Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Kategória: Novella

Beküldve:

Nem mondom, hogy vártalak

Hát újra itt vagy. Nem mondom, hogy vártalak. Megint felém közeledik az a hatalmas örvény, forgószél, ami kiskoromtól fogva üldöz. Legalábbis azt hiszem. Nem vagyok jó az emlékezésben. Érezted már azt, hogy a memóriádban vannak fekete foltok? Mintha beárnyékolna valamit. Nem látom. Nem érzem. Nem emlékszem.

Az emlékezetem talán érzelmi-alapú, érzelmekre épül. A konkrét eseményekre nem emlékszem, csak arra, hogy hogy éreztem magam. Csak az érzések vannak meg, így valahogy egy nagy massza az egész.

Amikor ülsz az órán, s a többiek a tekintetükkel jelzik, hogy nem kívánatos a jelenléted, szégyen.

Amikor téged büntetnek meg, valaki más hibája miatt, düh.

Amikor egy kedves hozzátartozóval beszélgetsz a halálos ágyán, fájdalom.

Amikor már csak 3 órát kell várnod a találkozóra a szerelmeddel, öröm.

De hogy mik a részletek? Mi történt pontosan? Nem tudom. Néha úgy érzem nincsenek emlékeim. Így mi teremt kapcsolatot a múlt és a jelen között?

Történt-e már velem ilyen, amit az előbb említettél? Jártam-e macskaköves utcákon? Talán. Örültem-e a napfelkeltének? Úgy hiszem igen, de a napnyugta az igazi.

Olyan mintha így törlődnének az emlékek, köddé foszlanak. Ilyen lehet a halál? Mint a makulátlan elme örök ragyogása? S az emlékeim nélkül, ki vagyok én? Mindennap más? Mindig újrakezdhetem? S ha igen, miért nem örülök neki?

Lehet, hogy helyszíneket és utcákat elfelejtettem, de annál élesebb, ami megmaradt. Mivel az egész érzelem-alapú, így mikor feltör az emlék, akkor visszakerülsz, pontosan oda, ahol voltál. „Mindig csak a dráma?” S mennyire tudsz belőle kijönni? Erre nem tudok válaszolni, kérdezz mást, olyat, akinek sikerült.

Az egyik pillanatban felnőtt vagy, aki a munkáját végzi, majd bevillan egy emlék, valamilyen ingerre, s máris újra az iskolában találod magad, s ugyanaz a szorongó kisfiú vagy, aki akkor is fél jelentkezni, ha tudja a választ, mert a többiek erre bárhogy reagálhatnak.

Ez az örvény, ami közelít felém, ez ismerős. Sokszor visszatér hozzám. Talán el akar nyelni. Talán csak megtisztítja a dolgokat körülöttem. Folyamatosan védekezek ellene, de mi lenne, ha egyszer besétálnék? Az ember van, amikor elfárad a folyamatos küzdelemben.

Az örvénnyel az a baj, hogy távol kerülnek a dolgok tőled, elszigetel. Minden nagyon távoli lesz, még az is, ami látszólag karnyújtásnyira van tőled. Nem tudod őket megfogni, nem tudod elérni, nem tudsz nekik örülni, elrepülnek vagy nem repülnek el. De te még elrepülhetsz.

(Ha krízisben van: https://ongyilkossagmegelozes.hu/ )

Imre Dóra

Beküldve:

Egyszeregy

A tériszonyt meg tudom tanítani, azt ismerem, de szeretni nem foglak tudni megtanítani soha. Súlyos mondat. Most Pilinszkyt olvasok, és a bennem lévő ürességet a versei – és a személye, amit tudok róla persze, amit láttam és olvastam róla másoktól – a négyzetre emelték, ami már-már a kozmosz végtelensége. Nem bánom ezt, ezzel együtt élek már hosszabb ideje, éppen csak tapasztalom.

Az emberek  nem túl fogékonyak más bajára, van nekik elég. Viszont rendkívül fogékonyak érzelmektől túlcsorduló történetekre, amiben cukros mázasan sziruposan folyik a szeretet, oly édes oly, oly szép. Pilinszky nem ilyen.

Kislány rózsaszín ruhácskában rózsaszín léggömböt visz a kezecskéjében és nézi, hogyan szárnyal a kék égen a napsütésben. Anyukája fogja a szőke copfos kislány kezét, boldogan nevetnek. Apukája éppen az árusnál cukorkát vásárol. A léggömb kipukkan, a kislány szája széle legörbül, anyuka szíve összeszorul.  Apuka gyorsan vásárol egy másik léggömböt és mire a kislány kitörli a könnyecskéket a szemecskéjéből máris ott terem mellette a vásári forgatagban – ahol egyébként mindenki láthatóan szép –, és odavarázsolja a kislány kezébe az új léggömböt.

– Meggyógyult, mert tudja, hogy szereted – mondja, és nem válik a vigasztaló hazugság szemérmetlenségtől vérvörössé az arca, és a kislány boldogságtól csillogó szemmel könnyed szökelléssel szalad tovább. Persze már ügyet sem vetve a halott és porban heverő korábbi léggömbjére.

A mesében nincsen benne egy fontos személy, aki pedig jelen van, nagyon is. Aki a lufis stand mellett áll kezében csúzlival, és ugyancsak mosolyog, amikor egy–egy lufi a porba hull, de nem érzéketlenségből. Ott van és teszi a dolgát, nem szívből gonosz, ez a munkája, az álmok szépreményű kipukkasztója, a szorongások megteremtője és elcsitítója, a vigasz.

Úgy hívjak élet.  Vagy úgy: Halál.

Pilinszky maga a vigasztalás. Idézzék fel a négysorost, és megértik majd miért. Vagy talán nem értik meg, ezt nem lehet tudni előre, olykor utólag sem.

Csak képzeljék el a semmit, majd meg egyszer a semmit. A semmi nem fekete, a semmi derengő opálos félhomály, még nem reggel már nem éj. De barátságosan rózsaszínű derengés, úgy gondolom, alkalmas a vigasztalásra önmagában állva is. Átölel és befogad, lebegsz benne és átadod magad neki, részévé válsz. Nem leszel egyedül. Soha többé.

Nincs benne cselekvés, nincsenek benne direkt dolgok, nem kell eldöntened semmit, és nem lehet rosszul választani, szokatlan ez, de nyugodt érzés. Lebegő – és mégsem nikkel fényes tükörlabirintus, élekkel és peremekkel, ami ugyancsak maga az üresség, mégis becsap, mert körbejárat, elveszel az entellektüel ravaszságban, ami nem mutat utat, sem kiutat, csak megőrjít a végtelen választással és ismétléssel.

Hagyd, hogy átöleljen a bíbor derengés. Nem leszel egyedül. Soha többé. És hazudnod sem kell.

 

Brunner Tamás

Beküldve:

Beszélgetések

Összejövünk, beszélgetünk, fontos dolgokról, ketten-hárman-négyen, fiúk, lányok, férfiak, nők. Nincs nagyon megbeszélve, csak összejövünk, valahol és fecsegünk. Fontos dolgokról. Már nem kell egyeztetni a platformokat, ismerjük egymást, így eléggé egyetértünk abban, hogy a szürke mackónaci gáz, a celeb értéktelen és kétségbeejtő, hogy hogyan lehet, hogy valakinek mégis tetszik, és naponta megjelenik egy teljesen hamis mesterséges kitalált fél hír róla. Soroljuk, mérgelődünk. Fecsegünk. Nem igen akarunk mást egymástól – csak néha, amikor valahogyan újra rendeződik a kapcsolati háló – de egyébként elegendő tapasztalni a másikat, beszélgetni fontos dolgokról, kicserélni azokat a gondolatokat, amik már egyébként is ki vannak cserélve. Fontos dolgokról beszélünk itt – amik nem fontosak, hétköznapiak, és voltaképpen eléggé mindegy, hogy mit mondunk, nem számít, akár meg is gondolhatjuk magunkat holnapra, nem ezen fog megfordulni a világ. Igazán fontos dolgokat máshol mondunk és teszünk, kórházban, bíróságon, esetleg templomban, ki hol. Ott nem kell egyeztetni semmiféle közös platformot, ott van eljárási rend, ami egyrészt útba igazít, olyannyira, hogy eltérni sem lehet róla, másrészt csak azokat a kérdéseket hagyja feltenni, amire válaszolni is tud és amiért létrejött. Ott nem épül szocializációs háló, ott a nagy rendszerek önmozgása visz a sebészkés alá, vagy az ítéletig el. De a közösségben épül, ezért vannak, részben a komfortérzet miatt, mert majdnem mindegy ugyan, hogy ki mit mond, a lényeg az, hogy van, aki szóba áll veled, és akivel szóba állhatsz, gyakorolhatsz kicsit, a szavakat, mondatokat, gondolatcserét, érveket miegymás, és tudhatod, hogy nem végletes helyzetben számíthatsz valakire, aki ismer, és tudja ki vagy. Ez jó, ezért vannak ezek a közösségek. Amikor újra rendeződik, és pusztán annak ellenőrzésén túl, hogy létezik valakitől valami konkrétat várunk vagy remélünk, a kis közösség felbomolhat és más kapcsolattá alakulhat.

Brunner Tamás

Beküldve:

A tenisz-hajpánt többcélú felhasználása

Kézikönyv haladóknak

 

Bármely szó jelenti egyidejűleg önmagát és ellentét is: ez egy asztal, ez nem egy asztal. A tárgyaknál egyszerű tagadással, ám a fogalmaknál, önmagában is lehetséges. A szeretlek egyidejűleg jelenti azt, hogy szeretlek és azt, hogy nem, csak közben az ujjunknak csuriban kell lennie – tudják, ami semlegesíti a kijelentés értelmét, a mutatóujj és a középső ujj egymásba kulcsolása által.

 

Az FB emoji-k vitték a tökéletességig el a fogalmak tartalmának összefoglalását és egy sárga vigyorgó fejbe való sűrítését. Ez a fej mindenre alkalmas, kifejezi az egyetértés, az egyet nem értést, a támogatást, az elnéző mosolyt, a lenéző mosolyt, a gúnyt, az iróniát, az álságos szerénységet és a dölyfös elbizakodottságot is.

 

Az emberi gondolat nem képes megismerni a világot, különös feltételezésekbe bocsátkozik arról, hogy valahol kell lennie egy tökéletes világnak, ahol egyértelmű a szavak, a fogalmak jelentése, ahol olyan szavak is létezhetnek, amiket nem ismer, és így megérteni sem tud, az sem biztos, hogy ezek szavak. Ezt a tökéletességet állítja maga elé, el nem érhető célként, ez egy helyes törekvés, különben sárban fetrengő malacok lennénk, sekélyes és folyamatosan változó érzelmi zűrzavarunk kiszolgáltatott játékszerei.

 

Az el nem érhető, de emberi cél önmagunk elé állítása minden valamire való irodalmi műnek is sajátja, de ez mellékszál.

 

És az Úr megteremtette a Földet, elválasztotta a sötétséget a világosságtól, megteremtette a földnek állatait, a levegőnek a madarait és halait a vizeknek.

 

Én azt gondolom, hogy a teremtés végbement, a teremtés az, amikor az ember tudatára, öntudatára ébredt, amikor önmagára ismert.

 

Ez nem egyik pillanatról a másikra történt, a tudattalanról levált egy vékonyka selyemszövet, ami alig több mint egy sóhaj, ami már nem anyag, még nem lélek, és a gondolatok addig rejtett tengerében felbukkant egy kicsi zaj vagy zörej talán, ami megfogalmazta önmagát.

 

És az ember különbséget tudott tenni – mert felismerte és nevet adott neki – most már az éjszaka és a nappal, a föld és az ég között, ahogyan megismerte maga körül a világot, egyenként elnevezte az élőlényeket, fákat, állatokat, majd felismerte önmagát, és a közösségét más emberekkel, és most már fontosságot tulajdonított ennek. Most már tudja honnan érkezett és hová tart.

 

És az ugyancsak vékonyan csörgedező gondolat fonál gombolyaggá nőtt, és megteremtette a környező világra adott válaszainkat, a kultúrát, a társas együttlét szabályait, a viselkedést – megteremtette a rossz és a jó emberi fogalmát, és a képességet, hogy ennek megfelelően tudjunk cselekedni. Ez nem kevés.

 

Ebből következően a fejpántnak számos és eddig még ki sem használt felhasználási módja lehetséges, csak hogy hűségesek maradjunk valamelyest a dolgozat tárgyához. Minden másképpen van.

Brunner Tamás

Fotó: Brunner Tamás

Beküldve:

A várakozás meghosszabbítja az életet

A várakozás meghosszabbítja az életet. Olyankor sokkal lassabban telik az idő, minden egyes másodpercnek súlya van, ezért megfogható. Nem szalad el melletted, mint az életed összes többi pillanata.

A várakozás jó. A gondolattól, amikor eszedbe jut csillog a szem, megjelenik egy félmosoly.

A várakozás rossz. Amikor a szívedhez ér, sajog, lüktet, feszít, a szív gyorsabban ver.

A várakozás reményt ad. A találkozásból még bármi lehet, nincs behatárolva, végtelen, megfoghatatlan és szabad tér.

A várakozás nehéz. Kiszakíthat a jelenből, s egyfajta hiányérzetet is ad. Vársz valamire, hiszen most épp nincs, nincs neked, nincs itt, nem éred el, nem tudod megérinteni.

A várakozás feladat. Meg kell tanulnod késleltetni a vágyaidat, csillapítani ösztöneidet, elterelni a figyelmedet.

A várakozás fáj. Minden egyes pillanatban, amikor arra gondolsz, ami lehetne, de nincs, szomorú leszel.

A várakozás lehetőség. Bármivel fel lehet tölteni, van idő fantáziálni róla, a vágyott dologról, napról, munkáról, személyről. Az esetlegesen monotonabb perceket is valamiféle izgalommal tölti fel, s megjelenik az öröm. Rá gondolni öröm.

A várakozás fontos. Mitől dobbanna meg nélküle a szív?

 

Akkor most az út a lényeg vagy a cél?

És mi történik a várakozás után? Arról ír valaki?

A várakozás szebb, mint a valóság. A várakozás a valóság. A várakozás az életed.

Soha nem tudtam várni semmire.

Imre Dóra

Fotó: Brunner Tamás