Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Kategória: Novella

Beküldve:

Egy fáradt korridor

Nem tudom mi a háború, csak filmeken láttam. Nem tudom mi a félelem akkor, ha fegyver szegeződik rám. Nem tudom, mit tennék, ha mennem kellene. Nem tudom. Elég keskeny az ösvény élet és halál között, elég szűk a hely. Egyszer vagy, egyszer nem. Valószínűleg a halál nem fáj. Az odavezető út fájhat. A félelem fáj, a torokszorító dermesztő félelem fáj, amíg ülsz a sötétben egy fal mögé lapulva, dideregsz a hidegtől, a fogad összekoccan, és nem melegít semmi. Roham! Akkor vége a félelemnek.

Hová mennél vissza gyermekkorod helyszíneiből, ahol szerettél lenni, vagy ami fontos volt neked?  Százados utcai lakótelep széles utcája – ez a nyolcadik kerületben van, akkoriban elég csöndes hely volt, nem messze a Népstadiontól, az MTK pályától és a Főtaxi telephelyétől, körülbelül ezek összekötésének metszés pontjában -. Ott tanultam biciklizni, apám fogta a seprűnyelet, és futott mögöttem. A szomszéd néni mindig a ház sarkánál ült. Amikor már tudtam biciklizni, és nem volt körülöttem senki más, mindig kiabáltam neki: – Pajer néni néz?! –  Pajer néni néz?!

Nem nézett persze. Akkoriban lehetett hetvenéves, vagyis még a múlt században, nem a múltban, hanem a múlt-múltban született. Két háború, hogy mást ne mondjak. Lehunyt szemmel ült, sovány kis öregasszony volt, lehunyt szemmel ült egy széken a napsütésben, és nem nézett. Befelé nézett, ha egyáltalán nézett valahová. Már értem.

Mentem, megálltam, mentem kicsit a napon, a napos oldalon az utcában, felnéztem egy másik házra, ami ismerős volt, ahol gyermekkoromban laktam. Felnéztem, a homlokzatot az éles szögben beeső napsugarak fekete-fehér stráfokra, rombuszokra és háromszögekre, csíkokra és szegletekre szabdalták. A ház két másik épület közé ékelődött, utcai ablaka csak hat lakásnak van, a többi udvari. Egy szobás lakások, nem gazdag ház. Akkor sem volt az. Egy kirándulásról egy osztálytársam egy szürke kötött sapkában egy egeret hozott haza Egerből, a kazamatában fogta. Most jutott eszembe, ki tudja miért, talán a szürke járdáról a ház előtt elfutó járdáról, talán csak az érzékeny idegrendszerem ma.

Nem nagyon köt már ezekhez a helyekhez semmi, ez már nem az az idő, már nem emlékszem, csak kitaláltam. Az egyik művelődési házban nem messze innen, talán a Fáklya klubban, népi táncot mutattunk be, utána szendvicset kaptunk. Jó volt. Hazafelé vettem egy Donald rágót a trafikban.

Jobb, ha hazamegyek, bár eléggé elfáradtam ma, talán leülhetnék kicsit itt, de nincs se pad, se más. A járdaszegélyre ülhetek le, és nézhetem a spanyol turistákat ahogyan fényképezkednek az Aradi utca 26 -os számú házzal, ahol gyerek voltam. De erről nem tudnak semmit, én meg hogyan mondhatnám el.

Ki tudja mi lesz azon a vékony folyosón, azon keskeny fáradt korridoron – ott a magas házak felett, át a felhőkön, el egészen a Napig – amin még áthaladok, amíg élek. Ki tudja mi lesz? Nem számít, ami volt, volt, ami lesz, lesz. Mit tehetnék?

Brunner Tamás

Fotó: Brunner Tamás

Beküldve:

Pillanatkép

Amikor találkoztunk, csináltam rólad egy képet.

Arról a pillanatról, amikor először megláttalak. A képen boldog vagy a sártól koszos, fehér cipődben. A hajadat az arcodba fújta a szél, te pedig próbáltál szembeszállni vele. Zavarban voltál, mikor megláttál a zebra túloldalán és tudtad, hogy végignézem majd, ahogy közeledsz felém. A telefonodat nyomkodtad, hogy ne jelenjen meg pír az arcodon, miközben megérkezel hozzám. Lépteid közben ide-oda mozgott fekete, hosszú kabátod.

Majd megérkeztél és megláttam előlem eddig rejtett, csillogó tekinteted, s akkor készítettem a képet. A tekintetedben benne volt az izgalom és a jövő bizonytalansága is egyszerre. A nevetésed mégis magabiztosságot sugárzott.

Ez a kép él a fejemben. Az az őszi este, a sárga lámpák alatt az egyik félreeső padon ülve.

Az évek alatt sokszor megnéztem ezt a pillanatképet, s kicsit fantáziáltam. Elképzeltem, hogy ez volt számodra a világ legboldogabb napja, s amikor felém lépkedtél úgy érezted, hogy végre értelmet nyert az életed és miattam születtél. Olyan sokat alakítottam ezen a képen, hogy sokszor nem értettem, ha másképp viselkedsz. Nem tudtam értelmezni a cselekedeteidet, mert nem voltak összeegyeztethetőek ezzel a képpel. 

A további estéken több alkalommal is lefotóztalak. Utólag értékelve minden képen másnak tűnsz, de akkor csak az első képre koncentráltam, ez égett belém, ehhez ragaszkodtam éveken át.

Már nem olyan a mosolyod, mint régen. S felmerülhet a kérdés, hogy azon az estén vajon tényleg boldog voltál-e vagy csak boldognak szerettelek volna látni? Kivezettelek az örvényből vagy ezen a napon kerültél bele?

Vajon mennyire jó, ha ilyen erősen megragadnak bennünk ezek a fényképek? Megtartó ereje van-e vagy éppen csak átszínezi, filterezi a valóságot? A pillanatfelvételek nagyon veszélyesek, mert megállítják az időt. Csupán egy személyiségdarabkát, egy aktuális állapotot mutatnak, megkerülve ezzel az állandó változás törvényét. Minden belső kép valójában egy külső kép. Az alanyban zajló gondolatokat sosem látjuk, nem tudhatjuk milyen belső szorongás kínozza, ami elől menekülni szeretne, nem tudhatjuk mennyiszer bántották meg, ami miatt kényszeresen mindenhol és mindenkiben igazi otthont keres, csak a mosolyát látjuk. Kívülről ennyi látszik.

Amikor találkoztunk, csináltál rólam egy képet. Arról a pillanatról, amikor először megláttuk egymást. A képen szomorú vagyok a sártól koszos, fehér cipőmben. A hajamat az arcomba fújja a szél, amit hagyok, mert eltakarja felszáradó könnyeimet. Kétségbeesett voltam, mikor megláttalak a zebra túloldalán és gondolataimban elveszve, félve mentem át a zebrán az emberek között, úgy éreztem eltévedek. Csalódásaim emlékeit próbáltam kitörölni a telefonomból, miközben az arcomon piros rózsák jelentek meg a hidegtől, hisz oly régóta kóvályogtam a szélben. Lépteim közben ide-oda mozgott fekete, hosszú kabátom, miközben egy régi emlék kavarta fel lelkivilágom. Majd megérkeztem és rád néztem félig kisírt szemeimmel és te készítettél rólam egy képet. A tekintetemben benne volt a nyugtalanságom és ürességem. Zavaromban nevetni kezdtem.

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Balett

Voltam balettben, nem gyakori, a legutóbbi látogatásom óta eltelt harminchét év legalább. Megragadott, akkor nem gondoltam végig, hogy mi, egyszerűen csak magával ragadott – ez úton is tiszteletem fejezem ki azoknak a művészeknek, akiket akkor láttam, és azoknak is akik nagy odaadással dolgoznak a világ bármely balett színpadán, vagy akár csak tanulják ezt – és a hatása alá kerültem.

Később gondolkodtam, hogy miért, mi volt, ami ennyire megfogott. Talán a szépség, talán a mozgás végtelen finomsága, a kifejező ereje, a komolyság. Nem, nem ezek, illetve mindezek összességében.

A balett színpadi mozgása végtelenül strukturált, a mozdulatok pontosak, van indításuk végrehajtásuk, végük, nem csak a teljes koreográfia az, hanem maguk az egyes táncelemek is ilyenek. Nincs benne slendriánság, hanyagság, elnagyoltság – ezt nem tűri a forma – mindenki, a szóló és a kar, ugyanúgy kezeli a mozdulatot, elindítja, kéztartás, fejtartás, mozgás, vége pontosan, majd új mozgás indítása, és mindezek láncba fűzése.

Ez volt, ami magával ragadott. Mint a szavak, mondtatok, bekezdések, regény. Mindig ugyanazon szavak, amelyből változó mondatokat fűzünk és regénnyé állnak össze.  Míg az írásban az alapegység a bekezdés, azt hiszem a táncban az egy mozdulatsor tekinthető bekezdésnek, hiszen belül számos részmozdulatból áll, amely mindegyike azonosítható, de értelme akkor lesz, ha megformálódik belőle a mozdulat. Mint a betűk sora. Mind egy kód, mint egy jel, egy írásjel, mozdulatjel. Vannak ismétlődő mozgássorok – ezeket magam is felismertem -, de amit kifejezek a sorrendjükkel az már önálló értelmet nyer, érzelmi hatás kiváltására született művészi alkotás, alig különbözik a szobortól, a festménytől, a zenétől.

Ami mégis különbség, itt nem lehet hazudni, nem lehet művészetnek hazudni ami nem az, a balett nem tűri a giccset, a látszatot, itt nem lehet értékként eladni ami nem az, nem úgy, mint például az irodalomban.

Ez ragadott meg, és azért, mert nagyon közel érzem saját mesterségemhez.   A jog hasonlóan működik. Aki ismeri a nyelvet, a kódot, annak nem kell már az alapdefiníciókat tisztáznia, tudja amit tudni lehet, a jogi nyelvközösséget, azonos platformot teremt, és olyan értelmet, amiben a szabályok ismeretében biztonsággal lehet mozogni. Nincs saját értelmezés, maszatolás, hanyag mondat vagy eszközkezelés – ha van azonnal kívül kerül a rendszeren és a jogász megnyilvánulása értelmetlenné válik  – valószínűleg a táncosé is.

Hasonló koncentrált közös nyelvet az orvoslásban tapasztaltam, illetve a mérnöki munkában. Itt, ezeknél nincs már kérdés, jelre indulunk és végigvisszük amit terveztünk. Ez nagy biztonságot jelent és felesleges pazarló életidőt kímél egy koncentrált cél elérése érdekében.

És ha kibillensz akkor kapaszkodhatsz, de ez már emberi, ez más. Nem a hibákra figyelünk.

A rendre való törekvés alapvető emberi tulajdonság, véleményem szerint minden mást megelőző, genetikusan meglévő tulajdonság. A rendet nem politikai jelentésében tekintem, nincs közvetlen értelmezésem a társadalmi berendezkedéssel, rendőrséggel, ne adj Isten rendpártisággal.

Az ember szabályalkotó és követő készségéről írok. Gondolják végig, ha két ember egymással valamiféle viszonyba kerül, máris szabályokat kezd alkotni és követni ebben a viszonyban is, a viszony maga mindegy, lehet hivatali – ekkor a szabályok sora írott és ismert szabályokkal egészül ki és nő a végtelenségig -, de lehet baráti, vagy akár szerelmi viszony is. Mikor találkozunk, te hívsz vagy én, délután vagy délelőtt, hol találkozunk – viszek-e virágot – és így tovább.

A legmagasabb – a nyugati világban évényesülő – írott szabály az Alkotmány, a legközvetlenebb a tizedes parancsa a katonának: – Feküdj, föl, feküdj, föl!

A szabályok végtelen sorát nem is tudjuk számba venni, írott, íratlan, vallási, morális, erkölcsi szabályok, szokások és közmegegyezés. Véleményem szerint a szabályalkotó késztetés a biológiai parancsokat is megelőzi, különben miért venne részt egy halálos ítéletre váró személy saját eljárásában, vagy indulna harcba egy kiskatona úgy, hogy túlélési – statisztikai – ideje egy csatában tíz másodperc.

A Maslow piramist mindenki ismeri.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Maslow-piramis

Szükségleteink leírása ez. Egy dolgot nem észlel a leírás voltaképpen, önmagát.  A legszebb példája a szabályalkotó késztetésünknek éppen maga a piramis, amely önmaga tárgya és alanya anélkül, hogy reflektálna önmagára, ami izgalmas.

Ez így az a jegyzék, amely a tiltott könyveket tartalmazza – mind tudjuk, hogy van, de önmaga is titkos.

És ezért nincs a sportújságban sportrovat – bár itt nem tudom vajon a készítő felismerte-e a szabályalkotás rávonatkozó mindennél erősebb hatalmát. Én azt gondolom igen. Ha én felismertem.

Bár lehet, hogy az egy másik szabály.

 

Brunner Tamás

Fotó: Polgár Vera

Beküldve:

Végzet

Bárhova megyek, veled találkozom. Ha sarkon fordulok, a te arcod jön velem szembe az újságárusnál. Ha jobbra megyek, ott állsz a pipacsok mellett a kutyafuttatónál. Ha balra megyek, a kedvenc tavamat látom, megörülök, s elindulok felé, de ahogy közelebb megyek, látom, hogy te úszol benne. Körbe-körbe megyek, hiszen akármelyik úton indulok is el, nem Rómába jutok, hanem hozzád.

Minél gyorsabban futok az ellenkező irányba, annál közelebb kerülök hozzád. Elhagyom a várost, s a gyümölcsfák alatt találom magam a karjaidban. Hazamegyek a lakásomba, s te kávét főzöl a konyhában. Felébredek reggel, s veled összegabalyodva találom magam, nem látom hol kezdődöm én.

Heves vágyak, múló szerelmek, szorongások, érzelmi hullámvasutak, átsírt éjszakák, csak te vagy állandó. Sikerült kimászni a gödörből, kikerülni az árkokat, haladni 200 métert előre, de te megkerülhetetlen vagy.19 albérlet, 9 kollégium, 12 város, 21 elhasznált tejes doboz, 29  lyukas zokni, de a te szavatosságod még mindig nem járt le.

Hogyan tudnék távolabb kerülni a testrészeidtől?

Imre Dóra

Fotó: Imre Dóra

Beküldve:

Amikor a fiú felment az első emeletre az áruházban

Amíg a fiú a lépcsőn felment az első emeltre az áruházban, a rikító színekkel megfestett olcsó festményekkel megrakott fal mellett a büfé felé, végig a lányt nézte amikortól láthatta.

A lány egy kerek, barna dekorlapos csillogó asztalkánál ült, mellette egy férfi, aki a kezét fogta. A felszolgálónő az asztalhoz lépett, két tányér volt a tálcáján, mindkettőn krémes és két üveg üdítő ital. A férfi elé tette elsőnek a tányért. A férfi nem figyelt rá, csak amikor a pincérnő a törlőronggyal eltüntettet két sápadt karikát az asztalkáról, amit a poharak hagytak ott az előző vendég után és közben hozzáért a testével a férfi vállához, az mégis csak ránézett, gyorsan elkapta a tekintetét és a lány felé fordult.

A fiú – húsz éves forma, sovány alak, farmerben, bőrdzsekiben –, felért az emeltre. A bútorok kárpitjának új illata betöltötte a helyiséget, kissé arrébb a textilosztályon egy unatkozó, kék köpenyes tanuló–lány a szőnyegekre dőlt.

A fiú odalépett az asztalhoz.

 – Szevasz – köszönt, csak a lánynak.

A lány elhúzta a kezét a férfiéból.

– Szia.

– Nézd! – mondta a fiú és ledobta a lány elé a behívó parancsot. A lány nem nyúlt érte, a címzés jól látható volt.

– És te? – kérdezte a fiú.

– Én, mi én? – kérdezett vissza a lány, barna haja kontyban, egyszerű ruhában ült ott, vállára terített pulóverrel.

– Te mit akarsz itt? – kérdezte a férfi. A fiú ügyet sem vetett rá, a lányra nézett.

– Leülhetek?

– Nem – mondta a férfi. A fiú most sem válaszolt neki, de nem ült le.

– Kerestelek otthon, azt hitem már hazaértél az iskolából, már vége a tanításnak.

– Nem, még nem voltam otthon.

– És ez? – biccentett a fiú a férfi felé.

– Mi az, hogy ez! – csattant fel a másik.

– Hagyd, majd én – mondta a lány.

– Majd te mit, majd te mit intézel el? – kérdezte a fiú, és szemébe lógó haját egy ideges fejmozdulattal félrelendítette. – Majd te elintézed.

– Ne csinálj jelentet – mondta halkan a lány. A férfi a kezéért nyúlt, de ő elhúzta. Az ölébe tette, fehér szoknyája kissé felhúzódott ültében, megigazította.

– Jó, rendben. Értem, lelépek. De azt a, azokat a holmikat, tudod.

– Majd felküldöm.

– Akkor ennyi – mondta a fiú.

A lány nem válaszolt, félrenézett. A pincérnő végig rajtuk tartotta a tekintetét, amikor a lány odanézett elkapta és a körmét kezdte vizsgálni. Valaki szólt neki a másik asztaltól. Kelletlenül elfordult és elindult.

A férfi a lány kezéért nyúlt megint.

– Hagyj most– mondta a lány.

– Elküldjem? –  Kérdezte a férfi. A lány ránézett, tekintetében benne volt, miért kérdezi, miért nem teszi.

– Engem? Na, küldj! – A fiú előrelépett, az asztalra támaszkodott és közelről belebámult a férfi arcába. – Hány éves vagy te, hatvan?

– Harminckettő – mondta a lány.

– Aha, akkor még nem vagy egy vén trotty!

– István! – mondta a lány.

– Na, jó. Akkor ennyi, Anyádnak mit üzensz Pestre?

– Semmit.

– De valamit mondhatnál, elmondom neki. Várjál, felírom, el ne felejtsem.

– Ugyan – mondta a lány. A felszolgálónő körülöttük sertepertélt, hallgatózott.

– És te, te mi vagy?  – fordult a másikhoz a fiú.

– Mérnök – mondta a férfi

– Mérnök és sokat keresel?

– Sokat, na és! Tűnj el, nem látod, hogy zavarsz,

– Zavarlak mi? Na, jó, lelépek. Szevasztok.

– Ezt itt hagytad– mondta a férfi, és a fiú felé nyújtotta a behívót.

– Ne dumálj! Ne dumálj nekem! – A fiú visszafordult, és megint a férfi arcába hajolt.

– Ne bántsd! – mondta a lány.

– Gyere csak – emelkedett félig ültéből a férfi.

A fiú lenyúlt a férfi tányérjához, felkapta a lány villáját, durva mozdulatokkal szétdúlta a süteményt, beleevett, tömte magába a krémest, ahogy csak bírta,  alig fért el a szájában, rágta nyelte, nyelte. Megint belekapott, ette. A férfi meghökkent és leült. A lány nem tett semmit, ült, ölében az összekulcsolt keze. A fiú legyűrte a krémest.

–  Szeva’! – mondta, ahogy szólni tudott. Elindult, tett két lépést, majd visszafordult, és a lányra nézett

– Na, Jössz?

A lány elfordult, a textilosztály felé nézett, nem szólt. A tanuló lány is őket bámulta onnan.

– Nem, Jó, na csá’ –mondta a fiú és elindult a lépcsőn a kijárat felé. Elment.

A férfi a lány kezéhez nyúlt, a lány elrántotta.

 – Hagyj, hagyj most!

Ültek. Az asztalon a szétszóródott krémes maradékai, két üdítő, a villa a tányér mellett összekente az asztal lapját. A hangszóróból egy régi diszkó szám zörgött az áruházban, a felszolgáló lány a zenére lépkedett, ringatta a csípőjét, majdnem táncolt.

 

freez