó esett már rovatunkban az öncenzúra lélektani hatásairól.  De a kép nem lenne teljes  azon pszichés  következmények elemzése nélkül, amelyek a cenzori tevékenység gyakorlásával jártak (járnak).  

Goethe  írta: „Sértésnek venném. ha legkedvesebb verseimet a bécsi cenzúra tilalma nem koszorúzná”…-  Mintha a cenzor tilalma éppen az irodalmi minőség elismerése lenne, sőt a mű szinvonalának hivatalos megvallásával érne fel!  A nagy klasszikus mondása a cenzori működés alapvető, igazából feloldhatatlan ellentmondására utal.  Arra, hogy egyrészt a mű betiltásának célja, hogy azt a hatóság  az irodalmi-művészeti kánon, a társadalmi köztudat számára nem létezővé tegye, másrészt viszont éppen a betiltás aktusa lehet az a tényező, amely a közvélemény figyelmét mindennél jobban ráirányítja a műben rejlő „botrányos” (tehát különleges vonzerőt jelentő) gondolatokra.  Ez a „reflektor-hatás” mindig is komoly felelősséget rótt a cenzorokra, ezért is jelentett  ez a munka többnyire pszichés megterhelést és járt gyakorta traumatikus következményekkel, előhíva  a gondolatrendőröknél  ismert „cenzorpszichózist”.

(Folytatjuk)      

Budapest 2038

Andy Baron

A Parlagi-viperák ebben az évben olyan sok szürkét befogtak, mintha csak ez lett volna a szakmájuk, mintha ők lettek volna a mutáns-gyepmesterek. A fiúknak is volt kisebb vesztesége, mert, ha valaki kiürült lúgos fecskendővel lemaradt a szakasztól, arra kíméletlenül lecsaptak a szürkék. Ebből is lehetett látni, milyen igaz, amit Váradi százados magyarázott: a szürkék nem ostobák. Mutáns dögök, de volt magukhoz való eszük, és falkában mozogva nagyon is ügyesek voltak.  Mire kitapasztalták, hogy megnyomorítás és megölés nélkül hogyan hozzanak le a Bunker laborjába példányokat, addigra több falkát is megtizedeltek. Ráadásul a kisebb embermagasságú, de szívós és erős démonok szinte megvadultak, amikor abroncsba szorított testüket végigráncigálták a fertőtlenítő zsilipen. A nekik épített ketrecekben nem kaptak enni, hiszen nem hosszú távra tervezték őket tartani. Egymás mellett, de elkülönítve álltak erős vaskalitkáik. Arra a kis időre, ami az életükből hátravolt, már nem szenvedtek a technikusok az abroncsok lepiszkálásával. A szürkék ültek hosszú, tüskékkel kivarrt combjuk alá húzott lábszárral, fémpántok közé szorított felsőtesttel. Hosszúkás arcukon nagy, fekete szemmel bámultak. Ha megmozdultak, azt egyszerre tették. Falkájukból kiszakították őket, de mégsem voltak egyedül, itt lent is működött közöttük a telepátia. Néha csak egyikük mozdult, hosszú karmával próbálta elérni a testét szorító pántot. Ilyenkor mintha maga a szürke is meglepődött volna önálló cselekedetén és befejezte a kaparászást. 

Surjány őrnagy, akárhányszor csak bejött a laborba, érdeklődőn szemlélte Váradi és a mérnökök kísérleteit. Akkoriban volt velük két idős biológus, egy férfi és egy nő. Rajtuk kívül még egy klinikai pszichiáter is erősítette a csapatot, így érdekesebbnél érdekesebb próbák elé állították a szürke dögök telepatikus képességeit. A ganzfeld-vizsgálat könnyített módozatait próbálták rajtuk.

– Ez a „teljes mező” kísérlet – magyarázta Váradi Surjánynak. – Nos, nekem ez már annak idején is a humbug kategória volt, de olyan értelemben hasznos, hogy részeredményeken kívül soha nem tudták vele igazolni a gondolatátvitelt. Tán nem ezért kezdtek neki, de mégis: ezzel bizonyították, hogy nem is volt semmi ilyesmi.

– Nono! – szólt közbe a kísérletet vezénylő. – Hát most pedig van.

Az ősz haját kócosan viselő, borostás tudós, leginkább egy őrült művészre hasonlított, mint aki valamiféle performansz előadást vezényelt. Magas paravánokat húztak a ketrecek közé, eléjük állított kartonlapokon beszámozták az egyedeket, majd mindig csak az egyiket kínozták, ingerelték, a többit pedig videózták. Akkoriban még több videokamerájuk is volt. 

– És mindebből mit akarunk megtudni? – kérdezte halkan Surjány.

– Kétcélú a kísérlet. Őket sebezhetővé tenni, és minket megerősíteni ezzel a képességgel vagy mi a franccal.

Sajnos, miközben Surjány őszintén szurkolt a tudomány sikerének, és napról-napra bejárt a laborba, a kísérletek mind kudarcos eredményt hoztak. A legnagyobb fiaskó az volt, amikor a patkányhúst mutogatva a telepatikus jeladó egyednek, de azt mindig megvonva tőle, az összes alany egyszer csak kimúlt. 

– Pedig a vevők láthatóan be voltak indulva – értetlenkedett Surjány – még a kísérlet legelején. 

– Ha értelmes fajnak kellene tekintenem őket – vakargatta borostás állát a pszichiáter –, azt mondanám, az önérzetükben bántottuk meg őket. Kollektív öngyilkosságot követtek el.

A biológusok ki voltak akadva. 

– Lehetetlen – sápítozott a nő –, hiszen még civilizált emberi lények sem képesek rá, hogy pusztán a sértettségük miatt megöljék magukat. 

– Még az öngyilkos szekták – reflektált férfi kollégája –, még ők is évekig készítik fel az elméjüket egy ilyen horderejű döntésre. Hiszen ez nem is illik a biológiai késztetések rendszerébe.

– Évekig készítik az „elméjüket” – szólt közbe Surjány. – Hát itt nem az „elmén” van a hangsúly?

– Megbocsásson, tiszt úr – csóválta fejét a női biológus –, jómagam a Szegedi Tudományegyetem biológia tanszékét vezettem és állíthatom, hogy elméje csakis a homo sapiensnek van. Ennek megkérdőjelezése nem is feladata a kísérletsorozatnak.

Surjány megvonta a vállát, mint akinek mindegy. Jól emlékezett Tyson nevű rottweiler kutyájára, akinek igenis volt elméje, éppen, hogy emberi tulajdonságai voltak, pedig nem hasonlított semelyik emberre. Az is igaz, hogy amikor Tyson beteg volt, talán még menthető, de rosszindulatú daganata miatt már nem szép, nemes eb, akkor maga vitte elaltatni. Vagyis ő döntött életéről-haláláról, de ez csakis az ő elméjét minősítette. Hogy neki volt erősebb akarata. Ettől még Tysonnak is lehetett ilyesféle jó dolog, mint elme a birtokában. Lehet, hogy csak szemantikai probléma. A szürkéknek akarata biztosan volt, de elméje? Végül is mindegy, gondolta, és nem vitatkozott.

A következő napokban Surjány őrnagy vezette a Parlagivipera szakaszt. Jó messzire kellett elkalandozniuk, mert a szürkék már nagyon óvatosak voltak, de azért sikerült néhányat begyűjteniük. A kínai vízipuskák ehhez a produkcióhoz sokkal hatékonyabbnak bizonyultak, mint bármely lőfegyver. Lúgos tartalmuk a szürkék hézagos páncéljára fecskendezve látványos szenvedést okozott nekik. Szinte lebénulva vonaglott a lúggal lefröcskölt démon, teljesen a fájdalmára összpontosított. Azt sem lehetett tudni, hogy egyedül éli-e meg a fájdalmait, vagy az egész falka szenved-e. Ilyenkor démonsintérként lehetett a testükre ráncigálni a hosszú botra eszkábált abroncsot, amit lukacsos szerelőpántból gyártottak a technikusok.  Kettő-három ilyen abroncsot is kaptak a rabosított szürkék. Ezeket lánccal összefűzték, és botok végére tekert, szintén lúgba mártott rongycsomókkal lehetett terelgetni őket. Igazi fegyencmenet volt a koreográfia, az engedetlen, sorból kitörőket pedig máris lúgos pamacsolással kényszerítették vissza az össztáncba. Így aztán a fegyencek gyakran visítoztak. Egészen magas fejhangon, Surjány a sebesült nyúl sírására emlékezett, hogy az volt hasonlóan idegtépő hang. Lőfegyvert ilyenkor csak a rab szürkék segítségére érkező falkatársak ellen kellett használni. Nem volt éppen veszélytelen móka, mert kétszer-háromszor is megtámadták a rabszolgamenetet, de Surjány nem féltette a fiait. A falkatudat csatázott ilyenkor az emberi entitások szabad akarata ellen. Surjány megállapította magában, hogy a szabad emberiség tagjai parancsot várnak és hajtanak végre, de egyáltalán nem szabadon, mert eközben a föld alatt, rabságban élnek. De tény és való: a falka nagyon is kiszámíthatón viselkedett, miközben az emberek tudták, hova kell lőni, savat fröcskölni, lángot szórni. Ezért szinte mindig a szürkék szenvedtek el jelentős veszteségeket. 

Amikor lerángatták a Bunkerba az újabb szürkéket, már annyit sem törődtek a visítozásukkal, mint az előző, mentális kísérletekhez hasznosított példányokéval. Visítottak a fertőtlenítő permet alatt, a lőtéri csigán lógó kampóra felszúrásuk alatt, és végül már mintha az összes visított volna. Amíg a helyére, a lőtér hátsó falához gördült a csiga, rengeteg fekete vért vesztettek a kampó okozta sebből, ezért meg a technikusok voltak irtóra dühösek, akik a páriákkal mindezt fel kellett, hogy pucoltassák. Így, azután, amíg Surjány ezredes és Váradi őrnagy előkészítette a különböző hatásfokú fegyvereket, addig a technikusok a gyűjtőhelyiségben lúgos ronggyal kínozták a szürkéket. Bosszúból. Surjány nem szólt rájuk, minek szólt volna? A szürkék órái már úgyis meg voltak számlálva. A lövészeten igyekeztek kitapasztalni, hogy mekkora erősséggel és hova kell célozni a bénításhoz, hova a teljes likvidáláshoz. A vízipuskák felturbózott változatait is itt próbálták ki, különböző lúgokkal, ettől aztán volt visítás. Ilyen fecskendőzésre a Parlagi-viperák személyzetének is be kellett ugrania, Surjány a kiképzési program részévé tette. Surjánynak az is az eszébe jutott, hogy felküldjön egy megfigyelőegységet, akiknek odafent, a fészkek közelében kellett hallgatózniuk, és naplózni a visításokat. A lőtéren is naplózott egy technikus, majd összevetették a visongások időpontjait. Surjány és Váradi nem csodálkoztak a másodperc pontosságú egybeeséseken. 

Sok haszna volt ezeknek a kísérleteknek, és még több fekete vér elfolyt. Az őrnagy egyetlen dolgot nem osztott meg sem a kutatókkal, sem a műszaki tiszttel. Egy olyan megfigyelését, amely túl szubjektív volt, és a szentimentalizmus vádját is rásüthették volna érte. A szürkékből, valahányszor elhaladt a ketrecük mellett, személyesen hozzá címzett gyűlölet áradt. Valahogyan ebbe a maró érzelembe még az is bele volt fűzve, hogy őt, Surjányt, a faj mindig is gyűlölni fogja. Mintha az őrnagy egy személyben egy másik, egy aljasabb és gyilkosabb fajt képviselt volna. Éreznie kellett, hogy akkor sem lesz megbocsátás, ha a szürkék nagyobbak és erősebbek lesznek. Ez egy kicsit aggasztó volt. Azt a realitást, miszerint Surjány a technikát is bírja az emberi hatalommal együtt, a szürkék pedig maradnak falkalények, ez a faji bosszúvágy azért nem döntötte meg. És ez az egész lélektani hókusz-pókusz annyira tudománytalan és annyira személyes volt, hogy Surjánynak, bár elgondolkodott rajta, esze ágában sem volt másoknak elmondani. Surjány András különben is határozottan uralta az érzelmeit. Ő maga is kész volt parancsot végrehajtani, bármilyet. És parancsot kiadni is érzelgősség nélkül tudott. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a 2013 utáni tetteik a régi mércével mérve bűnösek voltak. Néhány cselekedetéért a régi időkben akár még népirtás vádja is illethette volna. Tudta magáról, hogy ha van mennyország és pokol is, ő az utóbbiba váltott jegyet. Egyáltalán nem zavarta. Egyetlenegyszer sem volt kétsége, ha meghúzta fegyverének ravaszát, vagy erre parancsot adott, hogy helyesen cselekszik. A kétségek nélküli emberek klubjában díszelnök lett volna. És ez az ember csodálatos módon rendelkezett józan ítélőképességgel. Például Vicsor ezredesről az volt a véleménye, hogy egy perverz, felszínes barom. A Fővadászt sem jellemezte volna hízelgő mondatokkal, de még Kárpáti miniszterelnököt sem tartotta etalonnak, pedig a nagy ember kifejezetten kedvelte Surjányt. Igaz, hogy a miniszterelnök közelébe ritkán került, de az olyankor ott folytatta a beszélgetést, ahol hónapokkal azelőtt abbahagyták. Vagyis emlékezett az őrnagyra, de ő ettől még nem járt örömtáncot.  

Surjány András minden egyes szürkét, akit éppenséggel lelőtt, vagy akár élve kibelezett, áldozatnak tartott. Ez azonban egy pillanatra sem akadályozta meg, hogy efféle kísérleti gyilkosságokkal különböző igazságokat segítsen kideríteni a fajról. Dögnyúzó – valamiért Surjány ezredesnek ez jutott az eszébe. Ha a dögök neveket adnának, gondolta, hát őneki biztosan ezt szánnák: Dögnyúzó.

Femme de rue

Pruzsinszky Sándor

Alkonyodott. A festő szobájában iszonyú rendetlenség honolt. A lemenő téli Nap árnyakat vetett, emberfelettivé növesztette a tárgyak zűrzavarát.

         Ábris – görnyedt, borzas öregember – a vászna előtt állt, gémberedett ujjaival tartva a palettát és ecsetet. Egy asztalkán a modellek: kristályváza, szőlőfürtök, almák.

         Órák óta egyetlen ecsetvonást se húzott, de türelmesen várt. Arra a bizonyos pillanatra, mely száműzi majd a józan megfontolást. Nem volt tudatos festő, aki megtervezi a képet, majd szívós aprómunkával kidolgozza. Nála mindig a hangulat döntött. A munkája nagy részét a várakozás töltötte ki. Még most is, hogy nem festett többé aktot. Görcsösen figyelte a csendet, hogyan araszol benne az idő , hogy megérlelje a gondolatot. S aztán egyszer csak lángra gyújtsa. Ilyenkor szokta érezni azt a különös izgalmat, amivel kikeveri a színt és felrakja a festéket oda, ahová kell.

         De nem mozdult a lelkében semmi. Oly kihalt volt , akár a téli mező.

         Haragra gerjedt. Földhöz csapta a palettát, az ecsetet. Szédelgett a gyengeségtől, de éhséget, szomjúságot nem érzett. Vette a kabátját, kifordult az utcára. Odakint, az éles levegőn kissé visszatért az ereje.

         Két utcával odébb – ahogy esti sétáin mindig – betért az antikváriumba.

A nagy, koszlott helységben élvezettel szívta be a könyvek porszagát.

         Aztán hátul, egy eldugott tárlóban szakadt festmények között váratlanul egy régi vásznára bukkant. A kép címét nem pingálta rá, de rögtön emlékezett: a Kék szerető volt. Vagy harminc éve készült, az adriai tengerpart homokján, lágy késő délutáni fényben. A homok sárga háttere előtt – legfölül az ég vagy a tenger sötétkék csíkja – mintha napozna, halványkéken fekszik az akt. Annak idején ez a test boldoggá tette: ezért is festette kéknek. Volt valami édesen múlandó abban az egy hétig tartó viszonyban. Boldoggá tette őt: mintha érezte volna, hogy később mennyire kínzó lesz a hiánya.  Most is, ahogy elnézte a kezével kifeszített vásznat, szívébe hirtelen fájdalom nyilalt: a test tónusából,  ebből az éteri levegő-kékből ma is az örök múlandóság áradt. Emlékezett rá, ahogy éjjel a szél zúgását hallgatták egy tengerparti viskóban, miközben  ő vörös szívekkel festette tele a lány – Anettnek hívták –  barna testét.  Arra is emlékezett, hogy ez volt az utolsó éjszakájuk. Anett másnap eltűnt és ő soha többé nem talált rá. Soha többé nem bírt aktot festeni, bárhogy is erőlködött: folyton ez a kép kinozta, miközben az új modell ott ült vele szemben.

         Most, az egérszagú könyvesboltban is arra gondolt, mi lehetett azóta a lányból?  A kissé vastag lábú, de lapos mellű Anettnek telt, szív-alakú feneke és örökké durcás arca volt. Mélyen ülő, álmos szemei, de könnyed ringó járása. Nehezen lehetett betelni ezzel a sok ellentmondással, s őrá később is az ilyen testek voltak hatással. De soha többé nem volt az ecset s a festék oly engedelmes, mint a Kék szeretőnél. Árnyékot ölelünk, álmot szeretünk: mintha az anyag, melyből a szellem kisugárzott, maga is ezt sugallta volna.

         Ezt mennyiért adja? – kérdezte mohón a sápadt, kövér boltost.

         Azt? Azt ingyen is elviheti, legyintett a kövér, folyton izzadó nyakát törölgetve.

         A festő megdöbbent. Hogyhogy ingyen? Ennyire értéktelennek tartja?

         Nézze, művész úr, mondta amaz, – mert majd’ mindennap találkoztak – ha annyit kérnék, amennyit szeretnék,  maga kinevetne. Ezért odaadom ingyen is.

         Kinevetném? – hördült fel Ábris – Tudja talán, ki festette? – rivallt rá a boltosra durván, mert meg volt sértve, vérig.

         Fogalmam sincs. A bizományiból kaptuk, ott raktáron maradt…Szóval,  becsomagolhatom? Csomagolja, – legyintett Ábris – csomagolja csak.

         Örülök, hogy örömet okozhattam, lelkendezett a kövér s a festő, hóna alatt  az újságpapírba tekert képpel, szótlanul caplatott ki a havas éjszakába.

A lelke sajgott, akár egy fölkapart seb. Nem, mintha meglepte volna a dolog.

Ellenkezőleg. Régóta érezte, hogy aligha fogja már szárnyára venni a hírnév. (Sejtette azt is, hogy az Alap már csak humánumból rendeli tőle a dekoratív csendéleteket.)

De mégis fájt. Talán majd a halálom után – vigasztalta magát keserűn és kajánul -, a legnagyobbakkal is ez szokott történni.

         Megszomjazott, mint mindig, amikor kudarc érte.

         Betért a kis alagsori kocsmába.

         Már hozta is a csapos a féldeci törkölyt, Ábris bevágta villámgyorsan, de most nem érezte azt a könnyű lebegést, amit máskor már az első korty után.

„A bizományinak se kellett” – olyan volt ez a mondat, mintha kést forgatnának a szívében! Még egyet? – és a ló szagú italos, a hatalmas szőrös kezével már hozta is a másodikat. És rögtön a harmadikat is, magától. Ábris épp meghatódott ennyi  bölcsesség láttán, és agyában végre felszállt a meleg, nyugtató köd. Barátkozni támadt kedve, hát kicsomagolta a festményt.

Mit szól hozzá? – fordult a kopaszodó szeszgazdához.

Amaz egy percig meglepetten bámulta.

Kék nő? – s vizeskék szemében huncutság bujkált – Csak nem maga festette?                                                                                                                  Dehogyis, hazudta gyorsan Ábris, dehogyis. Valakitől kaptam. Tetszik?

Hiányzott egy kereke annak, uram – biggyesztette el vastag, örökké nedves ajkát a csapos  – aki ezt elkövette.

Mi nem tetszik rajta? – komorodott el Ábris.                                              – Ne vicceljen! Látott már maga kék nőt? Halszemekkel??

Látszik, te bunkó, hogy nem ismered a nagy Picassót – gondolta a festő. De csak az ujját mutatta fel, mint a gladiátorok. Ami ma kocsmanyelven azt jelenti: „még egyet”. Agyon volt sújtva. Hirtelen reménytelennek látszott minden. Értelmetlennek az élet.  Nem tudta magát vigasztalni azzal, hogy ez csak egy csapos véleménye. Csordultig volt kudarccal.          

Oly üres volt a lelke, hogy már elmondani se tudta volna, mi bántja.

 Az újabb féldecis pohárra meredt, hirtelen elment a kedve az italtól is.

Baj van, művészem? – kérdezte együtt érzőn a csapos, vigasztaló fokhagymaszagot lehelve a szomorú festőre.                                                       Ábris csak a fejét ingatta, de akkor a kricsmiben valami mozgolódás támadt.                      

Egy kövér, csuklyás alak jött be s fölborítva egy széket, a festő asztalához telepedett.                                                                                                           Megengeded, szivi – mondta inkább, mint kérdezte, a gyakorlott ivó mozdulatával  magába öntve az árválkodó féldecit. – A Jóisten tartson meg soká, hogy engem vártál! – Dohányfüsttől rágott hangjából irónia érzett. A csuklyát nem hajtotta fel csak kövér kezével simított egyet – mintha gyermeket vigasztalna – Ábris ruháján.       Ketten is rávetették volna magukat, szitkozódva: hogy mer ez ide jönni?? – Hagyják csak, hagyják, legyintett ernyedten a festő és felállt: – Nem olyan nagy dolog… Fizetek inkább.

A zsebébe nyúlt, hogy elővegye kopott kígyóbőr pénztárcáját. De nem találta. – Ejnye, mondta, de mire visszafordult, a csuklyás kövérségnek hűlt helye volt. – Ellopta a pénztárcáját, mi? – nevetett fel csikorogva egy vendég – Az enyémet is, a múlt héten!

Ábrisnak visszarémlett a tolvaj furcsa, simogató mozdulata, amitől most hirtelen melegség támadt a szívében.

– Ki ez a nő? – kérdezte, mert a csuklya mögül mintha egy veres hajtincs

rebbent volna elő.

– A Vörös Anett  – mondta a csapos. – Közismert zsebtolvajnő, már följelentettük. Biztosan elfogják. Nagyon sajnálom, művészem…Majd legközelebb kifizeti…

Odahaza Ábris nyugtalan álomba zuhant.

Azt álmodta, hogy az Adrián jár s a homokos tengerparton egy fiatal festővel találkozik: saját magával. Anettet festette. Pont úgy, ahogy akkor. A kontúrokat a gyerekes halszemekkel már kirajzolta s épp a kéket – az utolérhetetlent – keverte ki. Késő délután volt, Anett barna bőrén, fekete haján a víz visszfénye játszott. Ahogy mosolygott, a fogai, akár a tenger fehér kavicsai. A lágy hullámverésben egy sirály távol vijjogása hallatszott. Épp úgy, mint akkor.

         Egy sziréna szólt az éles reggelen: erre ébredt fel Ábris. A feje sajgott, mintha falba verte volna. Ilyen az, amikor minden elmúlik – gondolta  keserűen – Ez lenne minden?

         A festmény ott hevert az asztalon. Nézte és elviselhetetlenné nőtt benne a keserűség. Fogta és bevágta az ágy alá, rátaposva a földre dobott palettára. Nincs megváltás. Kiment a konyhába, hideg víz alá dugni lüktető fejét.                     Akkor csengettek. Ajtaja előtt, közrefogva a tolvajnőt, két rendőr állt.

         –- Hatósági tanút keresünk, mondta az egyik.

         –  Felismeri ezt a nőt? – kérdezte a másik és lerántotta róla a csuklyát.

         Anett volt az, a Kék szerető. Ovális arcát az idő széles parasztarccá torzította, melyet most vörösre festett, őszülő haj keretezett. Voltaképp csak a mélyen ülő, álmos szeméről ismerte meg. S a saját szívveréséről.

– Sose láttam!

-Magától is lopott, uram. Ezt a címet adták meg.

-Sajnálom. Tévedés – felelte ő hidegen és becsapta az ajtót.

Fel-alá sétált a szobában, gondolkodásra képtelenül. De a szívverésében, akár a születés fájdalma, agresszív remény tombolt.

Feltépte az ajtót: már csak Anett állt odakint, vastag lábain. Cigarettázott és őrá mosolygott: a fogai feketék voltak, mint a föld.

         – Köszönöm – mondta nikotinos hangján – itt a pénztárcád – és a festő felé nyújtotta – Nem hiányzik belőle semmi.

         – Ugyan, hagyjad – legyintett Ábris. Közönyös arcot vágott, csak hogy lelkének szárnyalását leplezze.  

         – Ülj le – mutatott befelé, az öblös fotelre – lefestelek. Ahogy akkor.

         – Meztelenül, engem? – a kövér Anett rikácsolva felnevetett – Nem látsz a szemedtől, vén bolondom? – de már ott ült, a nyikorgó bútoron. –  Van valami italod? – A kék ég a légypiszkos ablakon át ránevetett, ahogy Ábris a förtelmes szagú pálinkát kitöltötte.

Amaz rögtön belekortyolt. – De ugye nem tart soká? – kérdezte , miközben vörös haját szétterítette meztelen vállán. 

         – Estig befejezem – mondta szerelmesen a festő és ifjú, vad vággyal emelte fel a megtaposott palettát.

         Az az arc nézett vissza rá, amelyet egész életében magában hordott.

Parizer

A parizer – párizsi –  felhasználásnak módjai

Egy :

Kenj meg egy zsemlét vajjal és tégy rá két szelet párizsit. Elfoglaltságtól és kedvtől függően díszítheted. De igy is jó.

Kettő:

Szeletelt vagy egyben mért párizsiból vágj csíkokat, keverd össze tejföllel és sózd, borsozd. Tedd rá ugyancsak tejföllel megkent zsemlére, kiflire, vagy kenyérre – ez jobb, ha már pár napos – és süsd meg melegszendvics sütőben. Eheted uborkával, kecsappal, mustárral. Egy emberre három melegszendvicset számolj. Vendégvárónak is alkalmas.

Három:

Egyben lévő parizerből vágj fél centis szeleteket, tedd forró zsiradékba, várd meg amig a széle felpenderedik, akkor üss bele tojást.

Ha készen van sózd, borsozd, paprikázd ízlés szerint. Ehhez az ételhez – élethez –  köret is jár, ez lehet sült krumpli vagy rizs. A köretet hamarabb készítsd el, a párizsi gyorsan készen lesz.

Négy

Vágj fél centinél kicsit vastagabb szeletek a párizsiból – rúdban is kapható – és panírozd be. A panírozás liszt, tojás, zsemlemorzsa sorrendben történik. Rántsd ki.  A körete sült krumpli, vagy rizs. Tálalhatod tartármártással.

Ezek önálló ételek, de a párizsit használhatod, paprikás krumpliba, lecsóba, akár pörköltbe is.

Ha semmi pénzed nincs, és egy idegen városban ébredsz reggel, akkor végy tíz deka szeletelt parizert meg egy kis tubusos mustárt. A piacon edd meg, a párizsi szeletekbe nyomj a mustárból, tekerd fel, mint egy kis palacsintát, és vigyázz le ne csöpögtesd az inged. Egy idegen városban jobb, ha vigyázol.

.

Túlvilági találkozás

Erki Gabriella Léna

 

Ma vagyok 27 éves. Milyen különös, hogy egy pillanatnak tűnt minden ez idáig, mégis ha egészen mélyen visszaemlékezem, tele volt örömmel–bánattal, tapasztalattal.
Az emberek jöttek is, mentek is, tanítottak, el is vettek. Mint bárki más életében.

Gyermekként olyannyira vártam ezt a napot, hogy előző este már aludni sem bírtam, noha nem az ajándék végett. Csupán úgy véltem, idősebbé válni méltóságteljesebbé tesz, hogy már nem leszek kirekesztve, hogy többé nem néznek annak a kislánynak, kinek szavára senki nem figyel, hisz úgysem lényeges mondanivalója. Mára kicsit sem vagyok izgatott. Mégis valami egészen különös érzés fogott el ébredéskor. Nem jelentett a kor többé sem méltóságot sem bölcsességet. Egészen másról volt szó.

Indultam reggeli rutinom kitaposott útján, de valahogy nehezebbnek tűnt minden végtagom. Mintha nyomná valaki a vállam, mintha akaszkodna valaki a hátamon, mintha vonszolnék valakit a lábaimmal lépteim közben.

Megnézem hát öregebb arcom a tükörben, hagyott e nyomot az újabb év kezdete.
Azonnal megbánom, hogy megtettem. Magam sem értem mi történt abban a percben, de a tükörből valaki teljesen más néz vissza rám.
Az arc, a haj, a vonások, a test– minden ugyanaz– de mégsem ismerek ezekre a szemekre.

Eddigi félénk, naiv, ártatlan tekintetem megszűnt létezni. Mintha a tükör mögött állna valaki, aki komédiát űz belőlem és ettől a szúrós, vad, szigorú és zord tekintettől a hideg futkos a hátamon. El is kaptam végül szemeim, s gondolatban talán még hanyagul legyintettem is az egészre, mondván: „majd kisminkelem magam.”
Túl korán van még… talán beképzeltem – gondoltam, miközben igyekeztem megfelelő öltözéket találni.
Az idő múlását a készülődésem vége érzékeltette csak velem, mialatt a fejemben lévő kerekek a korábban látottak körül forogtak. Az a nézés, az a szem, az az idegen számonkérő tekintet nem hagyott nyugodni.

Muszáj újra egy pillantást vetnem ismeretlen arcomra.

Bekövetkezett amitől tartottam. Ez a látvány másodjára nem tudható be véletlenszerűnek.
Mintha az, aki visszanéz rám, szólni akarna, de olyan ostobán érezném magam csakúgy a semmiből megkérdezni tőle, hogy: mit nézel így öreglány?

Ám valamiért mégsem engedi magát olyan könnyen feledni, így megteszem:

Vajon mondanál nekem valamit a túloldalról?

Természetesen nem jött válasz. Elgondolkoztam rajta, hogy a demencia tünetei talán korábban jelentkeztek nálam, mint vártam.

Mit sem foglalkozva már az egésszel indulok a cipőm felhúzni, ám ebben a pillanatban egy hang megállít engem, s majdhogynem a szívem is egyúttal:

Mondanék. Gyere közelebb.

Tetőtől–talpig ráz a hideg. A lábaim egyenest a földbe gyökereznek, s magam sem emlékszem mennyi idő telhetett el, míg végül hátat mertem fordítani.
Minden bátorságom összeszedve kaptam kezeim közé az első tárgyat, mellyel bántalmazni tudom a lakásba betolakodó egyént. Elindultam hát halk és lassú léptekkel a hang irányába, remegő kezemben egy pár magassarkú cipővel. Akkor ez tűnt a legveszélyesebb fegyvernek, amivel kétség nélkül úgy gondoltam, képes megvédeni.

Szemem összeszorítva lépek át a küszöbön, miközben cipőm sarkát teljes erőmből egy kaszáló mozdulattal lendítem meg. Olyannyira szerencsésen, hogy pár másodperccel később sikeresen magam találom a padlón. Így is–úgy is.
Újra szól a hang és én képtelen vagyok ép ésszel felfogni, mi történik szűntelenül körülöttem:

–Nem kell félned. Kérdeztél, hát válaszolok. Vagy nem vagy már kíváncsi a mondanivalómra?

–Beszélj, ki vagy? Mit akarsz? Hol bujkálsz?

–Nézz a tükörbe!

  • Ez nem lehetséges!

– Valóban nem az. Ellenben hiába igyekeztem más úton kommunikálni veled, nem ért el a szavam. –––Mit gondolsz, ki vagyok?

–Szellem?

–Nem ismersz meg. A vezetőd vagyok, vagy ha úgy jobban tetszik, az őrangyalod.

–Miért nézel így rám? Add vissza kérlek a tekintetem, ez rémisztő.

–Idővel. Ám mégis… van fogalmad arról, mit akarhatok?

–Elképzelésem sincs, de tisztázd a szándékaid és ne húzd az időt, mert egyre zavarosabb a kép.

–Nem érzed úgy, hogy letértél a kijelölt utadról?

–Hogy értsem ezt? Milyen útról beszélsz? Meghaltam?

–Nagyon is élsz.  Nem arról az útról beszéltem, hanem a feladatodról, amiért a Földre születtél. Amit tanulnod kellene, amit tenned kéne, ami a jelenlegi életed célja és amire megesküdtél odaát, hogy teljesíted lelked fejlődése érdekében.

–Honnan kellene tudnom, hogy letértem az ösvényről? Te vagy az őrszemem, nem? Neked kellene vezetned, egyengetned és terelgetned engem. Ez lenne a dolgod, nem igaz?

–Ezért vagyok most itt. Elfelejtettél küzdeni.

–Neked talán lenne még erőd hozzá? Megannyi pofon zúdult a fejemre és mire észhez tértem az első után, a következő már nem maradt adósa az arcom másik felének sem.

–Az élet rendkívül nehéz játszma. Sokszor tűnhet igazságtalannak nektek halandóknak, ám minden pontosan úgy történik, ahogy történnie kell.

–Mit vélsz abban igazságosnak, ha mindent megpróbál az ember a célja érdekében, mégsem érik be munkájának gyümölcse?

–Meg kell tanulnod kitartani és ha legközelebb sem sikerül, nem tettél meg mindent a sikeredért.

–Azt mondják, ha a vélt utad túl rögös és már boldogtalanná tesz, akkor sávot kell váltani.

–Azt még nem hallottad, hogy a nehezen jött siker titka a fel nem adott harc?

–Nem gondolod, hogy a pofonok egymásutánja elveszi az önbizalmunk? Hogyha sosem kapunk legalább egy biztató szót, többé nem akarunk nevetség tárgyává válni?

–Ha a megérzésed azt súgja, hogy te erre születtél, kénytelen vagy hallgatni lelked szavára és a végsőkig elmenni vágyaid beteljesítése érdekében, akármennyi akadályt gördít eléd a sors.  Szabad kezet kaptál. Mindegy milyen úton–módon éred el kiszabott feladatod, csak találd meg a legtisztességesebb módját hozzá.

–Milyen könnyen beszélsz odaát. Száműztök az örök nyugalomból a legkegyetlenebb helyre, ahol segítség nélkül kell helytállnunk. Megszületünk, felnevelnek, végül elengedik a kezünk, mintha ösztönösen tudnunk kellene hogyan tovább. Magunkra utalva várjátok el tőlünk a helyes döntést, melybe engeditek, hogy emberfeletti energiát öljünk és ha mégsem sikerül, ti vállat vonva csak annyit súgtok: sebaj, tanultál belőle, majd talán legközelebb megjutalmazlak igyekvésedért.  Majd kereshetünk mást, amivel tán újfent csak az időnket pazaroljuk. De ti még akkor sem szóltok, akkor sem figyelmeztettek, csak röhögve számoljátok a ránk mért ütéseket.

–Emlékeztetlek, hogy vezető csak abban az esetben lehettem, ha kijártam már azt az utat, amit te most taposol. S nem csak kijártam, hanem sikeresen is vizsgáztam belőle.

–Rád lehet jobban figyelt az angyalod. Az enyém rendre rá hagyott cserben.

–Úgy gondolod, nem tartalak eléggé szemmel? Elárulok neked valamit: tartsd ma jobban nyitva a szemed, mint valaha. Egy jó tanács: ne rohanj, mert lemarad a lelked. Legyen mára ez a végszó.

Nem tagadom, rendkívül megijesztett ez a baljós, ködös búcsúzás, de most nincs időm ezen töprengeni. Késésben vagyok. 2 perc múlva érkezik a legjobb barátnőm és én még egy üveg bort sem vettem. Kapom hát a cipőm, szaladok a szemközti bolt felé, amikoris hirtelen elsötétült minden.

–Nem vigyáztál?

–Elhibáztam, igaz? Meghaltam?

–Nem figyeltél intő szavamra. Végzetes hiba volt.

–Mi történt?

–Elütöttek. Akarod látni mi történik most a testeddel?

–Mindennél jobban.

–Felismered a sofőrt?

–Ő a vőlegényem volt egy korábbi életemben.

–És sejted mit kell most a Földön megtanulnia?

–Ha a megérzésem nem csal, vállalni tettei szükségszerű következményét. Bűzlik az alkoholtól.

–Ezt a napot követően rakja le rabruháját a szenvedélyének. És ehhez te segítetted hozzá.
–A lányt is felismered?

–De hiszen ő a testvérem volt. Mind a két ember szöges ellentéte annak, amire emlékeztem, mégis felismerem őket. Hogyan lehetséges ez?

–Itt a túlvilágon minden felrémlik újra. Kezded már hallani a gondolatait, miközben téged éleszt újra?

–Mintha a mamáját emlegetné.

–Kíváncsi találkoztál e vele, mióta ideát vagy.

–De hát sehol sem látom a nagyiját.

–Sietnie kellett. Fogadalmat tett. Már nagyon várták.

–Különös. Néhány perce még engem is vártak, de már sosem érkezhetek meg.

–Ha a vőlegényednek is sikerült teljesíteni a rá kiszabott sorsát, miért gondoltad, hogy neked nem fog menni?

–Elfáradtam. De már emlékszem mit kellett volna megtanulnom. Sajnálom, hogy elveszítettem a hitem. Gyáva voltam.

–Akarsz bizonyítani? Végig akarod csinálni?

–Igen.

–Elárulok előtte valamit. A barátnődet kissé elhagyta manapság a lélek, így most az egyszer csepegtethetek egy kis reménysugarat neki. Add át neki ezt az üzenetet: „Már nagyon izgatott vagyok, hogy hat hónap múlva újra láthatlak, hisz megbeszéltük: sosem hagylak el”. S ha ezt követően is szkeptikus maradna, kérd meg, hogy költözzön hozzád, mert tudomást szereztél most róla, hogy elárverezik a mamája házát. Megjegyezted?

I–gen.

–Akkor ébredj fel, a kórházban keményen küzdöttek érted.

–Még egy kérdés: miért nem engeditek, hogy emlékezzünk lent korábbi életekre?

–A bosszú nagy úr. A világotok enélkül is tele van agresszióval, mi lenne akkor, ha a múlt emléke miatt is revansot vennétek egymáson? Indulnod kell.

–Csakhogy felébredtél Csipkerózsika. Tudtam ám, hogy visszajössz boldogítani engem.
–Boldog ujjászületésnapot kívánok!

–Nélküled sehol sem lennék már drága kishúgom.

–Kishúgom? Ajajj, lehet sokáig nem kaptál oxigént, de én nem vagyok a….

–De az voltál.

–Mesélj inkább arról, milyen volt a semmi közepén!

–Odaát a végtelen van, nem a fekete, végtelen űr. Hallgass ide, kérdeznem kell valamit: mire gondoltál, mikor befektettek engem erre az ágyra?

–Mama utolsó szavaira.

–Pontosan mi volt az?

„Sosem hagylak el.” De megtette és azóta mindhiába kérdezem: „merre jársz?”, válaszra sem méltat. És most attól féltem, te is elmész örökre, válaszok nélkül.

–Válaszokkal a zsebemben érkeztem. Idézem: „Már nagyon izgatott vagyok, hogy hat hónap múlva újra láthatlak, hisz megbeszéltük: sosem hagylak el”.

–Ezt most találtad ki, ne viccelődj ezzel.

–Azt is mondták, ha az üzenet után szkeptikus maradnál, adjam tudomásodra alátámasztásként, hogy tudok az árverezésről.  Miért nem mondtad eddig el nekem? Miért nem szóltál, hogy baj van? Szedd össze a holmid, költözöl hozzám.

–Köszönöm…

–Visszatérve: mire vonatkozott az első üzenet?

–Mama úton van felém.

–Te terhes vagy?

–Besikerült… így nem voltam benne biztos, hogy meg szeretném tartani. De a hozott hír után nem is lehetnék boldogabb.
–Mesélj még kérlek a túlvilágról.

–Csodaszép, végtelen körforgás.

–Neked üzentek?

–Én attól többet kaptam: új esélyt, megingathatatlan hitet és töretlen kitartást.
–Van nálad egy tükör?

–Tessék.

–Gyönyörű a szemem. Ez lesz végre az én utam.

–Elkísérhetlek rajta?

–Akkor is jössz velem, ha azt mondom: ennek sosem lesz vége?

– „Sosem hagylak el.”

Illatok IV.

Szalai Ria

…pár napja mások a reggelek átláthatatlan köd ül a földek felett koszos sapkát húz a kopár fák csúcsára félelmessé teszi az ágakon itt – ott megülő nemes madarakat csak sejtem hol vannak az őzetetők s ha mellettük vélem elhaladni a buszt pattanásig feszülő aggyal figyelem belső szemeimmel a pettyes hátakat kelet felé haladunk s a Nap fénye erőlködve próbálja áttörni a késő novemberi hajnali ködöt és sötétséget beleheljük a buszt néha letörlöm a párás ablakot de csak a kinti sötétet látom élesebben társaim bóbiskolnak alszanak de legtöbbjük kezében mobil világít avatott ujjakkal pörgetik az okost és lehajtott fejjel föléje hajlanak talán hogy semmit el ne szalasszanak a pillanatnyi világ dolgaiból pedig ha tudnák hogy kevesebbet kapnak mintha lelki szemeikkel akár kifelé akár befelé figyelnének kifelé…a tájra melyből szinte semmi sem látható de bármi beleképzelhető befelé saját magunkra amelyből oly sok kibontható bármerrefele is figyelek egy saját filmet színdarabot teremthetek magamnak melynek én vagyok írója dramaturgja rendezője játszója nézője és kritikusa is egyszerre pörgethetem akár gyorsan akár lassan akár előre akár hátra s ha úgy tetszik ki is merevíthetem újrajátszhatom nézhetem színesben avagy fekete – fehérben…minden a tetszésem szerint…ahogy akarom …felülről látok és nézek mindent lassított felvételben mozog a világ a hangokat is csak látom ahogy mások szája mozdul és ez jó ez felettébb jó mert jobban figyelhetek a testek beszédjére és többet megértek a másikból mélyebben úszom lényege mélyére csodaszép a világ és legmisztikusabb benne az ember mert örökösen pillanatról pillanatra változó soha nem tudod két egyforma arcát mozdulatát mosolyát nevetését sírását kétségbeesését látni valami mindig elveszik belőle valami mindig hozzáadódik fékez a busz hogy az ajtókon keresztül utasok sokaságát okádja ki a megállóba s ugyanúgy utasok zömét falja be párás gyomrába és minden minden szépség érdekesség kezdődik előről más táj felé haladunk nehezen de oszlik az ólomszínű köd s a ködrongyfoszlányok között kutakodik egy megfáradt napsugár aludnék érzem s már- már koppan a fejem a koszos lét csorgó ablakon…amikor is megérkezem és egy lépcsőt-tévesztő lépéssel kiesem az emberdobozból hogy ugyanazzal a lendülettel mohón beszívjam a csípős-illatos-ezüstös majdnem decemberi reggel illatát s nem tudom jól hallok vagy tévedek – e…hogy a magasban felröhög egy gerle…

…most az van, hogy a dolgoknak dolguk van…pihennek, ez most a dolguk, s ha visszajönnek kezdődhetnek újra a mindennapok…

…ó, hát sokminden jár a fejemben ma reggel dolgozóba menet kolléganőm megjegyezte úgy fél kilométer után hogy nagyon hallgatag vagyok jah feleltem nagyon jó és nagyon rossz hétvégém volt rám nézett a válla fölött és felvont szemöldöke kérdezett hogy mi ez az ambivalencia majd elmondom feleltem és belesimultam az ablakon keresztül a tájba de nem mondtam el nem mintha titkolni akartam volna de egyszerűen nem volt rá alkalom és különben is azt hiszem hogy a dolgok bizonyos idő után okafogyottá válnak ami ma fontos holnapra már lényegtelen így múlik el a világ dicsősége s erről nem tudom ki tehet igazán a világ vagy az aki naponta megéli és azzal szembesül hogy bizony a világ bizonytalan és kétszínű vagy az aki bizonytalanságot kétszínűséget hoz bele persze hogy persze azt látunk bele a dolgokba amit akarunk és ez nem más hanem a mi hibánk de hát szeretettel közeledünk a másik felé s azt hisszük azt kapjuk majd vissza hát most jól figyelj soha…soha sem kapod vissza csak a röhögés az indulat marad egy létra vagy amelyen magasabbra hágnak téged hátra hagyva s egy kis mozdulattal ellökik magukat tőled ellöki magát a másik ha már nincs szüksége rád hogy egy másik létrát keressen és minden létra fontosnak gondolja magát egészen addig amíg el nem fogadja létraságát nem vagy nélkülözhetetlen bármit is mondjanak bár igaz az is Murphy szerint hogy az egymással helyettesíthető alkatrészek nem ugyanazok és én nem vagyok alkatrész és soha nem vagyok ugyanaz és remélem hogy nem vagyok helyettesíthető illetve…bánja kutya ha az vagyok nem akarok megismerhető nem akarok kiszámítható lenni és tulajdonképpen csak a létra egyik foka vagyok de hiszem hogy a legerősebb egyszer azt mondta nekem valaki hogy amiket írsz a fészbúkra… és akkor elámultam mi az amiket kiírok, a gondolataim…olvassa aki olvassa aki meg az nem nem vagyok kötelező de tán jogom van leírni azt ami éppen a fejemben jár mert naponta olvasom “Mi jár a fejedben ?” s nekem járnak a fejemben…gondolatok érzések hangulatok s nem tehetek arról ha gyermekkorom óta késztetést érzek az írásra nekem az írás olyan mint a lélegzetvétel írtam egykor s valóban az hát tudom nem vagyok egy nagy durranás – mondták nekem – nem is tudom tán szerettem volna az lenni mert nem akar senki senki kis lenni de rá kell jönni rá kell eszmélni arra hogy a világot az ösztönök és nem az értelem irányítja nincs helye ebben a világban annak amit én úgy érzek és nevezek hogy egyetemes értékek és most tökéletesen megértem Hamlet tragédiáját Dévényi Robi….milyen szép értekezést értem anno erről…és fogalmam sem volt az egészről de megtanultam és bár már onnan felülről figyelsz rám..tudnod kell hogy megtanultam és most egy helyzetgyakorlatként hadd menjek fel a színpadra és hadd játsszam el…és nem fog menni mert elbukom Robi elbukom de egy dolog egyetlenegy dolog legyen a javamra írva…hogy megpróbáltam …

Régimódi történet

Régimódi történet

A kávézóban ültem délután, a nap féloldalasan sütött az utcában. Az üvegablakon tükröződött az arcom, néztem a járókelőket, gondolkodtam a dolgaimon, nem is vettem észre elsőre, hogy egy fiatalember ült le kéretlenül az asztalomhoz. Köhintett, a zsebébe nyúlt, cigarettát vett elő, megnézte hány szál van benne, majd ballonkabátja zsebébe tette, de meggondolta magát, kivette, és az ingzsebébe csúsztatta.

– Régimódi, ugye? Azt hiszem manapság már senki nem jár ilyen kabátban. Talán nevetséges is – mondta.

– Ó, ne gondolja, nézze csak, én milyen ruhát viselek. Számít -e ez?

– Apámé volt, tavalyelőtt halt meg. A lakásában rámoltunk, a használt ruhákat zsákba raktuk, és elvittem a vöröskeresztbe, de nem fogadták, azt mondták nagyon ócska.

– Értem.

– Apámmal nem voltunk jóba, húsz évig alig láttam, de sokat beszéltünk róla otthon anyámmal.

– Valóban? 

Úgy bonyolódtunk beszélgetésbe, hogy nem ismertük egymást, nem tudtunk egymásról semmit. Nem értettem, de nem bántam, nem idegen tőlem a beszélgetés. Olykor   kedvemre való, ha meghallgathatok történeteket, bár kifejezett kíváncsiság nem vezet, nem fürkészek titkokat, de az emberek érdeleknek.  Hagytam magam most is belesodorni a beszélgetésbe, aminek nem volt eleje, határvonala, szélesen hömpölygött, mint egy orosz folyó a síkságon, belekaptunk ebbe abba, nem volt egy tárgy ami körül forgott volna a szó.

– Írok- mondta a fiu – írok, verset novellát, regényt. Bár a vershez még nem vagyok elég érett, vagy nem vagyok elég őszinte, nem is tudom.

– Hány éves?

– Huszonhárom.

– Van aki ekkorra már felhagyott a költői mesterséggel.

– Persze, tudom, nem si gondolom, hogy valaha is nagy dolgokat írhatnék meg. De mégis, van egy belső késztetés, biztosan érti.

– Értem.

– Maga mivel foglalkozik?

– Tanár vagyok, bár most nem gyakorlom.

– Akkor mit csinál? 

– Ezt azt. – Nem akartam egyenesen megmondani, hogy mivel foglalkozom, nem szégyellem, de nem tartom annyira fontosnak az informatikát, annak ellenére hogy azt művelem.

– De mégis – erősködött.

– Nem fontos. És, megjelent már?

– Néha igen, inkább on-line, tudja hogy van ez.

– Tudom. Kér egy kávét?

– Inkább egy röviditalt. – Igy mondta, rövidital.

– Vodkát?

– Igen jó lesz.

A kávézóban sokan voltak, délután négy óra volt, az emberek bejöttek beszélgetni, találkozni, kávét inni, üldögélni. Az asztaloknál férfiak, nők, egymáshoz közel vagy éppen távolabb ülve. Három idős hölgy, barátnők, elegáns ruhában, alkalmilag találkoztak, gyors pillantásokkal mérték fel a közönséget, és rosszalló véleményt alkottak egy perc alatt, elitélőt de elnéző mosollyal, hiszen tudják ők, nagyon is. És hát a férfiak és nők, örök titkos találkozások kávéházakban, mozikban, pár szó, egy kézfogás, mosoly. Nem sokat változik a világ, azt hiszem. Én ma egyedül ültem itt, nem vártam senkit.

A fiú megitta vodkát, látszott nem ízlik neki, gyorsan lehajtotta és köhögött.

– És maga, maga mivel foglalkozik, amikor nem ír, persze? – kérdeztem.

– Ez komoly dolog, ne beszéljen róla lekicsinylően.

– Bocsánat. Nos? Mi a mestersége.

–  Nem fontos.

–  Azt mondanám egyetemista, ahogyan itt ül apja kabátjában, ami nagy magára, szürke pulóverben, farmerben kócosan. Mérnök lesz?

– Börtönben voltam, három hete szabadultam. – felnevetett – Jól jött apám kabátja. nem, ne ijedjen meg, nem volt annyira komoly, indulatból volt, szerelemből, tudja.

– Igen, értem.

Kortyoltam a kávét, most néztem meg jobban a fiút. Sápadt arc, fekete borosta, riadt zöldesszürke szem, bár ezt lehet, hogy csak én fantáziáltam hozzá, most, hogy tudtam, hogy börtönben volt. A fiú háttal ület az ablaknak, a kávézó belseje felé nézett. Most tűnt fel, hogy amig beszélgettünk nem is nézett rám, csak néha kapta el a tekintetét a helyiségről, hogy rám pillantson, majd ismét a vendégeket fürkéssze.

– Maga szerint mennyit kell adnia az embernek magából, hogy a másik elfogadja, értékelje.

– Nem hiszem, hogy ez mérhető, hogy dekázható. Mindent, gondolom. És miért vár elfogadást? Megerősítés végett?

– Nos, hát az kell, kell, hogy érezze az ember, hogy … – elakadt, talán még nem gondolta igy végig sohasem, csak érezte, hogy ez valamiért fontos lehet.

– Én nem hiszek benne, hogy ez fontos – mondtam, – ne mérlegeljen, éljen, legyen jelen. Kiről beszélünk, mondja csak?  

– Hogyan?

– Valakiről beszélünk, tudja, egy bizonyos személyről, vagy általában? Mert ahhoz képest lehet a kérdésre választ találni.

– Dehogy, miért lenne más a válasz?

Igaz, miért lenne. Csakugyan. Hallgattunk, a kirakaton néztem ismét az utcát. Késő délutánba hajlott már az idő, odakinn hűvös volt, fázósan húzták össze a kabátot az emberek magukon. Amikor visszanéztem a fiú nem volt sehol. El sem köszönt, eltűnt.

De nem, nem ment el. Pár asztallal odébb láttam, egy lánnyal ült ott, a székét közel húzta hozzá, beszélt és megpróbálta megfogni a lány kezét, aki nem engedte.  Zavarban volt, láthatóan nem örült, hogy a fiú megjelent az asztalnál. Nem emlékeztem, hogy láttam-e korábban a lányt, de talán ott volt, ott kellett lennie, hiszen miért ült volna a fiú itt velem, ha nem a lányt nézte volna, de hát miért az én asztalomtól nézte?

Egy férfi lépett az asztalhoz, idősebb, mint a fiú és a lány, tíz évvel is idősebb férfi. Jól öltözött, öltöny, nyakkendő, lábán barna bőrcipő, furcsa, hogy erre igy emlékszem, nem volt rajta semmi különös, de ez a barna bőrcipő valamiért megmaradt emlékezetemben.  Tíz év nem sok, de itt rengeteg, egy másik korosztály, egy másik közeg, más szavak, más kompromisszumok, hacsak nem éppen megalkuvások.

Némajátékként éltem át a drámát, a férfi a lány felé lépett, a lány elhúzódott a fiútól, aki erre a karja után nyúlt, beszélt, nem hallottam  mit mond, de a lány szemébe nézett. A férfi a lány vállára tette a kezét, a lány lerázta onnan. Nem utasította le, de nem biztatta, és nem tartott vele. A férfi a kijárat felé indult, a fiú végig a lányt nézte, a férfi visszafordult, a lány félig felemelkedett a szélről. 

Láttam, hogy a három idős hölgy is őket nézte, rájuk pillantottam, egyikük visszanézett, hunyorított a szemével felém, bíztatott és nyugtatott, miden rendben lesz, ezt súgta a pillantás. Honnan tudhatja?

Visszanéztem a színpadra, ahol a dráma végbement már, ketten ültek az asztalnál. A fiú és a lány. A barna bőrcipős férfi eltűnt. Ők ketten nem beszéltek, ültek egymás mellett, nem is nagyon közel.

Indulnom kellett, fizettem, felvettem a sálam, kabátom és a kijárat felé indultam. A fiú , amikor elmentem az asztala  mellett, kicsit megvonta a vállát amikor rám nézet, tenyerét kiforditotta, kételkedően, bizonytalanul „– Hát , ő. Ő lenne az „– mondat a mozdulat.

„-Igen, értem.” Mosolyogtam, férfias mosoly, rövid, tartózkodó nem bizalmas, biccentettem és kimentem a hűvös estébe. Összehúztam a kabátom magamon, és elindultam haza.

Szerintem nem is volt börtönben, nem hiszem.

Rizseshús

A rizses hús vidéki étel, bár az ördög tudja lehet, hogy városi.

A helyszín városi, nem szükségképpen Budapest, de városi, nincs benne jellegzetes hely vagy szobor, hegy vagy híd, de akár lehet is, nem baj ha felismerhető Budapest. Magas házak, három-négy emelet, szűk utcák, Keletitől, a Nyugatiig mondjuk, kicsit kopott, kicsit szegényesen felvágós, cselédszobásan büszke körfolyosósan hivalkodó, a kiégett neonjaival, tábláival, az utcák jobbára koszosak, a kapubejáratok büdösek, az aluljárók ugyancsak.

 

A házakba nem lehet bemenni, csengetni kell, zárva van minden, ami csak zárva akar lenni.

A város mozaikokban létezik, ezek a mozaikkockák régebben nagyobbak voltak, nem szükségszerűen szabályosak, de körülhatárolható terek, mint a Teleki tér szabálytalan sokszöge, ami belenyúlt a Diószegi utcába, a Népszínház utcába, vagy még tovább, a Tolnai, Vighbe, mint egy polip karjai, egy test volt, egy hely. Hasonló volt a terek köré szerveződött város több helyen, a Hunyadi, a Klauzál, a Dohány utca környéke, akik itt éltek, egy helyről valók voltak, közösség. Ezeket a helyeket belülről tagolták üres házhelyek, homokos, beton csúszdás játszóterek – ezért nem idegen a pesti embernek a Volt egyszer egy vadnyugat ördögtövist karikázó képsora, – kerítés nem volt, bokor se sok, fák alig. Akkoriban kutyaszar se volt ennyi – úgy, hogy kis zöld traktor kelljen az eltakarításhoz, pláne nem -, kinek volt itt igénye, pénze kutyát tartani. Egy-két éjjeliőr, vagy vidékről akkoriban felkerült család, fekete korcs kutyái ugatták a biciklis postás. Az egyes élettereket elválasztotta egymástól valami határozottabb jelenség, a Nagykörút, a Kossuth Lajos utca, a temető, a vásárcsarnok, a nagy templomok – mint pl a Rózsák terén – ezek voltak a természetes – vagy inkább adódó határok – a túloldalon másik közösség volt otthon. A városkép egységesen volt valamilyen, háború utáni felújított – akkor még nem annyira kopott, és teli volt neonnal éjszakánként, a közvilágítás – ahol volt, világított, lehetett könyvet olvasni, vagy sakkozni a fényénél, éjszaka is. Volt, akik meg is tették. Három sakkasztal volt jobbára egymáshoz közel a tereken, egy betonlap, rajta festett fekete kockák, a fehér a beton szürkéje volt. Kettőn sakkot játszottak, egyen ultit, vagy snapszert, vagy fájert,  mikor mit.

 

Egy idő múlva a város átstrukturálódott, megváltoztak a helyek, elköltöztek az emberek, akiknek szavuk volt, meghaltak vagy elmentek, helyükre olyanok jöttek, akik nem itt laktak, hanem ki tudja hol, de nem voltak otthonosak, nem használták a várost csak birtokba vették erővel, erőszakkal. Nem érdekelte őket hol lakott Kodály, vagy Radics Béla, most sem érdekli. A kocsmák megszűntek, az éttermek átalakultak, a közösségi terek megváltoztak. Kinőtek a földből hosszú utcányi üveg épületek, tagolatlan tükrös üveg labirintus az ég felé.

 

A mozaikok egészen kicsiben, kisebben, mint a fentebb írtak, alig ötvenszer ötven méter, vagy még kisebb területen, kezdtek más képet ölteni. Bekerítették, lekövezték, fa játszótér lett, faforgáccsal felszórva, műgumi padlattal, külön is elkerítve hároméveseknek, meg a nyolcéveseknek, a hintában már csak valóban a kicsi gyerek fér bele, a pingpongasztal nem betonból van, ahol van, hanem hajlított fémlemezből. A tereket este tízkor zárják, a szegélye beton, magas, magasabb, mint a biciklipedál hajtókarja legmélyebb pontja.

A bokrok strukturáltak, közöttük fekte öntözőcső kígyózik, pontosan, szabályozottan, csepegtető rendszerrel, három négyzetméteren öt. A túloldal még nem ilyen, ott még csorba az útszegély. A mozaikkockák, most már határozottan szabályos tér- idomok, de nincs kapcsolódásuk, bár már látszik egyik a másikból, ha ott állsz. Mintha nem egy országban járnál, de lux és földutak váltakozó sora, ritmustalan. A kisboltok kimúltak, a cukrászdák ugyanazt árulják, piros és cukros, a kocsmák közül kettő, három maradt itt véletlenül, ahol még mérnek fröccsöt talpon-állóknak.

A mozaikok nem egyszerre épülnek, így folyamatosan öregszenek, és a technológia is más, évről évre, nem is nagyon hasonlítanak, csak talán a beton a szegély meg a kerítés szaggatja össze a város képét. Rend van. Jól van, hát rend van.

 

Itt a magamfajta csak botladozik, mi még megszoktuk az átjárást a város helyei között, nem akadt meg a lábunk a betonszegélyben, nem buktunk fel az öntözőcsövek kígyójában, és olykor még harminc évesen is felültünk felfordított láncos hintára éjszaka tizenkettőkor hazafelé, és azt mondtuk nem lesz ebből film barátom, megy az idő, száguld. Gyanakodni kellett volna, amikor a három hintából a középsőt leszerelték, mert veszélyes. Az élet veszélyes.

 

Na itt van a  helyszín kb. A mozgás  folyamatos, akadályos, de folyamatos, mit tehetsz mást, lépsz a XVIII. századból – Józsefváros külső -, a XXI. századba , a belvárosba, ahol talán holnap mozgójárda viszi körbe a szobrokat, csak a biztonság kedvéért. Nem is kell szürreálisabb hely, mint Budapest. Itt jár halottaskocsi, nyitott üveges, fekete limuzin, tűzoltóautó, csatornázási művek, egy utcasarkon feltűnik egy katona talpig bombaszedő tűzszerész öltözetben, a lépcsőn három koldus ül, alig van foguk, és énekelnek. Nem egyformát. Olykor felbukkan egy lovas rendőr, a Mosonyi felől, meg a Ligetben. Itt a színházaknak művészbejárója van, és a kocsmáknak is,  és a mozik a hátsó utcákra nyílnak – amik még nyílnak -, baptista énekegyüttes, kecsua énekegyüttes, a jehova tanúi újsággal, néni fél lábbal, mankóval, bácsi  térdből roggyantva műanyag palackból langyos bort iszik a Parlament előtt fényes nappal. Elég városi nem, elég szürreális? Főleg a lovas rendőrök. Itt mindenkinek volt története, valószínűleg most is van. De az egy másik mese.

 

Csiramélé és szappanosláda Hegedüs Károly

Csíramálé és szappanosláda

Hegedüs Károly

 

A február hosszú jégcsapokkal múlatta a telet, mire eljött a szökőév szó szerint elfolyt a nádtetőkről a hideg. Az éjszakai fagyok még jégbordát varázsoltak az utakra, de napközben már érezhető volt a Nap növekvő heve. A gádor előtti kiskertben kivirultak a hóvirágok és már bontogatta szirmát az aranyeső. Végéhez közeledtek a kártyás vasárnap délutánok, egyre több munkát adott a határ, a szőlőhártyákat ki kellett nyitni, a tőkéket megmetszeni, a fák törzséről az avas kérget lekaparni.

Nagymamám is egyre többet pusmogott a szomszédasszonyokkal, a kamrában már sorakoztak a kisebb-nagyobb szakajtókban az ültetésre váró magok. Az egyik fonottban piros szemű, a másikban fehér gyöngy kukorica, borsó, szárított tavalyi bab várta, hogy a földbe hullva csírát neveljen. Húshagyó kedd után előjöttek a húsvétot megelőző hagyományok, szokások, a böjti időszak nép regulái, ételei. Egyre kevesebb hús és zsír került az asztalra, sok hagyományos paraszti étel került elő az évszázadok homályából.

Nagyanyám és barátnéi egyik kedvence a csíramálé volt, ami több volt mint étel, nekem ma inkább gasztronómiai csoda, nekik az összetartás, a múltba kacsintó cinkosság, a régvolt szülői ház. Tálakba áztatták a búzaszemeket, a konyhaablakban két-három hét alatt harsanva csírázott a növény. Persze meg kellett annak nőni ahhoz, hogy az ünnep előtt mint borbély a hajat, ollóval levágják a zöld leveleket. Ez az időszak mindig zajos volt a házi néptől, mert közben a télvégére összegyűjtött zsíranyagokból meg szappant főztek. Gyermekként emlékszem a hamuval vegyes zsír szagára, ahogy a katlanon főzik az üstben a szappan anyagát, majd mindenféle más anyagot használva a sűrű anyagot nagyapám készítette fadobozokban öntötték, ahol kiszáradva elkészült a házi szappan. Néha egy-egy darabot külön öntöttek, szórtak bele tört levendulát, szárított növények szirmát, illatos, finom fürdőalkalmatossággá vált.

Visszatérve a csíramáléhoz, miután szó szerint lenyírták a búza üstökét, összedarálták a csírába hajtott szemeket, jól leszűrték a sűrű, fehér lét, majd sütőtálba vagy tepsibe öntötték a liszttel kevert masszát, volt aki az egyébként is negédes édességhez még cukrot is tett, a végén a sparhelt sütőjében megsütötték. Édesanyám a betegsége megváltását megelőzően még csinált, de nekem már nem varázsolta vissza a gyermekkori ízeket.

Vasárnap délutáni vendégeskedés volt a kukoricapattogatás, ami megint csak a szomszédok és a rokonok összejövetelét szekírozta. Összejött hát a népek apraja, nagyja, az udvar kiemelt helyén tüzet gyújtottak, ez inkább apám meg nagyapám dolga volt, az asszonyok meg szép színes kukoricákat morzsoltak; volt egy nagy rosta, aminek hosszú fa nyele volt, abba beleszórták a morzsolt kukoricaszemeket és a tűz fölött mozgatták a rostát. Közben a férfiaknak azért csak lecsúszott egy-egy stampedli a tavalyi pálinkából.

Természetesen jöttek az ugratások, hogy „nézd hogy rázza, mindjárt kiszakad a gatyamadzag”, meg hogy „estére is hagyjál abból az indulatból Margitnak is”, merthogy úgy hívták a nagyanyám. Közben igen zajos körülmények között kipattogott a kukorica, amit szakajtóruhában egy szakajtóba tettek. Közben már tervezték a tavaszi munkákat a gyümölcsösben, a húsvéti ünnep kalácsát. Egyszerű emberek, egyszerű szokások.

A következő húsvétot már együtt töltik odaát, anyám mossa a bádogteknőben a házi illatos szappannal a család hófehér ruháját.

Somogyi Tibor: Mint a bodobácsok

1.

 Fény. Tömeg. Tér. Siker.

Az előadás megkezdődött. Borbás Barna motivációs tréner, a Pozitív szemlélet és a Te vagy az ász! című könyvek írója, lassan besétált a színpadra. Jóképű, magas férfi volt, negyven körül lehetett. Kifinomult eleganciával öltözött és a hátsó sorokban is érződött a karizmája. Körülnézett a teremben, mint aki energiát merít a közönség jelenlétéből. A mikrofonhoz lépett és megszólalt:

– Jó estét kívánok! Mindenkinek sikerült megtalálni a helyét? Igen? Mert ez a legfontosabb. Hogy megtaláljuk a helyünket. Ha megvan, nem vágyunk máshová, nem mocorgunk, nem feszengünk. Lényegesebb dolgokra koncentrálunk. Kérem a mobiltelefonokat kapcsoljuk ki. Legalábbis némítsuk le, ha nem tudunk meglenni a szellemi lélegeztető gépünk nélkül. Borbás Barna vagyok, de ezt bizonyára tudják, hiszen az én előadásomra jöttek. Természetesen nem az én személyem a fontos. Én csak egy eszköz vagyok, egy beszélő katalizátor. Ami igazán fontos azok önök. Önök, akik eljöttek ide. Megvették a belépőt és talán szkeptikusan, talán reménykedve, de itt vannak. Mert nem találták a helyüket. Vagy legalábbis, mintha ráültek volna valamire, kényelmetlenül érezték ott magukat. Az is lehet, úgy érzik, hogy a helyükön vannak, de egyre nehezebb onnan kimozdulni. Ne várjanak addig, míg úgy nem gondolják, hogy már tökéletesen meg tudja csinálni – csak kezdjen bele! Az ember életének alakulása attól függ, hogy milyen hatékonyan használja ki a lehetőségeit, és mennyire fogadja el a korlátait. Ebben is tudok segíteni. Megadni a lökést. A motivációlöketre szükségünk van, stimulálni magunkat. Hiszen fürödni is fürdünk, naponta, kétnaponta. Újra és újra.  A motiváció a mi vizünk, én pedig a csap, amelyet megnyitottak azáltal, ahogy helyet foglaltak a székekben. A lelkünk is megérdemel annyit, hogy ne izzadjon, büdösödjön, pálljon be. Tisztítani kell, felfrissíteni, hogy újult erővel keressük a helyünket a nap alatt. Mindenki azt gondolja, hogy lehetetlen. Aztán jön egy hülye, aki ezt nem tudja. És megcsinálja. Így működik. Koncentrálj arra, mire vagy képes, és ne attól félj, amire nem. Most gondolhatják, hogy mit dumál ez a csávó, mit tud az életről. Vannak emberek, szellemi homeopaták, akik azzal hakniznak, hogy  zigótából is egy esőverte papírdobozban fejlődtek ki és onnan indultak el és egy tv-dobozon át jutottak a mai luxusvillájukba. Nagyon mélyről feltörve, mint a kőolaj. Én nem hazudok. Aranykanállal a számban születtem. Azok az emberek akik hátrányokkal születnek, könnyebben indulnak el a lejtőn … De ez azokra is igaz, akik előnyökkel indulnak, mint én, aki 16 éves születésnapjára 3 milliós kocsit kapott és mindent egybevetve egy menő arc voltam…Megkaptam mindent amit akartam, kipróbáltam mindent, amit akartam, és azt is amit nem… Feljutni a csúcsra nehéz, de ott maradni még nehezebb. És a csúcson ritkább a levegő is. Mindannyian körbe vagyunk rajzolva a környezetünk, a társadalom által, és ezeket az általunk láthatatlan határvonalakat nem léphetjük át. Hogy mennyire szűk ez a vonal, az dönti el, hogy milyenek a génjeink, milyen családba születtünk, később az, mennyire vagyunk szerencsések, gazdagok bármiben tehetségesek. Ha óvatlanul átlépjük a vonalakat hamar sebesülten, megalázva, megtörve térünk vissza és húzzuk akár még rövidebbre a vonalakat magunk körül. Ebből kell kitörni. Nem könnyű, de meg kell tenni.  Az én vonalaim mindig is túl végtelenek voltak és ez is fárasztó lehet. Hogy engem mi motivál? Egy ember, akit rég ismerek. A vele való találkozás, a beszélgetés, vagy csak hallgatni csendben. De elég volt belőlem, most pedig elmondom, hogy legújabb motivációs videóimat hol tudják elérni, illetve egy hihetetlen akcióval is készültem azoknak, akik Platina kártyásak, tehát legalább öt videómra előfizettek már….

Mintha letekernék a hangot, a férfi ajkai mozognak, a hangra már nincs is szükség, hiszen az ajkak mozgása, mind azt tornázzák: Vegyél, fizess, vegyél, fizess. Érthető az üzenet.

2.

Homály. Magány. Falak. Kudarc.

Szekszárdi Márk harmincas, szőkésbarna férfi. Kék-fehér mintás ruhában van.  A napi testmozgás kezdődik. Nekiveselkedik és előbb felüléseket majd fekvőtámaszokat csinál, mintha csak valami belső feszültséget akarna kinyomni magából. Pontosan fél órán keresztül csinálja. Le és fel, le és fel, le és fel… Fél óra múlva abbahagyja, mert tudja, hogy itt a barátja. Nem sokára ott ülnek egymással szemben. Nézik egymást. Lassan egymás reciprokai. Márk töri meg csendet.

– Jó napod volt?

– A szokásos. Tartottam meghívásra egy motivációs előadást, természetesen telt ház volt. Zabálják az emberek, hogy azt mondom, amit hallani szeretnének, és hátha tényleg tudnak változtatni az életükön. Utána benéztem a céghez, hogy ott is motiváljam a többieket, hiszen tudod, ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek– Borbás hátravetett fejjel nevet. Ki tudja, mennyire őszinte ez a nevetésde nem cincogtak. Csak a sajt lebeg a szemük előtt. Haladnak, gályáznak lelkesen, pörög a mókuskerekük, utána teljesen elégedetten adtam egy interjút valami gazdasági lapnak, ami elég menő lett szerintem. (nevet)

-Milyen szempontból?

– Este randim lesz a kis újságírónővel. A szokásos.

– És a feleséged?

– Jótékonysági esten. –  Barna legyint. –  De úgyis tud mindent, ha tudni akar, hiszen tudod. Egy jó asszony mindent megbocsát, ahogy az énekes mondja. Na, és veled mi a helyzet?

– Rántott sajt volt ebédre krokettel, szóval ez már egy nagyon jó nap. Tudod, hogy imádom a rántott sajtot.

– Ha igaz lenne a mondás, hogy az, vagy amit megeszel, rántott sajt lennél.

–  Milyen a belváros ma? Mesélnél róla?

– Sütött délelőtt kicsit a nap, de a levegő szmogos. Az emberek, akiket láttam a kocsimhoz menet, meg amikor jöttem ide, mind fásult, mosolytalan…

Csend áll be. Márk végig simít arcán, majd a kezét kezdi vizsgálgatni, mint egy idegen, szokatlan állatfajt. –  Furcsa. Pedig sütött a nap. Szerinted érezték a gonoszt?

– A gonoszt?

– A mindannyiunkban megbújó, sejtjeinkben lappangó negatív erőt… – Márk hangja furcsán tompa- Tudod, van egy olyan elmélet -amit a könyvemben is idézek-, hogy fejben senki nem hős, senki nem gonosz, de ideális esetben mindenkinek vannak hozzá közel álló emberek az életében, akik őszintén megmondják, mit gondolnak a tetteinkről. Ha nincsenek ilyen emberek körülöttünk, akik megmondanák, hogy amit gondolsz, teszel, az nem helyes, akkor az egész csak duzzad – hisz a fejedben mindenki egyetért. Senki nem hiszi azt, hogy amit tesz, az gonosz lenne, az emberi agy mindent képes racionalizálni…és a tél végi depresszió előhozza belőlünk.

– Túlmisztifikálod. – teszi keresztbe lazán a lábát Barna – Egyszerűen fáradtak. Meg mi az, hogy gonosz? Nézőpont kérdése. Tudod mi a fura? Én reggel óta csak azt vártam, hogy találkozzunk és elmeséld mit olvastál és milyen gondolataid vannak róla, és hogy haladtál a regényeddel.

– Nem regény. – tiltakozik Márk -Önéletírás. Figyelmeztető kordokumentum. Írtam még egy fejezetet, de még csiszolom. Még nem mutatnám meg.

– Persze, persze. Szerintem megvárom, amíg megjelenik. Remélem azért azt a részt kihúztad, amelyikben azt ecseteled, hogy ütötted le azt az embert a kocsmában. Felesleges. Negatív színben tüntet fel téged, még akkor is, ha védelmemben tetted.

Márk kínban nevet:Negatív színben… Ez jó. Kihúztam, amúgy se volt fontos sztori. Már nem sok hiányzik. Egy- két fejezet. Csak néha olyan nehéz pontosan visszaemlékezni.  Mintha ennyi év után hályog telepedne az emlékekre, mintha gomolygó ködben bolyonganék. Egyébként is annyi minden nézőpont kérdése… Szóval nem könnyű, de már fejben minden megvan, hogy és mint fogom egymásra illeszteni, a ködben talált mohos emléktéglácskákat… Azt gondolod, most nagyon lírai vagyok. Ez amiatt van, mert mostanában sok verset olvasok. Azok kerültek sorra. Kortárs szövegek. A könyvben meg Regi is segít.

–  Regi?! – Barna megütődve hajol előre.

– Ő. Megjelenik, jön, aztán újra játsszuk, ami volt, egészen addig, amíg ki nem élesedik számomra a homályos múlt. Együtt ráfókuszálunk. Nem haragszik, nem neheztel semmiért, sokat segít. De persze, te segítesz és segítettél a legtöbbet, drága barátom. Ahogy segítettél a kiadónál is a szerződéskötésben… Most látom, annyi év után, mennyire igazad volt mindenben. Én naiv hülye.

–  Lájflonglörning – tagolja Barna – Tudod, fura dolog, de amikor itt vagyok veled, csak akkor érzem azt, hogy kimenőt kaptam a saját életem által nyújtott fogságból, a Sikeres Üzletember és Motivációs Tréner és a Laza Csávó megkövesedett szerepéből.

– Milyen ironikus. – bólogat Márk – De ez csak kimenő. Miért nem szöksz meg?

– Próbálok, de ez mindig csak kimenő lesz. Voltam országgyűlési képviselő és DJ, kocsmatulajdonos és tánctanár. De hiába. A  thaiföldi körút, az ejtőernyős ugrások, a mélytengeri búvárkodás, a rallyzás, a tanácsadó iroda, vagy akár egy gruppen … mind csak egy séta a privát börtönöm udvarán. Talán a Marsra kellene még eljutnom. Ki akarok próbálni mindent. Mindent is.  

Barna ismét hosszan kacag. Márk elismerően szólal meg.

– A boldog ember. Én meg csak arra várok, hogy kezembe foghassam a könyvem és érezzem a nyomdafesték illatát. Rövid, de konkrét cél. Néha nem kell sok ahhoz, hogy az ember boldogabb legyen.

–  Így van. Látom, olvastad a legutóbbi könyvemet. Nagyon helyes. Az új lakótársad milyen?

– Hál istennek, elég csendes. Békén hagy engem a hülyeségeivel és akkor sem zargat… mondjuk, ha Regivel társalgok.

Barna az órájára néz. Mennie kell. Várható volt. Elbúcsúznak. A két barát napja külön folytatódik tovább.

III.

Emlék. Lét. Kettesben.

Két nap. Márk ír. Jegyzetel kézzel. Érzi, nincs egyedül. Körülbelül huszonöt éves vállig érő, sötét hajú lány áll mögötte. Turcsi orr, bájos pofi, szolid blúz, nyakában sál.

– Szia drága – köszön.

– Hát, szia Regi. Miért hívsz drágának? Sose tetted.

– Most teszem. Annak hívlak, aminek csak szeretnéd.

– Mindig tudtad mit szeretnék kedves.

– Hogy haladsz?

– Egész jól, csak nehéz pontosan leírni úgy a dolgokat, ahogy voltak. Ahogy pontosan voltak.

– Az soha nem fog sikerülni.

– Legalább megközelítőleg.

– Emlékszel, amikor először találkoztunk?

– Az egyetemi könyvtárban történt – Márk csukott szemmel idézi vissza azt a pillanatot- Könyvek közt böngésztél. Néztem egyszerre szelíd és komoly arcodat, persze nem feltűnően…

– Majd kiesett a szemed…

– Fekete harisnya volt rajtad, apró virágmintás szoknya meg sötét kardigán

–  Az ruha volt, nem szoknya. – tesz helyreigazítást Regi.

– Közben én is az újságokat lapozgattam, nem akartalak feltűnően stírölni, aztán végül megkérdezted:

„Elnézést, hol találom a női Wc-t?” Őööö- mondtam – a földszinten mintha láttam volna egyet.

„Megfognád addig ezeket a könyveket?” – és már a kezembe is nyomtad. És rám sem néztél. Megfogtam. Megnéztem a címüket.

Regi is visszaemlékezett: „Te Thomas Hardyt olvasol? Kedvenc íróm – kérdezted őszinte lelkesedéssel.

– Gyanakvás villant a szemedben.

– Ez csak fel akar szedni – gondoltam – vajon őszinte?

– Aztán egy kávé mellett négy órán át vitatkoztunk azon, hogy Hardynak a Lidércfény a jobb regénye vagy az Egy tiszta nő.

– A lidércfény.

– Nem

Nevetnek. Csak nevetnek.

– Emlékszel a kávénk ízére? – kérdi Márk lágyan

 – Emlékszem. – Regi mosolyog.- Azóta sem ittam abszintos kávét. Jó volt.

– „Én alkalmazott nyelvész szeretnék lenni” – mondtad, miközben olyan gőgösen néztél rám, mint egy grófkisasszony – emlékezteti a férfi

– Erre te azt mondtad ” Én örülök, ha alkalmazott”

– Sose volt bennem sok ambíció- von vállat Márk – Aztán meg mikor kimerültünk az irodalmi vitában, nyelv újításkori szavakkal játszottunk, ki tud többet…

– Fiahordó górugrány!- Pénzcsűrnök!

– Nyaktekerészeti mellfekvenc!

– Egyen-billengészeti körduplány!

– Megkönnyebbülészeti körguggolda!

– Orrfuvolászati négyzetrongy!

 – Macskabenzin!

–  Az nem ér, az diák szleng. – szögezi le Regi- Utána mikor már a Marlenkát ettük és szar vicceket meséltél.

– Nevettél. Sokat nevettél.

–  Jobb, mintha sírtam volna.

–  Sírtál végül.

 – A nevetéstől.

–  Van egy zsebkendőd? Az Wc-ben elhasználtam az utolsót. – kérdezted kicsit zavarban.

– Dehogy voltam zavarban. Attól se jöttem zavarba, amikor ideadtad a zsebkendőt és véletlenül tíz másodpercig összeért a kezünk.

–  Nem húztad el.

– Később sem… mikor elindultunk és megfogtad.

– Tudod, Regi… Más kezeknél volt, hogy nem stimmelt valami. Túl puha volt, túl kemény, túl karcsú vagy a bőr volt dörzsös tapintású. A tiednél azt éreztem tökéletesen illeszkedik az enyémbe.

– Ezt nem is mondtad soha… a hat év alatt. – a lány hirtelen elszomorodik.

– Sajnálom.

– Ne sajnáld. Én se mondtam el mindent.

– Nem szabad mindent elmondani. A könyvből is emiatt húztam ki a verekedős részt. Barna szerint rossz fény vethet rám, hogy leütöttem azt a férfit.

–  De hát megtámadta azt a barátodat…- Regi értetlennek látszik.

– Barnát. Hát igen, az volt az egyetlen eset tudtommal, amikor rajtavesztett. Tudod, azon hogy foglalt nőkre nyomuljon.

– De így őszinte lesz a könyved?

– Lehet egyáltalán őszintének lenni?

– Ne filozofálj! – szól rá Regi

– Hányszor mondtad ezt nekem. De nem így. Kicsit előre dőltél, ajkaddal csücsörítve formáltad a szavakat, miközben a félig begörbített mutatóujjadat ráztad felém.

Regi kicsit előredől, ajkával csücsörítve formálja a szavakat, miközben félig begörbített mutatóujjával rázza a férfi felé a mutatóujját. – Ne filozofálj!

– Nem változtál semmit.

Regi hirtelen elszomorodik.- Hogy is változhatnék.

– Ne, ezt most ne. Örülök, hogy itt vagy. Talán meg volt minden írva. A sors iróniája. Mindig éreztem, hogy te vagy a hiányzó láncszem az életemből, ami nélkül szétpattan minden. A hiányzó darabka személyiségem kirakósából. Te és senki más. –  Márk hangja szinte simogat.

– Aztán széttúrtad az egész kirakóst.

–  Szerintem nem bántam meg?

–  Szerinted segít? – Regi nem vár választ – Most elmegyek.

– Ne menj… – Márk szinte csak maga elé mondja ezeket a szavakat. Aztán hanyatt veti magát az ágyon. Kattognak a fejében a fogaskerekek. Filozófia. Igen, lehet túl sokat agyalt. Azon, hogy mi a helyes és mi nem és kell-e tudni, mi az örök és mi az a számít. Mennyit óvta Barna: Ne tegyél fel mindent egy lapra, ne légy balfék, ne akarj senkit birtokolni. És csak kacagott rajta. Azok, akiknek elveik vannak, vesztenivalójuk van, mert szeretnek, sebezhetővé válnak. Milyen önhitten érvelt. Hitt. Pedig determinálva van, mint mindannyian. A genetika, a társadalmi helyzet, eldönt mindent, majdnem mindent.  Igen, jobb ha most sem agyal, hanem inkább alszik.

– Jó éjt – mondja és magára húzza a takarót.

IV.

Siker. Gondolatok. Barátság. Elválás.

Megint ott ül egymással szemben a két barát. Borbás kezében egy színes borítójú könyv. Márk könyve.  „ Egy gyilkos története” Márk örömmel látja, hogy Borbás tényleg lelkes.

–  Gratulálok a könyvedhez! Nem volt könnyű hozzájutni, gondolom az alacsony példányszám miatt, de megvan. A borítója is hatásos. Meg jó volt visszaidézni a régi időket, retró hangulatom lett tőle. Tudod jól, hogy nem különösebben szeretek olvasni, csak krimiket, de a te könyvedet többször is el fogom majd olvasni, az biztos! A filozófia is pont megfelelő mennyiségű benne. És látom, mennyit merítettél az én gondolataimból. A világ igazságtalan, az élet egy aréna, és ha pár naiv fiatalt figyelmeztet a könyved, akkor elkerülhetik életük kisiklását. Semmi sem olyan veszélyes, mint egy naiv, ideáljaihoz ragaszkodó ember, aki nem érheti el soha a célját, mert nem tudja odatenni magát a megfelelő polcra, mellérendelni magát egy görög betűhöz. Ez a könyv majd segít az embereknek, hogy kiköpjék a kék pirulát. A világ változik és nekünk kell alkalmazkodni hozzá, mert a világ nem fog.

– Igen, eszembe jutottak, amiket mondtál nekem akkoriban. – Ismeri el Márk – Amikor még hittem a szerelemben, boldogságban és hogy mi irányítjuk a sorsunkat. Hatottál rám.  De ez fordítva is igaz, barátom.

– Elismerem. Jó hatással vagy rám – Barna somolyog- Minden egyes alkalommal, feltöltődve megyek el tőled.

– Most eszembe jutnak a régi részeg beszélgetéseink – már amelyikre emlékszem, például ahogy bizonygattam neked, hogy én csak otthont akarok, egy lányt magam mellett, akivel együtt haladunk végig az életen, te nevettél és azt mondtad, hogy naiv vagyok. Meg közölted, hogy a megfelelő álarc kiválasztása a lényeg…

– Sem előttem, sem mögöttem – mindig mellettem, ezt mondtad folyton az ideális lányról. És a jól kiválasztott, helyzethez illő álarc igenis fontos.

-Én se tudom már melyik az igazi arcom. – Márk megint végigsimít az arcán- Néha úgy érzem, mintha csak körvonalaim lennének már. Egyébként… miért szoktál jönni?

– Mert a barátod vagyok.

– Igen, de a barátokat, ahogy öregszünk úgy veszítjük el, mint a hulló hajszálakat, különösen ha nem klappol minden, nem halad a szekér. Te miért tartasz ki? Néha nem értem. Hiszen már nem hiszek az önzetlenségben. a szeretet önmagáért való létében. Minden az önző érdekekről szól.

– Talán mégis van egy kis reménysugár – Barna most nagyon őszinte -Tudod, amikor megismerkedtünk tudom, hogy azt gondoltad rólam hogy egy beképzelt fasz vagyok,  én meg rólad azt, hogy egy fillérbaszó bölcsész, egy naiv balek… aztán megismertük és talán megszerettük egymást. Nem kéne ennyit filozofálnod.

– Regi, is ezt mondja – nevet Márk – Szokott jönni. Ugyanolyan, mint volt. Megfoghatatlan, egyszerű, de zárt. Mint egy tiszta, áttetsző, kékes árnyalatú jégkocka, vagy egy frissítő hajnali harmatcsepp. Kár, hogy ti nem beszéltetek soha.

-Gondolom, azért alakult úgy, mert nem bíztál bennem. Jól tetted. – Barna mintha mégis sértett lenne- Biztos megdugtam volna. Mint az előző barátnődet.

– Ő úgysem volt az igazi.

–  Meg úgyis tudom, hogy tudtad, hogy nem ellened irányul. Ha nem velem, mással csalt volna meg.

–  Nem benned nem bíztam, magamban. És jogosan.

-Nem kellett volna egyedül hagynom téged akkor este.

– Igen, az ajtó csapódása utánad az utolsó, ami megvan.

– Lehet, kihagytam volna. Az alacsony lányok nem az eseteim. – Sűrű csönd áll be. Barna töri meg.

– Képzeld, holnap indulok Németországba. Hamburg és környéke a cél. Egy kis üzleti tárgyalás, egy kis pihenés. Úgyhogy vagy két hétig nem jövök. Most megyek is, mert még készülnöm kell a holnapi utazásra. Majd hozok neked meglepetést! Különösen, hogy nemsokára jön a nagy nap.

– Hát igen. Isten áldjon. – Márk valahogy egyre kedvetlenebbé válik.

V.

Zárt. Bűn. Bánat. Szerelem.

Ismét az ismerős szobában. – Regi, ugye itt vagy?

– Minek kérdezed, hiszen tudod.

– Sima társalgáskezdeményezésként, a mizu helyett.

– Miről társalognánk. Elég ha itt vagyok. Hisz mindig is ezt akartad, magadhoz kötni.

– Azt hittem, te is azt akarod.

– Összetapadni, mint a bodobácsok?

– Mint a bodobácsok.

– Tudod, miért csinálják?

– Kik?

–  A bodobácsok, az összetapadást. A szexbogárkák. Tudod, az összeragadt állapot jóval a párzás után is fennmarad, a hím egyedek ugyanis ezzel a módszerrel próbálják elkerülni, hogy a nőstények más hímekkel is pározhassanak. – Regi szinte büszke tudására.

– Hát nah. És a bodobácslányok mit szólnak?

–Talán amit én. Ugyanarra vágytam kezdetben. Valami tartósra, nem instant neszkapcsolatra. Nem egyszer használatosra. Olyan könnyen kidobunk mindent. Az emberi lelkeket is. A látszat a fontos és így a zsákok nem találják meg a foltjukat, mert a lyukas zsákot is kidobják, mert inkább vesznek újat.- Regi bosszúsan csettint – Tudod, az a baj, a szerelem úgy működik, mint egy telefonbeszélgetés. Ha nincs a vonal végén a másik, akkor csak idegesítő és szánalmas az egész.

– Nem szerettél?

– Ez egy hülye kérdés.

– Tudom.

– Szerettelek. Aztán volt, hogy utáltalak. Utálva szerettelek. Imádtalak. Nem tudtam eldönteni, épp mit érzek. Közömbös sosem voltam irántad.

– És most?

– Most csak egy elolvadt jégkocka vagyok, egy felszívódott harmatcsepp, egy hajnali madár elhalt éneke, a lenyelt nutella utóíze, az a tekintet vagyok, amely a legutóbb a tiéddel találkozott…

– Konkrétabban?

– Az vagyok, amit nem dobtál ki. Egy emlék.

– Emlék. A legfontosabb hiányzik. Nem tudom eldönteni még ennyi év után se, hogy ez jó vagy rossz.

– Azért boldogok voltunk. Többnyire.

Ülnek az ágyon egymással szemben, nézik egymást. Egyre közelebbről. Márk szólal meg előbb.

– Senki se ropogtatta úgy a sós mogyorót, mint te. Mint egy fogfájós mókus.

-Senki nem tudta úgy a tv műsort fejben tartani, ha egyszer megnézte.

– Senki nem szuszogott olyan cukin a mellkasomon. És mindig rám folyt a nyálad és egy nagy nedves folt lett reggel a pólómon.

– Senki se tudta meginni a sörét olyan hamar és csak szelídeket böfögni utána.

– Senki nyelvéről nem tudtam leolvasni a nyelvemmel annyi mindent.

– Senki szaga nem konvertálódott bennem ilyen könnyen illattá.

– Senki más mosolyát nem láttam az általa sütött tükörtojásban.

– Senki mellett nem dobogott a szívem olyan nyugodtan.

– Emlékszem.

– A féltékenységi dolgaidra emlékszel te Othelló? – A lány hirtelen belebokszol a férfi mellkasába, az meg sem érzi – Gondolom, azokat szeretnéd elfelejteni… a hallgatásaidat, ahogy dúlt ábrázattal fújtattál meg néha jelenetet rendeztél…

– Azért neked is volt egy-kettő.

– Jól van, na… De azon a napon is, is azon vesztünk össze, hogy féltékenykedtél…- Regi mufurckodik- mert megint nélküled akartam menni, bulizni a lányokkal.

– „ Ha nem bízol bennem, az azt jelenti, nem tisztelsz. Ez nekem nem jó. Legyen akkor inkább vége.” Olyan csendesen, de hidegen mondtad, hogy megfagyott bennem a vér.

– Akkor azért is fagytál le, mikor mondtam, hogy tartsunk szünetet!

– Szünet… na persze! – Márk hangja dühödt- Tudtam mit jelent. Rögtön fel is hívtam Barnát, hogy megbeszéljük. Tudod, ő is azt mondta mindig, hogy ha találsz, jobbat úgy is el fogsz hagyni, ő mindig is nagyon értette, mi van a nők fejében.

– Jól megbeszéltétek. Ittatok.

– Igen, egy kocsmában. Aztán nálam folytattuk. Valahogy aznap minden szava, ellenkező hatást ért el nálam, azt mondta, keressek mást, mert egyik luk olyan, mint a másik, én annál inkább azt éreztem, hogy nincs más olyan, mint te, és nem veszíthetlek el. Érzem, most is azt a dühöt, miközben a dolgok kezdtek elmosódni… Aztán Barna feladta, elment dolgára. Becsapta az ajtót, és én szédelegve felálltam, hogy bezárjam, ez az utolsó emlékkép arról az estéről évek óta.

– Vajon direkt nem emlékszel? Tudat alatt elnyomva, azt hogy utána írtál egy SMS-t, hogy mindenképp menjek fel hozzád beszélni? Vagy ha nem megyek, megölöd magad?

– Bolond voltam!

-Vagy nagyon okos. Mivel ismerve téged, tudtam, hogy ez nem rád vall, rögtön rohantam hozzád. – Regi hirtelen leveszi a sálját, véres seb keresztben a torkán – És te megöltél. Gyűlöllek, te gyilkos. Bíztam benned, mint senki másban és te elvetted az életem.

Márk feláll és reszketve hátrál. – Én… igen… megöltelek… mert szerettelek… mert most is szeretlek… azért látlak most is, ebben a börtöncellában, miközben ott hortyog a legújabb lakótársam… Bocsáss meg… Nem teljesen én voltam… valami, ami bennem lakik… a düh… az alkohol… és kitört… a gonosz énem. Bocsáss meg…

– Én? – Regi szomorúan nézi, mintha a szeme is könnyes lenne – Neked kell magadnak, hisz minden, amit mondok, az a te agyadban születik.

– Igen… Mikor zúgó fejjel felébredtem a konyha padlóján feküdtem… kezemben a véres kés… te nem messze tőlem, félig az előszobában elvágott torokkal fekszel a vértócsában… és közte csak a sötétség. Azért is írtam meg ezt a könyvet, hátha akkor eszembe jut, kibányászom magamból, hogy mi volt hozzám az utolsó szavad, mi történt pontosan és miért. .De hiába.

– Legalább így jobban szenvedsz.

– Igy van… De nem sokára jön a nagy nap… szabadulok… csak 9 év börtön… hirtelen felindulás meg minden… De utána… utána is velem leszel szerelmem?

– Gyere, táncoljunk!

Márk megragadja Regi derekát. Milyen meleg, milyen valóságos. Igen, most már biztos, hogy megőrült.

A lány kuncog – Ha cellatársad felébred hülyének fog nézni.

– Megszokta.

– Mi lenne, ha te jönnél velem?

– Hová?

– Bárhová?

– Megbocsátasz?

–  Gyere velem! Hallgassuk együtt a színeket!

Márk száját a lány szájára tapasztja. Csókolóznak. Ölelkeznek a nyelvek. Ha ilyen a halál csókja, nem bánja.

V.

Keresztek. Kövek. Fák. Virágok. Emberek feketében. Valaki beszél egy sírhoz. Borbás Barna.

-Becsaptál! Erre kell visszajönnöm? Hogy itt fekszel a földréteg alatt? Még adnod kellett volna az idődből. Azt mondják elrejtetted a párnád alá az altatókat… Még nem mondtam el… mi lesz most? Talán ott lent is hallasz és figyelsz… Talán most együtt vagy Regivel. Én odaát is egyedül leszek. Csak az üresség. Minden újabb nő és utazás után… lehettem akármilyen elviselték. Megtehettem bármit és meg is tettem. Egy dolgot kivéve, de azt is ki akartam próbálni. Tudni akartam milyen érzés… ölni… Aztán azon a februári napon megtettem. Két legyet egy csapásra: így bosszút is álltam rajtad. Mert nem az az igazi bosszú, ha megölünk valakit, hanem az, mikor azt vesszük el tőle, akit a legjobban szeret, méghozzá úgy, hogy elhitetjük vele, hogy ő a felelős az egészért.  Felgerjeszteni a féltékenységedet, aztán lesni az alkalmat, nagyszerű móka volt… aztán nálad a borodba pottyantani némi kábítót… megszerezni a telefonod és üzenetet írni Reginek… mikor láttam, hogy kábulsz, elköszöntöm és belülről bevágtam az ajtót… a konyhában vártam, hogy elaludj. Aztán megjött Regi… beengedtem. Meglepett, milyen alacsony. Múltkor el is szóltam magam, hisz én nem tudhattam, hogy milyen magas… Míg vette le a kabátját, én felhúztam a kesztyűm, lefogtam és elvágtam a torkát a konyhakéssel. amit miután kihúztalak a konyhába a kezedbe nyomtam… Simán bekajáltad. És hogy miért akartam, hogy szenvedj? Miért volt kéjes gyönyörűség számomra hétről- hétre itt látni, ahogy elfonnyadsz és gyötör a bűntudat? Igen, ezért látogattalak. Hogy lássam. Mert te is láttál egyszer félrecsúszott álarccal, megalázottan… a félelemtől bevizelve. És megvédtél. Tudod, milyen érzés volt, hogy megment az erőszaktól valaki, akit én akkor lenéztem, és akiről tudtam, hogy elítél? És aki tudott szeretni egy nőt, ahogy én sohasem. Bűnhődnöd kellett. A halál nem lehetett volna elég büntetés. Így lettél az életem célja. . Még a könyved is engem szolgált… De most…Most mégis mi a fenét csináljak… barátom?

Felnéz. Mintha árnyakat látna, amelyek közelednek felé.

 

A szerzőről:

Somogyi Tibor Debrecenben él, magyar- és történelem tanárként dolgozik, novellákat, drámákat ír és slammel.