Liverpool tales: one, two, Tier, four… III.

Hungarian wine

Apád, Apám, Jon Foulkes, meg persze Szabolcs túrázni mentek a Penninekbe egy hűtőtáskányi Birra Moretti kíséretében. A Pennineknek pontosan azon részére, ahol előző nap a rendőrök elkapták a Forró Italokkal Sétáló Két Nőt. Apáink az egyik pihenő alkalmával belenéztek a Sunday Telegraph-ba és meglátták Cam, a Titkos Szeretőkről készített, díjnyertes fotóját. Apám felismerte Lucast a fényképen:

– Magyar gyerek!

Apád beleegyezve bólintott: 

– It’s alright lighting…

– Nó lájt! Hángérien csájd!

– I’d prefer a Hungarian wine!

Majd kinyitották a hűtőtáskát, illetve Birra Morettijeiket. 

Novella szövege: Ábel S., A. J. Nance

Ford.: Ábel S.

Fotó: Ábel S.

OLY KÖZEL AZ ÉG

-Mindig magával cipel? A hivatalos útjaira is? – kérdezte Ali, a szobrász, miközben a szép Anna nyakát csókolgatta.

– Én vagyok a titkárnője.                                                                                  – Egy röhej. De már nem fogod elérni a gépet.

-Nem is akarom – suttogta amaz, végleg átadva magát az ölelés édes, feszítő izgalmának. – Úgyse megyek vissza hozzá.

-Ó, hogy gyűlölöm azt az embert! – súgta a szobrász, miközben Anna fülét harapdálta leheletfinoman. (A hangjában, szinte kamaszos bájjal, már egy árnyalatnyi idegen akcentus érződött, ami valahogy még kívánatosabbá tette.)

-Mesélj, hogy élsz itt Berlinben? – kérdezte a rég nem látott szerető, de nem várt rá választ. Most mind a ketten csak a vágynak, e halk zenének lüktető ritmusára figyeltek. 

Egy óra telt el így, megilletődött, majd vad szeretkezésben. Aztán már csak feküdtek az ágyon, némán, könnyű bódulatban. A délutáni Nap ferde fénye különös hangulatot varázsolt a szegényes műterembe, ahol Ali szobrai és plasztikái hallgatagon álltak őrt a pásztoróra felett.

-Az ott te vagy – mutatott a szobrász egy lehunyt szemű gipszarcra.

-Jesszusom, akár egy halotti maszk!

-Már itt csináltam, emlékezetből…De nem fejeztem be, mert azt hittem, sose találkozunk többé.

-Kiszöktél előlem Berlinbe, te csibész.

-Nem előled, a házasságod elől.

-Ennyire haragudtál rám? Hogy halottat csináltál belőlem? Ezért nem válaszoltál, csak az utolsó leveleimre?

-A korábbiakat nem kaptam meg.

Anna, miközben ezüstszövésű blúzát (Avon-márka!) újra felvette, erőltetetten felnevetett: –    Haha!

-Ne nevess, többször is megváltozott a címem és…

-Ne mentegetőzz itt nekem! Tudom, hogy hazudsz. De belegondolva, a helyedben lehet, hogy én is összetéptem volna azokat a leveleket… – Aztán, meglátva a polcon egy üvegpoharat, elérzékenyül: – A kristálypohár! Amit még együtt vettünk Muránóban!

-Magammal hoztam. Hogy legyen mit összetörni, ha végleg…– nem tudja befejezni, mert Anna csókja, akár egy pióca a sebbe, újra az ajkára tapad.

-Vártál? Titkon mégis visszavártál, ugye? Hát ez vagy te! Sejtettem! – kiált fel hirtelen, felszikrázó örömmel – Sose törjük el azt a poharat, ugye? Mondd, hogy soha!

-Azért, gondolom, jól megvagy Ferenccel is – mondja a szobrász, kibontakozva az ölelésből – Ő, ugyebár, most épp államtitkár… A képzőművészet atyamestere, vagy ilyesmi… Benne van az országos ösztöndíj–bizottságban, jól tudom?

-Engem már nem érdekel Ferenc. Szakítottunk.

-Tényleg?

-Tényleg.

 A férfi kikászálódik az ágyból, kezdi a padlón szerte dobált ruháit felvenni.

      –    Öt éve is ezt mondtad. Aztán rögtön összeálltál vele.

      –    Az más volt.

 Ali egy szál nadrágban cigarettára gyújt, a szeme összeszűkül.

      –    Amennyiben?

      –    Jaj, Ali, ha látnád magad! Most pont olyan vagy, mint ő. Ezzel a gyanakvó képeddel.

-Tényleg? Eddig kétszer esküdtünk örök hűséget egymásnak. S te kétszer mentél vissza ehhez a hólyaghoz.

-De most végleg itt maradok, tenálad. Akarod? A búcsúleveledben, amit még Pesten kaptam tőled, azt írtad: visszavársz, bármikor jöhetek…

Ali nem válaszol, nagy slukkot szív a hosszú, aranyvégű cigarettából s a lány felé fújja a kékes füstöt.

      – Mondom, végleg eljöttem hozzád. Az én első, igaz szerelmemhez, hogy megszabadíts tőle. Segítesz?

A férfi diadalt érez, már-már gőgöt. S magában ezt gondolja: jót tesz neked, szerelmem, ha futsz még néhány kört.

– Nézd, milyen furcsa felhő! – mutat ki az ablakon válaszul.  

Hallgatnak, nézik a felhőt, mely egyre nő és sötétedik. A vége, akár egy polip szája,  tölcsérformájúvá keskenyül, mintha el akarná nyelni a várost.

 – Tornádó – magyarázza a szobrász – Újabban tornádók jönnek Berlin fölé…Azt hinnéd, leszáll az ég, oly közel vannak, s mindjárt elnyelnek, de nem…Azért mégis furcsa, mi? A Gilgamesben az Isten kezét helyettesítik. Időről-időre megsimogatja velük a világot, hogy megtisztítsa. – És Anna arra gondolt: Ali szobrászkezének érintésétől, ahogy az imént még a mellét simogatta, ő máris oly tisztává vált, akár a gyurma, amivel a szobrász dolgozik.  Akár az a halotti maszkra emlékeztető arc is a polcon. Ám a férfi hangja most hirtelen megváltozott, tompa lett, mintha kút mélyéről jönne:    

-Emlékszel, másodévesek voltunk, ott ültünk az előadó teremben a leghátsó padban, egymásba merülve, mialatt Ferenc professzor úr az egzisztencializmusról papolt…nem lehetett tudni, hogy a sötét szemüvegével hová néz…de valójában…

-Valójában?

-Valójában téged nézett – mert akkor már, miközben velem jártál, jócskán lefeküdtél vele is. Valaki megsúgta, mert az évfolyamtársaink már nevettek rajtam. Volt szíved megtenni.

-De most itt vagyok. A tied vagyok.

–    Hányszor mondtad ezt már!

-Ha tudnád, mennyire gyűlölöm én is! – sziszegte a szép szerető – Minden nap megaláz!

-Ne mondd! Mivel?

-Koslat utánam. Figyeltet. Közben megcsal a művészeti tanácsadójával.

-De mégis, milyen vele lenni?

-Aki semmilyen tud lenni, sokra viszi. Láthatod.

-Látom. Éjjel úgy horkol, mint az ágyú. És üvöltözik, amikor azt kérem, aludhassak külön szobában.

-De mint újságíró, szép karriert futhatsz be mellette.

-A kollégák utálnak. A köszönésem se fogadják…

-És az eszméi? Amiket tanított?

-Már nincsenek eszméi. Csak izzadságszaga van.

-És a régi barátaid? Azokkal mi van?

–    Leteszik a telefont, ha meghallják a hangom.

Kis ideig hallgattak megint, már-már ellenségesen.

-Nevetségesek vagyunk – törte meg végül a csendet a szobrász – Úgy teszünk, mintha nem tudnánk: ez itt csak álom – körbemutatott az alkony vörösében izzó szobában  – s a valóság: neked Ferenc, nekem Berlin…Nyolcszáz kilométer választ el egymástól…És mindketten tudjuk, hogy mint egy szappanbuborék, úgy fog szétpattanni velünk ez  a nap is…

-Miért mondod ezt? Én soha többé nem térek vissza Ferenchez.

És újra átölelték egymást. Hosszan, mozdulatlanul, összefonódva álltak ott, mégis valahogy szomorúan, mint a félig kész szoboralakok a sötét polcokon.

-Akarod, hogy nálad maradjak? – a férfi nem válaszolt, pedig ujjongani lett volna kedve  – Szóval nem akarod?

Elsőre rávágta volna: dehogyisnem! De úgy érezte, a büszkesége szomjas még néhány cseppnyi dölyfre.

-Meg kell ezt beszélnünk nyugodtan – Akarsz egy kávét? – s Ali már fordult is a parányi konyhába. Anna közben az ablakhoz lépett. Kinyitotta és kinézett a piszkosszürkén kanyargó Spree-re. Hosszú hajába hirtelen belemarkolt a fekete égből feltámadó szélvihar és elkapta az utca lüktető mélységének vonzása. „Már nem akar engem” – gondolta és megborzongott, a zuhanás kéjes gyorsulására gondolva. S az egyik lábát már emelte is, hogy az ablak keskeny párkányára lépjen.

De Ali behozta a kávét.   

–  Nézed a tájat? Nyomasztó, mi? A statisztikák szerint ebben a kerületben a legmagasabb az öngyilkosok száma…Hány cukorral is kéred? Kettővel, ugye, ahogy régen? – De Anna, az  égre nézve, azt kérdezte: –  Mit szóltál volna, ha most, ahogy bejössz, már nem találsz itt ?

-Hát hol talállak?

-Szétloccsant koponyával.

Ali felsóhajtott. Nem szerette az efféle olcsó színházat. – Ne csináld, nem vagy te egy olyan –   

Bekapcsolta a tévét: éppen a déli híreket mondta be egy fogkrémreklám-mosolyú bemondó: „A Távirati Iroda jelenti, hogy Harkov felett a fedélzetén százötven emberrel kigyulladt és lezuhant egy utasszállító gép” – és a képernyőn máris látszott, ahogy a gép, füstcsíkot húzva maga után és némileg a fekete felhőpolipra emlékeztetve, a földbe csapódik.   .

-Zárd már el! – Anna odaugrott és gyorsan kikapcsolta – Sejtettem !

-Sejtetted?

-Hogy ma történni fog valami ilyesmi…valami iszonyatos… – kiáltotta és a kezeit tördelve fel-alá járkált a szobában.

-Volt valakid azon a gépen?

-Nem, dehogy…Csak elképzeltem: én is rajta vagyok és…

-Milyen édes bolond vagy! – a férfi vigasztalva simogatta a lányt.

Hallgatták a szélvihar zúgását, ahogy kocogtatja a redőnyöket s az ablakok üvegét – Anna a férfi ölébe ült, kétségbe esetten simult hozzá, mintha a bőrébe akarna bújni.

-Nem hiszed ugye, hogy újra kezdhetnénk?

A férfi úgy tett, mintha töprengene. Még egy kis tipródás, hogy többé ne téveszd el az irányt, gondolta kajánul. – Azért megpróbálhatjuk. Miért is ne? Ha annyira akarod? – tárta szét a karját.

Csaknem ugyanakkor megszólalt a műterem régi, vezetékes telefonja. „Ne vedd fel!” – akarta volna mondani Anna, de elkésett. Ali beleszólt: – Halló? – sokáig a fülénél tartotta, aztán letette, anélkül, hogy beszélt volna.

-Érted jöttek. Itt várnak, a drogéria előtt.

-Kicsoda? Ferenc?

-Meg a nagykövetségről valaki.

-Te megadtad neki a telefonod és a címed?

-Kénytelen voltam. Alkotói támogatást kértem tőle.

-Alkotói támogatást – ismételte Anna, szinte gépiesen s ahogy a férfire nézett, most tényleg oly halott volt a tekintete, mint a félkész gipszportréé – Tőle, akit annyira gyűlölsz?

-Tudod…az utóbbi időben nem ment jól nekem és… – Ali nem folytatta, mert a szép szerető magára kapta prémes kabátját és az ajtó felé indult.

Ne gyerekeskedj, akarta mondani Ali és azt a fajta dermedtséget érezte, amikor megértjük: ami történt, jóvátehetetlen.

– A sarokig elkísérlek – mondta, szinte súgva.

-Minek? Csak nem fogod kockáztatni a támogatást?

Anna szempillantás alatt eltűnt. Halkan csapódott utána a bejárati ajtó.

Aztán csak egy gépkocsi zaja hallatszott, ahogy gázt adott az elcsendesedő utcában.

Pedig olyan közel volt az ég, mondta magának. S most, hogy már nemcsak tudta, meg is tapasztalta a világ fordított működését, a szobrász tán valami vigasztaló üzenetet várt, hogy újra bekapcsolta a tévét. Ám a képernyőn a lezuhant gép látszott: tűzoltók garmada serénykedett körülötte, de még mindig lángolt.

S ő hirtelen úgy érezte: egész valójából ugyanaz a koromfekete füst

 

Pruzsinszky Sándor

Borítókép: Imre Dóra

Liverpool tales: one, two, Tier, four… II.

Jackfruit

A Newsham Drive 111. szám alatt lakó Őrültek (az Őrült lány és az Őrült fiú) elmentek a London úti Kisteszkó melletti Melos nevű szupermarketbe, mert jackfruitot akartak enni. Habár nagyon is jól tudták, hogy hogyan néz ki egy jackfruit konzerv (ugyanis korábban egy egész évet “angoltanárkodtak” Thaiföldön, ahol megismerkedtek az egzotikus gyümölccsel, még mielőtt a veganizmus befutott volna), mégsem találták. Kénytelenek voltak hát megkérdezni az eladót, a Szürke Hajú, Valamelyik Keleti-Európai Országból Származó Nőt, hogy lehet-e egyáltalán kapni.

–  Dzsekkfrút? Mi az dzsekkfrút? Sose hallottam dzsekkfrút. Megkérdem.

Az Őrültek nehezen tudták csak elviselni az önmaguk kivételével minden élőlény felé irányuló visszafojtott agressziójukat:

– Nem… Nem gond… Nem olyan fontos…

– Nem, nem! Kinyomozom dzsekkfrút! – ígérte a Szürke Hajú, Valemelyik Kelet-Európai Országból Származó Nő.

– Mondtuk, hogy nem baj… Nem annyira szükséges… – morogták az Őrültek a valaha létezett legnagyobb mennyiségű visszafojtott agresszióval.

– CSAK SEGÍTENI PRÓBÁLOK! – vakkantotta a Szürke Hajú, Valamelyik Keleti-Európai Országból Származó Nő, velük ellentében, őszinte agresszióval.

– HA MÉG EGYSZER ÍGY BESZÉLSZ VELEM, KIHAJÍTALAK AZ UTCÁRA! – ordította az Őrült fiú, megpróbálva megóvni mindezzel barátnőjét, ki tudja mitől.

Abban a pillanatban a Melos szupermarket vásárlói, mint például Apád és Apám, akik éppen Birra Morettit vásároltak kirándulásukhoz a Penninekbe, közelebb somfordáltak, hogy jobban lássák az energikus jelenetet. Shawn, aki szintén az üzletben tartózkodott, túlságosan el volt foglalva azzal, hogy megtalálja a legpuhább főzőbanánt. A két tiszteletreméltó, békés férfi jelenléte ellenére (Apád és Apám; egy nyugdíjas ügyvéd és egy nyugdíjas katona), az Őrülteknek eszükbe sem jutott leállni, sőt az Őrült lány még sikítani is kezdett, mintha nem evilági lény lenne, az Őrült fiú pedig tapsolva közeledett a Szürke Hajú Valamelyik Kelet-Európai Országból Származó Nő felé. Amint sikerült sarokba szorítania szerencsétlen eladónőt, Shawn, aki egészen addig kimaradt az egész zűrzavarból, hirtelen közbeszólt.

– Haver… Megtaláltam a jackfruitot. Itt volt a magozott olivabogyó mellett.

Novella szövege: Ábel S., A. J. Nance

Ford.: Ábel S.

Kép forrása: https://www.rediff.com/getahead/report/food-is-kerala-official-fruit-jackfruit-the-new-superfood/20180412.htm

Középen: George W. Bush, az Amerikai Egyesült Államok volt elnöke egy óriás jackfruittal a kezében, az Acharya NG Ranga Mezőgazdasági Egyetemen tett látogatásán. 
 

 

Interjú Billegéri Anna írónővel

Januári interúalanyunk Billegéri Anna író, blogger, kaszkadőr. A beszélgetés apropója hamarosan megjelenő regénye.

Hogyan mutatnád be magad az olvasóknak?

Talán a legpontosabb kifejezés rám az, hogy: Két lábbal a földön járó művészlélek.

Az emberek fejében sokszor azok a téveszmék keringenek, hogy valaki vagy 3 méterrel a felhők felett járó megértetlen művészlélek vagy a racionalitás talaján taposó, felelősségteljes ember. Nehéz elképzelni, de én mindkettő vagyok egyszerre. Imádom az üzleti életet, a számokat, összelogisztikázni, megszervezni egy-egy munkát, emellett álmodozó is vagyok. Mintha a nap felében egy általam kitalált fantázia világban élnék, ahol határtalan kreativitással irányíthatom a karaktereim, főhőseim életét, a másik felében meg azon kattogok órák hosszat, hogy az üzleti életemben, a vállalkozásomban hogyan legyek jobb, még jobb és a legjobb.

A honlapodon kiemelted a nyilas jegyet, hogyan mutatkozik ez meg az életedben?

Szabad lélek vagyok, sokszor kontrollálhatatlan. Ha a fejembe veszek valamit, ha törik, ha szakad, de azt véghez viszem. Így volt ez a Delano trilógiával is. Évek óta tudtam, hogy ennek a történetnek meg kell születnie és minden egyes film, minden egyes meló, amit végeztem csak azt szolgálta, hogy ez a kezdet, ez az írói pályafutás létrejöhessen.

A kalandok nagyon fontosak az életemben, mintha a kreativitáshoz folyamatosan fel kéne tankolnom élményekből. Ezek sokszor vakmerő döntésekre késztetnek, de én imádom. Meghalnék, ha nem űzhetném az extrém sportjaimat, nem érezhetném rendszeresen a veszély közelségét. Erről szól az életem.

Több filmben is voltál kaszkadőr és rendező is. A kamera melyik oldalán érzed jobban magad?

A személyiségemből adódóan mindkettőn. Ha folyton csak egyik oldalán lennék a kamerának belefásulnék a monotóniába. Kell mindig az újabb kihívás. Ha hónapokig koordinátori, agymunkát végeztem a számítógép mögött, utána mindig az hajtott, hogy a következő meló más legyen. Ahol mozogni, alkotni, kaszkadőrködni, színészkedni kell. Szeretek szerepelni, és szeretem a szereplőket irányítani is.

Mesélsz kulisszatitkokat a forgatásokról?

Ha konkrét sztorikba belemennék, akkor három hétig itt ülnénk, így inkább elmesélem, hogy mik voltak az első benyomásaim sztárokról.

Tom Hanks-el az Inferno – ban forgattunk együtt. Amin leginkább megdöbbentem, hogy úgy nézett ki, mint egy 80 éves papa. Ezen felül akkora egója van, hogy egy szűk ajtón be sem férne az arca.

Luke Evans-el és Dakota Fanning-el az Alienistet forgattuk. Utóbbi hölgy nagyon aranyos, örökké mosolygó kedves lány, előbbi azonban amilyen szívdöglesztő, olyan tapló is egyaránt. Ő az a színész, aki elvárta az asszisztensétől, hogy tartsa a napernyőt felette és legyezze. De legalább jól néz ki, kár, hogy meleg.

Milla Jovovich-al egy Hon-kongi filmben dolgoztunk együtt, de a csaj olyan, mint egy hűtőszekrény. Hosszú hónapok során egy félmosolyt sem fedeztem fel az ajkán.

Scarlett Johannson-al a Marvel-Fekete özvegyet forgattuk és jó ideig fel sem ismertem a világ legtökéletesebb nőjeként számon tartott színésznőt. Ez lehet azért is fordulhatott elő, mert 180 centis magasságból nem tűnt fel a maga 160 centijével. A hangjára figyeltem fel először. Mivel nekem is mély, rekedtes hangom van, szeretem az ilyen nőket. A díszletben álltam és mögöttem hallottam egy nagyon szexi női hangot. Fogalmam sem volt, hogy ki az, ezért megfordultam. Helyesnek helyes Scarlett és nem kétséges, hogy a hangja az egyik legvonzóbb benne, de egyébként tökéletesen átlagos. Nem úgy ragyog, mint ahogy a fejünkben ezek az elérhetetlen Holywoodi sztárok élnek. A természete viszont tündéri. Nagyon kedves, nagyon aranyos és közvetlen. Kifejezetten kedveltem.

Arnold Schwarzeneggert az utolsó Terminátor filmben ismertem meg. Imádtam az ürgét. Akkora a szíve, mint egy utasszállító. Amikor csináltunk közös képet kiderült, hogy alacsonyabb nálam. Pedig azt hittem, hogy legalább két méteres a pasi. Pedig a 180-at is alulról súrolja.

Ben Barnes-al egy most készülő Netflixes sorozatot forgattunk. Ezt a rövid sztorit viszont el kell mesélnem. Sokszor találkoztunk a kaszkadőr edzőteremben és volt egy kedvenc pulcsim, aminek az elején ez a felirat állt: QUEEN, mint királynő. Miután már vagy harmadszor látta rajtam a Ben, elkezdett úgy hívni, hogy My Queen, mint Királynőm. Irultam, pirultam, totál levett a lábamról.

Oktattál szörföt a Kanári-szigeteken, voltál Írországban is, tervezel esetleg visszamenni vagy kiköltözni, valamint mik voltak a legjelentősebb élményeid?

Nem titok, hogy ha választhatnék minden nyáron egy óceán partján élnék egy nyaralóban és naphosszat szörföznék, kiteoznék, télen pedig az Alpok lankáin snowboardoznék naphosszat. Mindeközben, de főként ezek alatt, pedig csak írnék.

Tervezem, hogy visszamegyek a Kanári szigetekre. És ismervén vakmerő természetemet, ez hamarabb meg fog történni, mint gondolnám.

Az egyik leghajmeresztőbb élményem is Fuerteventurán történt, amikor kezdő kiteszörfösként elsodródtam az óceánban. Már jó pár kilóméterre voltam a partoktól és az áramlatok a mintegy 300 km-re lévő Afrika felé sodortak. Biztosra vettem, hogy meg fogok halni. A kite-deszkám elveszett, hatalmas szélvihar kerekedett, így a kiteernyőm össze-vissza cibált. Végül egy vitorláshajó észrevett, aki az óceánról épp a kikötőbe tartott. Ha ő nincsen, már valahol az Atlanti óceán mélyén lennék cápaürülékként.

Mindig is saját vállalkozást szerettél volna létrehozni, ahol szabadon mozoghatsz vagy esetleg a színitanodás évek alatt még vonzott a kőszínház?

Kicsit mindig többre, nagyobb kihívásra vágytam, mint a kőszínház. Ott a művészi énjét éli ki egy színész. Az üzleti oldalamnak is kell a kihívás, így egész életem során a vállalkozói lét vonzott. Mivel a színjátszás is a szenvedélyem szinte adta magát, hogy a kettőt úgy lehet a legjobban ötvözni, ha én csinálok színházat. Abból is valami speckót, amikor nem négy fal vesz körbe és kamu díszlet. Jött a lovasszínház, ahol a természetben játszottunk, kardoztunk, háborúztunk, aztán egy teljesen más környezettel is megpróbálkoztunk. A Balaton közepén, retro vitorláshajón csináltunk kalóz színházi előadásokat. Életem legszebb élményei, amikre mindig boldogan gondolok vissza.

Mesélsz egy kicsit a regényedről, persze spoiler nélkül? Honnan jött a név? 

A billegéri név az otthonomból jött. Billegér, az egy hegy Hévíz határában. Mivel ott lakom és rajongok a vadregényes otthonomért, ráadásul annak, hogy “Billegér” szép, dallamos a hangzása, egyértelmű volt, hogy ez lesz a szerzői nevem.

A Delano trilógia öt, Amerikában élő olasz maffiacsalád háborúját mutatja be, mindezt a mai modern korban és fiatalos nyelvezettel. Minden során érezhetőek a filmes tapasztalataim. Pont ezért a műfaját is úgy lehet a legpontosabban megfogalmazni, hogy romantikus akció-vígjáték. Tele van mocskos kis poénokkal, maffiózókkal, nagyszájú szereplőkkel és annyi történettel, izgalommal, ami tíz könyvre is elég lenne.

Mennyire szövöd bele saját magad a regényeidbe, felfedezhetünk-e téged valamelyik szereplőben?

Emma Holloway, a Delano trilógia női főszereplője pont olyan, mint én: eleinte naiv tinédzser, aztán az élettől megkeményedett nagyszájú, vagány nő, aki minden helyzetből kivágja magát. Én az életben hasonló izgalmakat keresek, mint Emma. Mivel a valóságban nem egy maffia családba születtem, nem üldöznek a gengszterek és nyirbálják az embereket körülöttem, nekem másban kell megtalálnom az izgalmakat. Ezért csinálom az extrém sportokat.

Milyen célközönségnek ajánlanád a könyvedet?

Mindenképp 16+ os korosztálynak. Mivel a nyelvezete szabadszájú, a cselekménye pedig helyenként megbotránkoztató, olyanoknak ajánlom, akik nem morgolódva ülnek a villamoson, a mai fiatalok életstílusát bírálva. Mert az egész könyv olyan, mint a mai ifjúság: szemtelen, kekeckedő, de mindenekelőtt szórakoztató.

Mit gondolsz mi a legnehezebb az írói hivatásban?

Eljuttatni egy könyvet addig, hogy megjelenjen. Persze, azért tartott nekem évekig az első regényem publikálása, mert durván maximalista vagyok és úgy akartam belevágni, hogy minden tökéletesen kész legyen. A következő regényeim megjelenési ideje ennek a tizede lesz csak.

Mik a további terveid, hol láthatunk téged legközelebb?

Dolgozom a Delano trilógia második kötetén, hogy idén karácsonykor az is a nagyközönség elé kerülhessen. Emellett egy másik könyvet is írok, ami mellett a Delanok garantáltan kispályások. Nem történetben, hanem polgár pukkasztásban. Ez egy önéletrajzi regény lesz vagy pontosabban fogalmazva egy közvélemény kutatás eredményének feldolgozása. Ha csak rá gondolok nevethetnékem támad. Alig várom!

A honlapodon megemlíted Reményik Sándor Kegyelem című versét, miért fontos ez számodra, miért emelted ki?

Mert hiszek a vers mondandójában. Küzdhetünk, harcolhatunk életünk során köröm szakadtig, de aminek jönnie kell, amit át kell élnünk, amit meg kell kapnunk, az egyszer a miénk lesz.

“Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.”

Amit minden interjún megkérdezünk: Hogyan iszod a kávét?

Ez könnyű! Sehogy! Tudom, bűnös a lelkem!

Hogyan jellemeznéd magad három szóban?

Egy lázadó idióta vagyok! Látod? Megmondtam!

 

 

Liverpool tales: one, two, Tier, four…

A Bátor utcai Maugli

A Titkos Szeretők a Bátor utcai Maugli Étteremben randevúznak, titokban. A pincér aznap este a Divatos Srác, aki kívülről fújja az egész menüt, mindemellett pedig képtelen abbahagyni a tökéletesen bemagolt borlap felsorolását, vagyis szomalié tudásának fitogtatását; hogy ő, személy szerint melyik ételhez milyen bort ajánl. Cam, a londoni fotográfus véletlenszerű fotókat készít a Bátor utcai járókelőkről. Észreveszi a Titkos Szeretők vibráló kisugárzását és vadul fotózni kezd. Az étteremben egy másik pár is jelen van: Lucas, a magyar vezető színművész és a Kanadai Birkózólány. Az utóbbi csapvizet iszik csak,  míg Lucas egy pohár száraz pezsgőt. Kizárólag egyet, még véletlenül sem többet, ugyanis nemrég kezdett bele legújabb diétájába. Asztalukon pedig a híres magyar színművész, Sándor életrajzi könyve hever, – amelyben azt állítja, hogy egy pohár száraz pezsgő naponta, zsírégető hatású – magyarázza a lánynak Lucas. Amint a Titkos Szeretők megpróbálnak észrevétlenül kisurranni az étteremből, Frank, elektromos rollerén éppen beleszáguld egy pocsolyába, lefröcskölve azzal a két szeretőt. A Bátor utcai járókelők egyből a segítségükre sietnek: a Pultos Srác a szemközti kocsmából (aki egyébként szerelmes a Divatos Srácba, nyilván persze titokban), a Mooncup Színházi Társulás felvonulása, rögtön utánuk pedig a Kékhajú Lány (a leghűségesebb Mooncup rajongó) és természetesen Lucas meg a Kanadai Birkózó Lány. Cam továbbra is csak fotóz, mert ezekért a pillanatokért él, Lucas pedig pózolni kezd. 

Cam, a titkos randevúról készített egyik fényképe fotóművészeti díjat nyer, amit a Sunday Telegraph meg is jelentet. Lombard, a Titkos Szerető-nő gyanútlan férje, Londonban él hűtlen feleségével, illetve kislányukkal, Helenával. Minden vasárnap megveszi Sunday Telegraph-ot. Most vasárnap is.

Novella szövege: Ábel S., A. J. Nance

Ford.: Ábel S.

Kép forrása: https://www.todayspapers.co.uk/sunday-telegraph-front-page-2021-01-10/

 

Utazás

Dropp Béla hat körül ért haza, mint majd mindennap. A feleségét a kanapén ülve találta, tévét nézett, mellette felbontott és megkezdett csokoládé tábla.

– Szervusz – lehajolt és megcsókolta Marit.

– Szerbusz.

– Mi megy? – biccentett a készülék felé.

– Nem is tudom, csak nézem, tényleg, nem is tudom.

Béla leült a fotelbe, meglazította a nyakkendőjét, kigombolta az inge felső gombját. Lecsatolta csuklójáról az órát. Az órát a jobb kezén viselte, nem a szokásos bal kézen, maga sem tudta mióta hordta igy. Nem volt balkezes, az órát egyszer, évekkel ezelőtt a jobb kezére csatolta, talán lázadásból a rendszeresség ellen, azóta igy viselte, amikor egyáltalán hordta. Csak azokon a napokon vette fel, amikor fontos megbeszélésé volt, igazán fontos, ahonnan nem lehet elkésni. Orvos, főnök, ügyvéd.

– Nem érdekes – mondta –, úgy se érdekes, csak fecsegnek.

– Ebédeltél? – kérdezte Mari.

Szokatlan kérdés volt. Mindketten munka közben ebédeltek, a munkahelyükhöz közeli étkezdében, mindennap a szokásos menüt. Szokatlan kérdés volt. Mari nem vitt háztartást, hétvégeken eljártak enni, vagy rendeltek. Néha főztek.

– Persze. Itthon voltál ma?

Mari nem felelt, felállt a kávészín kanapéról, az erkélyajtóhoz ment, kinyitotta, kilépett a teraszra, letépett két sárguló levelet egy növényéről, egy ideig a kézben gyűrkélte, majd eldobta.

– Igen – mondta, amikor visszajött a szobába.

– Nem kellett bemenned?

– Nem, ma nem. Főzzek egy kávét?

– Persze, lehet, szívesen.

Mari kiment a konyhába. A férfi levette a cipőt, a fotel alá csúsztatta, és zoknis lábbal ült, lába a szőnyegen.

– Képzeld, mi volt ma! – mondta a konyha felé.

– Tessék? Nem hallom! Mindjárt jövök– mondta Mari. Behozta a kévéscsészét csészealj nélkül, a csészében kanál. Megkeverte mielőtt odaadta a férjének. – Mi volt?

A férfi belekortyolt a kávéba, magához húzta a távirányítót, kapcsolgatott párat, sehol nem állt meg egy pillanatnál többre, majd egy csatornán otthagyta a képet, levette a hangot.

– Felmondtam.

– Hogy felmondtál?

– Igen – mondta férfi. – De megbeszéltük ezt. Megszűnök – ezt a szót használta – ott dolgozni, minden rendben, már elő is készítettük persze, nem érte őket váratlanul. Majd átveszi a munkát valaki, talán Feri, ismered is, voltunk egyszer társaságban.

– De mégis, ilyen hirtelen? – kérdezte Mari, és leült a kanapéra, felhúzta a lábát, és a körmével a bútorszövetet karmolta, nem erővel, vagy dühösen, éppen csak beleakadt a szövetbe itt ott.

– Hát annyira nem hirtelen, megbeszéltük ezt. Emlékszel? Ne mondd, hogy nem emlékszel.

– Persze, emlékszem, de mégis ilyen hirtelen.

A férfi felállt, a csészét a kisasztalra tette, még volt benne kávé. Neszkávé – gondolta – persze, túl gyorsan lett készen. Nem baj, szereti a neszkávét is, már amennyire egyáltalán szereti. Levette a nadrágját, összehajtotta, vállfára tette, majd az ingét is, trikóban és gatyában állt a szekrénynél.

– De hát tudtad, nem mondhatod hagy váratlanul ért!

– Nem, persze. Nem. Megbeszéltük.

A férfi bólintott, farmerbe bujt, és visszaült a fotelbe.

– Az inget majd vidd ki a fürdőbe!

– Persze, mindjárt. De megbeszéltük, én felmondok, megkapom azt a munkát Londonban, már le van beszélve. Kiköltözöm és két hónap múlva te is jössz, amikor már tudok bérelni egy rendesebb lakást. Nem? Most nem igy lesz?

– De, de igen – mondta Mari, felállt és kivitte a férje ingét a szennyesbe. A férje utána ment.

– Minden rendben lesz, tudom, hogy nem egyszerű, meg nem könnyű, de kit hagyunk itt? Anyádék vagy háromszáz kilométerre, egy évben csak kétszer, ha találkoztok.

– Találkozunk– javította ki Mari.

– Igen kétszer, ha találkozunk.

– Persze – mondta Mari. – Kimennél kicsit?

A férje kiment a fürdőből, Mari becsukta az ajtót és megállt a tükör előtt, belenézett, jobbról balról fordította az arcát. Harminckét éves nő nézett vissza, sem több sem kevesebb. Megmosta az arcát, megtörölte, és visszament a szobába.

– Sirtál? – kérdezte a férfi

– Gyereket várok – mondta Mari, és visszaült a kanapéra.

– És, hogy, mennyi idős, úgy értem, hányadik hónapban vagy?

– Harmadik. Mire utánad mennék ötödik. Ott szülnék.

– Igen.

Mari a kanapé szövetén húzogatta a kezét, simogatta, mint egy macskát. A férfi ült a fotelben, mezítláb még mindig, a kezében a csésze kávé. A tévében valami műsor ment, nem nézték. Esteledett.

– Akkor most, hogy lesz? – kérdezte a férfi, egy idő múlva.

– Elvetetem – mondta Mari, válaszul a fel nem tett kérdésre – Nem vághatunk neki egy gyerekkel a nagyvilágnak.

A férfi bólintott, beleegyezően.

– Szerinted is elvetessem? – kérdezte Mari. – Szerinted is?

– Talán ez lesz a legjobb – mondta a férfi kis csönd után.

Mari felugrott a kanapéról, a férfihez lépett, aki akkorra már ugyancsak felállt a fotelből. Mari jobb kézzel erősen pofon ütötte, majd az előszobába szaladt, hallatszott ahogyan felkapja a cipőjét, kulcs zörgött a zárban, ajtó csapódott. Mari elment.

Dropp Béla tétován járkált a lakásban. Nem találta a helyét. Megpróbálta felhívni a feleségét párszor, de a negyedik hívásnál észrevette, hogy a nő telefonja itthon maradt, az éjjeli lámpa mellett a varró dobozon. Ritkán használta a varródobozt Mari – gondolta. 

A férfi várt tízig, akkor megevett egy szendvicset, és lefeküdt. Az ajtóból kivette a kulcsot, a tévét tizenkettő után kapcsolata ki és csak feküdt a sötétben. Hat éve voltak házasok, még soha nem fordult elő, hogy bármelyikük is igy elment volna otthonról.

Mari fél kettő körül ért haza. Sokáig a fürdőben volt, majd hálóingben lefeküdt a férje mellé az ágyba. Most nem csókolták meg egymást. Az asszonynak enyhe alkohol szaga volt.  Mindketten ébren feküdtek.

– Majd kijöttök hozzám, egy év múlva – mondta a férfi.

– Persze, majd kimegyünk – mondta Mari.

Hajnal felé aludtak el.  

Forst Gyula

Pruzsinszky Sándor – HARLEKIN

 A  galambok a garázs előtti  járdán gyülekeznek, pontban tizenkettőkor. Köztük egy nagy szürke tollú és egy kisebb, bronzos árnyalatú madár, meg egy fehérfoltú búbos,  akik  mindig már előbb lesben állnak a szomszéd jegenye tetején. Hajni, az anyám  őket rólunk nevezte el: a nagy szürketollast apámról, a kis bronzost sajátmagáról és a búbosat  rólam. – Péter! Hajnika! Ábris!– kiáltotta  mindig, kezében az etetőlavórral, mely a gondosan összegyűjtött kenyérmorzsákkal volt tele .  (Nem szórta ki rögtön mind, megvárta, míg a környék többi madara is ideér:  élők és holtak lelkei, vegyesen, akik olykor a vállára szálltak).

Azóta, hogy anyám meghalt, én etetem a galambokat. Az én vállamra nem száll  egyik se. S néha,. ha nyári  reggeleken gerlebúgást hallok, elfog a szomorúság. De ha Ottiliával vagyok, mindent másnak  látok.

Ottilia  a halvány arcával, enyhén göndör fekete hajával, no meg kissé széles szájával engem görög lányra emlékeztet. Ha belép a nyikorgó garázsajtón, mindig  megjelenik a kép, aminek semmi köze a valósághoz:  az Adria partján ülünk  és összefonódva nézzük a lábunk  alatt örökké habzó  sziklát, a háttérben  a képeslap-kékségű éggel.

A  valóságban Ottilia nemhogy  az Adriánál, de még a Dunaparton se nagyon  járt .  Kellékesként, no meg raktárosként egy bábszínházban dolgozik. Vannak napok, amikor az utcára se megy ki, annyi a dolga . Dolgait jócskán szaporítja a lassúsága: Ottilia enyhén fogyatékos.  Bármit kérsz tőle, eltart egy darabig,  amíg leküzdi  ijedelmét és megérti, mi a teendő.  Ha  hirtelen rákérdezel, behunyja a szemét, hogy a biztonságos sötétben  átgondolhassa, mit akarsz. Ilyenkor a szemhéja, akár egy halvány lila  virág, megremeg. Talán ezért is szerettem belé.   Ottiliát megbénítja nem létező felelősségének érzete. A szemében mindig ott vibrál  valami kozmikus megszégyenüléstől való félelem.  Arcán, mintha maszk lenne,  halovány  mosoly  árnyéka dereng, ezt Fabrició  mester, a bábszínház igazgatója szereti   „bájgörcsnek” nevezni.  A durva  Fabriciót ez a mozdulatlan  mosoly s a vele járó lassúság  olykor a  tettlegességig felingerli – épp a tegnapi napon  fedeztem fel Ottilia kezén egy duzzadt, sötétkék foltot.  – Fabrició volt? – kérdeztem rá, de a lány csak mosolygott. Ingerült lettem én is: – Akkor talán a szekrény?? – A szekrény – hagyta rám  halkan.  Mert Ottilia csak szavakkal beszél,  mondatokkal képtelen.

Szeretném, ha a szeretőm lenne.  A titkos szeretőm, mivel erről a viszonyról  se az én könyökvédős apámnak, se Fabríciónak  nem szabad  majd tudnia.  Szerencsére a lány a jelmezraktárrá alakított  garázsunkban lakik, amelyet a szomszéd utcában működő bábszínház bérel.  Egy szakadt díszlet-ágyban alszik, kopott spanyolfal  mögött, akár  egy hajdani  díva. Felette a polcokon  tarka bábusereg  bámulja  őt.  Köztük egy törött orrú, szomorú arcú  Harlekin, akinek a csúcsos süvegét  Ottilia sapkatartónak  használja .  Este, ha alkalmam van,  gyakran lenézek hozzá, hogy lábújjhegyen,  egy oszlop mögül meglessem lefekvését.  Aztán, ha eloltja a csupasz villanykörtét,  visszaosonok  az emeleti  szobámba és arra gondolok: az a Harlekin Ottilia feje fölött tulajdonképp én vagyok.  (Az  orrom meg azért tört be, mert tiltott dolog után  szimatolok!) …Nyáron a legnehezebb.  Ilyenkor soká nem jön álom a szememre, mert a város  erőszakos fényei  a nyitott ablakon át  a paplanomra  másznak.  Ottilia finom arca jelenik meg a fényben,  miközben  odalentről Fabríció durva hangját hallom:  pattanásig  feszül minden idegszálam, akár a legmagasabb húr a hegedűn.

Elhatároztam,  hogy elmondom  Ottiliának, mit érzek iránta és ráébresztem, miféle vágyakat kelt bennem.  Nem fogok sokat beszélni, inkább  a szeme színét és  arca rezdülését figyelem majd, hogy  megtudjam, mire számíthatok  nála.

Másnap háromszor  is  nekikészülődtem.  Ottilia  egész  nap  Harlekin  orrát javítgatta. Finom  szövetdarabkával  letörölgette a töréshelyet, s  miközben a letört orrdarabot visszaillesztette,  valamit sugdosott a bábú fülébe, mintha vigasztalni akarná.  Aztán  rákente a gyorsragasztót és valami vékony,. átlátszó  műanyaggal burkolta be.

  • Meg fog gyógyulni, ugye? – kezdtem volna a társalgást.
  • Megígérte – suttogta Ottilia.
  • Megígérte? A bábú? .
  • Ottilia  rosszallóan nézett rám, mintha  azt  mondaná : szégyelljem  magam, hogy kételkedem. – S én már-már nem kételkedtem és hirtelen  nagy vágyat éreztem Ottilia szerelme után.
  • De hát mi  történt,  leejtetted?  — Ottilia válaszul  a vállán mutatott  egy csúnya zöldes duzzanatot.  
  • Mi ez?
  •  Fabríció…Fabrició…Fabríció –  dallamosan,  vidáman  ismételgette  ezt a nevet, mint valami kabalát, szerencsét hozó talizmánt.  Közben már rám se nézett,  csak az újra  összeforrt  orrot simogatta. 
  • Azt  akarod mondani:  a válladon törte el a bábú orrát? –  Ottilia  gyors, szigorú pillantást vetett rám, mint a zenész, ha hamis  hangot hall.   
  • „Szeretlek, bízzál bennem, megvédelek” –  akartam neki mondani, de csak sután bámultam szép  vállán a brutális mementót.  .
  • Legközelebb, ha megüt, csak szóljál! – a fejét rázta –  Fabrició  tanít.
  • Szép kis tanítás!…Kék-zöld leszel tőle…Brutális alak!   Majd én ellátom a baját! –  vitézkedtem fennhangon,  felkorbácsolt érzékekkel.
  • Kinek a baját, öcskös??  — dörrent rám a színházigazgató hangja, ahogy  előlépett a spanyolfal mögül —  Kinek a baját akarod te ellátni, halljam, takonypóc?

 Éreztem, hogy elvörösödöm. – Ugrál a bolha,  hízik a homokszem? –  farkasszemet néztünk, férfi a férfival  – Miféle homokszem, uram? –  s miközben  igyekeztem férfiasan fölemelni a hangom,  éreztem a lábam remegését.

  • Nézz  már magadba, kölyök!  — sistergett  amaz — Mit tudsz te arról, hogyan születik  a művészet??  Ha nem nézném apádat, elfújnálak, mint egy homokszemet! –  és harsányan elnevette magát  a drabális  ember, kissé dülöngélve.  Gyanítottam, hogy  részeg is, mert mint egy bábút, az ujjasánál fogva húzta maga után Ottiliámat. Még az utcáról is behallatszott  a  rikácsolása:   
  • Lódulj, ütődött, próbálni!  Holnap  bemutató!  Kiment a tyúkeszedből,  mi?

Aznap éjjel  nyomasztó álmom volt. Hanyatt  feküdtem és a mellemen észre vettem néhány homokszemet, ezek hirtelen nőni kezdtek s a végén egész piramissá váltak. Fuldokolni kezdtem a súlyától…Fojtogatott a gondolat, hogy  ez a nagy hasú,  izzadtságszagú, durvahangú fickó, aki  erőszakot tesz  az én Ottiliámon,  a szeretője lehet!           

Másnap  átjött Viki, az egyetemi csoporttársam. (Második éve, hogy együtt járunk, mindenki  úgy könyveli már el,  hogy  a menyasszonyom).  Ottilia épp levette a kötést Harlekin orráról és mutatta, hogy a ragasztás megszilárdult. Aztán eltűnt a spanyolfal mögött… Mikor előjött egy perc múlva,  már egy igazi Harlekin állott előttünk,  tetőtől-talpig  kockás férfiruhában, csipkés újjakkal, a fején a hegyes föveggel, mosolyogva.

  • Hát ez tényleg  vicces! – nevetett Viki – Nem is mondtad,  hogy  bohóc is lakik a házatokban… —   A Harlekin  nem bohóc, Viki  — próbáltam  okítani   — Hanem jelkép.
  • Tehát egy jelképpel  kavarsz a hátam mögött, nahát, ez óriási! –sistergett  a menyasszonyom s erre egyikünk se tudott mit mondani.  Fölmentünk Vikivel a szobámba, be nem állt a szája.  Azt mesélte, hogy jól sikerült az előző napi  felmérő tesztje. (Ami nem volt nagy hír, mert Viki nagyon okos lány: neki mindig  minden sikerül, az eszénél csak az akarata nagyobb).-Csak egyetlen kérdésnél kellett gondolkoznia:  miben különbözik  a világgazdaság szerkezete a pont-pont hálózatoktól?  Alig  fogtam fel,  de eltelt az este,  amíg ezt elmesélte. Minden  erőmre  szükség volt, hogy  rá  ne üvöltsek:  „Elég, Viki! Nem kell a tudomány!”

 Másnap  szünnap volt a bábszínházban  és mi hárman – Ottilia, Viki és én – együtt sétáltunk a tavaszi verőfényben, amikor  a galambok  megjelentek.  Először a fejünk felett  köröztek, csalódottan,  hogy  nem látják   az etetőlavórt.  Végül mégis leszálltak  a járdaszélre.  Ottilia odaszaladt,  mire felröppentek. Ám a bóbitás galamb ottmaradt, csak akkor lebbent el, mikor a lány  már rátette a kezét.  S ekkor  Ottilia, a mindig szelíd Ottilia  vad dühhel  egy követ hajított  utána…

  • Jellemző! – súgta a fülembe Viki, az okos, aki  mindenre tud  magyarázatot – A  gyengeelméjűek rokonságot éreznek a madarakkal, nem tudtad?  Sokkal inkább, mint az emberek iránt, épp most olvastam egy könyvet erről, elmeséljem?

Elmesélte,  de én  alig hallottam valamit  belőle. Egyre csak Ottilia  arcát figyeltem, ahogy  a lázadás  addig  ismeretlen visszfénye  kigyúlt rajta.

Este apám kikelt magából:  nem tűri tovább a bábosokat a házunkban.  Szörnyű rendetlenséget  csapnak a garázsban s harmadik hónapja nem fizetik a bérleti díjat…Nekem adta feladatul: fogalmazzak egy felmondó levelet s adjam át  Fabríciónak.

A gondolatára is rosszullét kerülgetett, de megtaláltam a  megoldást: postára adtam  a Hiób- üzenetet. De gyötört a kíváncsiság. Elmentem  Vikivel a bábszínházba.  Az alacsony épületen sárga papírlapon kézzel írott cédula: ŐSBEMUTATÓ!  HARLEKIN LEGYŐZI A GONOSZ SÁRKÁNYT!

A  bejárati ajtó  bársonyfüggönye mögött ott  állott  Harlekin a fekete-fehérkockás ruhában,  rövid haján  a hegyes süveggel,  ajka  vörösen, cédán virított,  de szeme körül vastag, sötét karika szorongott . Fejet-térdet hajtott  előttem, oly  elegáns mozdulattal,  ahogy  a nagy balerináknál  látni… Csupán melle finom remegése, mely  átsejlett a trikón,  árulta el, kicsoda is a furcsa fickó!  Amúgy  sivár hely volt a bábszínház, a virágos tapétán  nedvességfoltok virítottak.  Három-négy  gyerkőcöt meg két felnőttet láttam csak a  kopott nézőtéren, amikor megkezdődött az előadás.  Harlekin fanfárt szóaltatott meg, s fellépett egy lefüggönyözött paravánra.  Valami  prológot  hadart,  amit egy kartonlapról olvasott fel.  Alig lehetett néhány szót érteni belőle.  Lelkem izgalmával mégis felfogtam, hogy amit látok, az a Művészet születése, melynek Ottilia  a papnője… 

A  végén meghajolt a közönség előtt és eltűnt a paraván mögött.  Többen  nevettek

  • Szánalmas – mondta Viki –  , úgy bámultad, mintha az életed függene tőle..  Én ezt egy percig nem nézem tovább!

Eljöttünk  onnét.  Viki egész  hazaúton világos logikával magyarázta, pszichológiailag hogyan értelmezhető  ez a jelenség. Amelyet a pszichiáterek  bizonyos – ahogy mondta – suicid állapot  előjelének  tekintenek.  Nem értettem ezt a szót.  Csak azt fogtam fel, hogy a menyasszonyom – aminek  jelét eddig sosem láttam –  hirtelenül  roppant  ideges  lett…– Vigyázz ma este magadra –mondta – olvastam egy könyvet a mágiáról,  holnap  elmesélem…     

A garázsban  bóbiskoltam el. Feljött a Hold és Harlekin hozzám simult.  Hangtalanul  öleltük  át egymást. A  pirosfestékes csókja vad volt és szenvedélyes, felsebezte az ajkam.  Festék lett a vér is, de nem mentünk  tovább.  Egyetlen  szó nélkül feküdtünk, kéz a kézben, a kétes, sápadt derengésben.

 Egyszerre csak riadtan  engedte el a kezem.  – Mi  a baj? – kérdeztem s Harlekin  a polcon ülő bábukra mutatott:  — Bámulnak!  – suttogta  rémülten –  Figyelnek, mint az emberek…– és a spanyolfal mögé menekült.

Én meg fel, a magányos  ágyamba. De hogy is tudtam  volna ezek után  aludni?  Egész éjjel  hallgattam  apám, az aggódó hivatalnok  járkálását a szomszéd szobában…A  padlója  úgy nyikorgott, ahogy a lelked hasogatja a be nem teljesülés.

Másnap  este hiába lopództam  le,  nem találtam  Ottiliát. Hűlt helye volt, akárcsak a kelléktárnak.  Sívár üresség képét mutatta a garázs.  Csak az egyik sarokban hevert néhány  gyűrött színlap  és – akárha  egy vérengzés után –   halomban meztelen babák  megcsonkított  teste.

Viki világosított fel, hogy az én aggódó apám – mivel  a kelléktár tűzveszélyes volt – még az este birtok védelmet kért.  Még az előadás alatt kijöttek a végrehajtók és  mindent elpucoltak.  Fabriciót,  a Gonosz  Sárkány jelmezében véresre  verték, mert elbarikádozva magát a színpadon,  egy vödör  éghetetlen sárkánytűzzel  fel akarta gyújtani  a házat.  Ottiliát,  mert  nem tudott beszélni, csak sziszegett, többszöri hivatalos felszólítás ellenére,  rohamkocsival a kórház  pszichiátriájára  vitték. .

Mire  megjöttek az őszi ködök, a kisváros már napirendre tért az események felett.

A  színház helyén használtruha-butik  nyílt.  Senki se emlegette a két félnótást.  Eltűntek  egy álmos  hajnalon.  

Vikivel  megtartottuk az esküvőt, s az élet mókuskereke forgott tovább,  mint  előtte.  Csak a galambok  nem mutatkoztak  többé. 

Pruzsinszky Sándor             

Freez – Tojásételek

Főtt tojás

Tegyünk egy megmosott tojást forró vízbe, majd főzzük öt percig. Ekkor kemény tojást kapunk – vagyis a fehérje és a sárgája teljesen összeáll, a tojás héj letisztítása után a tojás szeletelhető , felvágható lesz.

Ha három percig főzzük lágy-tojást kapunk, ekkor a fehérje megszilárdul a sárgája folyós marad.

A lágytojást ugy fogyasztjuk, hogy a tojást egy erre alkalmas tartóba, csészébe tesszük, a tetejét – a domborúbb  végét késsel levágjuk és a tojást kikanalazzuk a héjából.

Tükörtojás

A tojást feltörjük, és közvetlenéül a felhevített olajat tartalmazó serpenyőbe engedjük, óvatosan, hogy ne folyjék szét, ha szeretnénk szabályos alakú tükörtojást akkor erre a célra alkalmazott fém formákba is üthetjük.

Rántotta

A tojást leütjük, sóval elkeverjük és a forró serpenyőbe öntjük. nem verjük habosra, csak lendületesen összekeverjük, hogy a fehérje és a sárgája egyneművé váljon. A serpenyőben még megkeverjük, és akkor levesszük  tűzről amikor a tojás láthatóan kezd összeállni, nem várjuk meg míg megkeményszik. A  tűzről levéve még folytatódik a kémiai folyamat ami alatta  az állaga sürübb lesz, nem szabad hogy kiszáradjon, eltöredezzen nagyon.

Omlettek Külön keverjük el a sárgáját és a fehérjét, a fehérjét habbá verjük, a sárgájával összekeverjük. Serpenyőben sütjük,   a sütési idő felénél megforditjuk, és mindkét odalát aranybarnára sütjük. Fogyaszthatjuk önmagában, de feltéteket is tehetünk rá, salátát, kolbászt , sonkát, ízlés szerint.

Plasztérion

…senki se tudhatja, hol talál önmagára, én füstös kocsmákban reméltem megvilágosodás, de nem ment, nem történt ilyesmi, azután felnőttem, és elmúltam, abban az értelemben biztosan, hogy nem voltam azonos azt megelőző önmagammal, bár még nem találtam magamra, csak reméltem, magam sem tudom miért, fontos ez? önmagára találni? mit jelent? magának esetleg sikerült már? vannak helyeztek, az ember megy a városban, autóval, és lát dolgokat, mint egy gyorsvágású kép-pergetős moziban, egy- egy pillanatra kinéz az ablakon, és lát dolgokat, semmi szociológia, és nem is költészet , csak mondom, ahogy jön, néni az út mellett gurulós kosárral, nyolc sáv, ezer autó, nem egy elveszett futam igaz? fogadhatunk is, tétre, helyre befutóra, itt nincs hendikep, mindenki egyenlő esélyekkel, mint mindig, naná, persze, jó, tovább, buszmegállóban erős középkorú hölgy, nyári virágos ruhában, októberben, zenére táncol, a zenét csak ő hallja, a többiek nem nézik, tovább, a nap a szemembe süt, elvakít, a színeket kifakítja, csak sárga, meg valami poros szürke, volt ilyen már, jó, tovább, jobbra egy férfi egy vaskapunál könnyít magán, mehetne odább? hová mehetne odébb? ő már megtalálta önmagát? egy fedett féltető alatt rongykupac, az innenső oldalán két mezítlábas talp, egymáson, meztelen és rózsaszínű, mint egy gyereké, – kér egy valamit? egy gyomorkeserűt? – a füstös kocsmák alkalmasnak tűntek a megvilágosodására, mi lehetne sűrűbb a sűrűnél, tömény füst, tömény italok, erős életbeli szagok, valódi ájer, a szavak végtelen igazsága, a piszoárban a szalmiák orrba vágó szaga, az emberek testközelsége, és testszaga, mi lehetne szuggesztívebb a nagy igazságokra, mint ez? reggel kiszellőztettek, felmostak, kidobtak, mehettünk ki merre lát, az ájernek odalett, oda , egyszer ’s mindenkorra, a nap felkelt, és kisöpörte a füstöt az agyunkból is, micsoda piramidális képzavar nem? kisöpörte az agyunkból a nap, persze, nem rögtön, kellett pár év – én innék valamit ha nem bánja – , egy piros lámpánál egyszerre csak zenét hallgatok, country zenét, ülök a kocsiban és hallgatom a zenét, nem szeretem ezt, de megszólalt benne valami fura csilingelős hárfa, elektromos hangzással, olyan volt mint amin a hurik játszanak a mennyekben, és akkor, ott, olyan vidám lettem, csuda volt, egy percig tartott, amíg elindultunk a kocsival, kerestem az érzést, de nem jött vissza már, ki tudja ki hol talál magára? a piros lámpánál, a buszmegállóban, egy hivatali épület folyosóján, a temetőben, ki tudja? ja nem, a temetőt nem úgy értem, csak amíg látogatóban jár ott, addig, vagy sohasem, és lehet hogy nem is annyira fontos ez, tudja hogy hívják azt a hárfát? lehet, hogy az a pszaltérion? lehet, hogy az…

Mindegy kinek

egy holló ült le a vállamon

hópehely billeg a sálamon

elmúlt a nyár csak várhatom,

hogy múljon majd el a bánatom

homokot szórt szemembe

a szél

ezt mondom majd

mindenkinek

hazudok, mint bárki, aki él

hazudunk csak, mindegy kinek

egy ital és a hajnali szél

hideg folyón száguldó vizek

majd a méreg a szívedig ér

mondanád még, de nincs

már kinek

bádogbögrében csorbult kanál

hátad mögött csak

kopasz falak

elmehetnél, itt semmi se vár

de várnod kell, hát

mégis maradsz

látod is már, ott jön kit vársz

kabátja gallérja felhajtva

csak ne mutasd nagyon,

hogy félsz talán majd elmegy és itt

hagy ma

freez

Életképek 1911-1991

A szőlőkunyhó nagyságú ház előtt guggolt, virágos szoknyája körbetakarta az őszi dértől fényes homokot. A rideg novemberi szél ősz fürtjeit sodorta a homlokán, a vékony szárú pipából apró füstfolyamok szálltak a tetőt fedő nádkévékre. A szőlőtőkéken még cirpeltek a száraz és bordó, halni készülő levelek, a ház oldalához rőzsekazal támasztéka dőlt, a téli tüzelő egy része. Nem igazán adott nagy meleget az apró kályhában, de az étel megfőtt nála és a gőzzel együtt jól bemelegítette a vastag vert vályogfalakat. A ház tömör nyitott faajtaja mögött még szuszogott az élet, tizenegy kis lélek aludta az angyalok álmát, az anya felállt, vastag kendőjét tépte a szél. A férje már befogta a fogatot, éppen akadt fuvar. Szigorú idők voltak, minden apró munkának örültek. A nő bement a konyhára, összeütötte ívelten szép kezét, gyűrűs ujján megcsillant az ezüst karika. – Ébresztő ebugatták, föl, föl, föl! A madarak már eldanolták a napköszöntőt.! A szobában mozgolódás támadt, majd gyors surrogással kerültek a vékony testekre a ruhák. Csípős levegő áradt az ajtón. Egymás után sodródtak a szobából az apró lábak, a főtt krumplival tálalt asztalról mindenki levette a részét. A lányok már nagyocskák voltak, a két fiú még kisebb, olyan ’anyámgyámolította’ gyerekek. __ . __

A gyerekkor parázs szeretete ott lebegett a kis ház levegőjében, a kalyibányi szoba gyermekillata megdobogtatta az asszony szívét. Ez a szeretet még gyermekkoromig kitartott, pedig emberöltőnyi idők teltek, de az az egy szó, anyám mindig tiszteletet parancsolt, liliomillatú volt és puha, mint a cinkék tollazata. __ . __

Az 1910-es éveket írta a történelem, egy reggel a hátukon puttonyt cipelő, puskával hadonászó katonák érkeztek és valami megfejthetetlen nyelven beszéltek. Később kiderült román katonák voltak, és állítólag kitört valami háború. A tizenegy gyerek persze ebből vajmi keveset érzékelt, a kicsiknek örömtelibb élmény volt az őszi levelek fényére hulló pitypang ernyők látványa. Fújták, hogy repüljön fölfelé, a napba. De a katonák csak jöttek, és néha lövöldözést is lehetett hallani. Olykor meg lovakon vágtató piros parolinos fegyveresek szántották a dűlőutak elhagyatottságát. A szülők szemében rémület ült, terelték gyorsan az apróságokat a kis közös szobába. Aztán ott csutkababa és paramutyi harca terelte a csikorgó szemek érdeklődését a külvilág zordságából. __ . __

Hűvös, de fényes volt a reggel, a férfi csajkaszerű vödörbe cipelte a húzós kútból a vizet, itatta a lovakat. Nem nagyon volt munka, nikotintól sárgás bajusza alatt morcogott valami nótát, mikor több lövés hasította szét a levegőt. Közel dördült a lövés, eldobta a vödröt és a hang irányába figyelt. Lovak ügetését hallotta, majd a dörrenéstől rémült varjúhad szinte menekülő repülését. A gyermeki szemek az ajtó nyitott részébe szorultak, rémülten nézték apjuk dermedtségét. A férfi elindult a ház mögötti szőlő irányába, majd hangos dobogással trappolt a házba. Jómama is kifutott, kezében a pipából szóródott az apróparázs. Két ember szörnyülködő párbeszéde hallatszott a ház mögött. A fiúk kibátorkodtak, és látták, hogy a két szüle görnyedten nézi a szőlőhártyák közt mozdulatlanul fekvő katonát. „A román” katona volt, rémültek voltak maguk is, még soha nem láttak halott embert. __ . __

A Nap jócskán fenn járt az égen, a hűvös levegővel szinte borotválta a keskeny dűlőutat. Kis embercsoport ballagott az út túloldalán lévő kis tisztásra, ahol már készen állt a kihantolt gödör. Egy sebtében összetákolt ládát meg egy keresztet cipeltek csendesen. A gödörhöz érve letették a ládát, keresztet vetettek, majd szinte suttogva énekelni kezdtek. A strófa végén leeresztették a ládát a gödörbe és lassú tempóban lapátokkal szórták a homokot a mélybe. A végén kis sírhantot képeztek és beszúrták a névtelen keresztet a földbe. Így lett a gyéren lakott, talán senkinek sem fontos kis szőlőtelepülésnek saját háborús halottja. __ . __

A kamaszfiú a 60-as években abban a házban élt, ahol a nagyapja majd ötven évvel korábban született. A kis szőlőkunyhó bővült padlásfeljáróval, egy kamrával meg egy borospincével, a ház elején széles, vadszőlővel felfuttatott gádort húztak. Épülőben volt a plusz szoba, hisz már hatan éltek itt, a takaros porta is egyre bővült. Az ólakban még nőttek a háziállatok, az istálló azonban már üresen állt. A kolhoz a közösbe vitte a lovakat meg a fuvarozós kocsit, a szín alatt most csak a régi stráfkocsi állt, kegyeletszerű megbecsülésben. Régi, szép időket idéző emlékekkel a szemekben őrizte a család. Novemberi nap volt, és mint minden évben az osztálytársak fehér krizantémmal elindultak a „román” sírjához, úgy tűnt már időtlen idő óta ápolták, ez volt az ő első világháborús gyötrelmük. Rég elfelejtettem a történetet, anyám halála hozta felszínre. Sajnos már csak itt létezik, most a papíron, a szín helyén elvadult akácbokrok nőttek. A régiek elmentek, az új beköltözők új, más emlékeket őriznek. Mindszentekkor egy fehér szalagot tép az ágak közt a magányos szél.

Hegedűs Károly