Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Hosszúlépés

A filozófia tömény italát a szépirodalom felvizezi és fogyaszthatóvá teszi. Bár ebben nem vagyok egészen biztos, lehet, hogy éppen fordítva van, vagy talán az élet vagy érzelem helyzetet a szépirodalom – más művészetek – vetik fel, a filozófia magáévá teszi, majd az irodalom -és más művészetek ismét szintetizáljak azt, de induljunk ki abból, hogy a filozófia világmegragadása töményebb, mint mondjuk az „ingyom bingyom táliber, tutáliber máliber, az erődbe” dalocska. Lehet, hogy így van lehet, hogy nem, induljunk ki ebből.

Tehát felhigítja. Lesz mondjuk 25% – os oldatunk így. Az nem túl tömény, egy deci bor, három deci szóda- gyenge kisfröccs.

A szépirodalom egyes elemit a társadalom tudományok – szociológia, és más – tovább oldja és felhasználja – lelke rajta, Jókainál vagy Balzacnál, Hemingway-nél pontosabb leírásokat a kora társadalmáról aligha tud bármely tudomány – a maga csoportosító, rendszerező, definiáló, és ezáltal elporító módszereivel.

Hol is tartunk arányban? Majd a tudományt lefordítjuk a mindennapokra, itinereket adunk vezetni sem tudó emberek kezébe – olyannyira leegyszerűsítjük azt a verssort, hogy „a semmi ágán ül szívem ” ami már afféle instant rágógumikán használható, vagyis nem használható.

(MP, TK. u.s.w. a végtelenbe, és ők legalább értik, amit csinálnak, én azt is értem miért)

Mennyi most az oldat, 5% -os, vagy 2,5 % és hogyan találjuk meg a fröccsben így a bort- ekkor már lényegében szóda.

Nem fröccs, nem bor, nem szóda. Oltja a szomjat? Oltja. Részegít? Nem részegít, és talán ez a legnagyobb hibája. A felismerésbe bele kell szédülni, bele kell bódulni abba, hogy ráeszméljek, ember vagyok, nem vagyok egyedül a világban, és a társaim valóban társak, ha észreveszem őket, és észreveszem magam.

Hát erre igyunk akkor.

 

Brunner Tamás

Pruzsinszky Sándor – RETÚR

  • Kérek egy  retúrt,  csak  vissza —  mondta  Gábriel,  az  író,  beadva  a  pénzt  a  jegyváltó  

A  pénztárosnő  nagy  szemeket  meresztett.

  • Ha nem  utazik  oda,.  minek  fizeti  a retúrt? 

Az  író  a hétköznapi   élet  apró  dolgaiban  is  szerette  a kiélezett,  beugratós  mondatokat  s  most  is  valami  ilyet  keresett  még,  de  hirtelenjében  csak  az  jutott  eszébe, hogy  „Kabalából!”   –  —–   Akkor  maga  egy  olyanolyan—  A  lány  széles  arcán  lángolni  kezdtek  a  szeplők.

  • Pontosan  —  bólintott  Gábriel  —  én  egy olyan   

Nem   csodálkozott  azon,  hogy  ez  a  csúnyácska  lány  egyből  tudta,  hogy  ő  „olyan”.  Mármint,  hogy  kétlaki,  álságos  karakter.  Beletrafált  az  író  lelkifurdalástól  ragacsos  egójának  mélyébe.    

Mikor  ezt  gondolta,  hősünk  már a  vonaton  ült.  Nézte,  ahogy   elsuhannak  a fák.  Fenyegetőn,  szembeszaladva  lóbálták  feléje  szél-zilálta  ágaikat,  mintha  ők  is  tudnák,  kivel  van  dolguk.

Hetente  kétszer  utazott  Fruzsinához,  a  mutatós  fodrásznőhöz.  Oda-vissza  százhúsz  kilométer.  Nem   rendhagyó   egy  „különélő  párkapcsolat”  esetében.  ahogy  manapság  nevezik.  Látszatra  a  szerelmi  kapcsolat   minden  kelléke  adva  volt.  Gyors  szeretkezéseik    után,  valami  szerény  vacsora  közben  a  csábos  szőkeség  szeretett  bőven  és  soká  panaszkodni  nehéz  sorsára:  mindig  az  jön  ki,  hogy  kihasználja  őt  a világ…   Gábriel  meg a  fülét  hegyezve,  szivacsként   szívta  magába  mindazt  a fájdalmat,  amit  egy  ember, ha  nem  túl  okos,  a kettéhasadt  ég  alatt  érezhet.   Ügyesen  adta  a  kíváncsi,  szívós  szeretőt.  Írói  profizmusa  kizárta,  hogy  elárulhassa:  kapcsolatukat  leginkább  készülő  új  regénye  élteti,  azóta,  hogy  Fruzsinát  választotta  forrásának,  egy  gyors  fazonigazítás után…( Régi  gyengéje  volt, hogy,  akár  a  szobrászok,  csak  való élet  után tudott dolgozni).  Mint  író,  a figurába  szeretett bele:  Fruzsina  megjelenése  pompás  ,  de  az  élet  dolgai  ködként  lebegnek  körülötte.  Hiszékeny  teremtés,  folyvást  odaadás  és  hisztéria  között   .  Imádja  a  sorozatokat  és  mióta  elvált   brutális,  verekedő  férjétől,  korlátlanul  könnyezni  tud  a  szerelmes  történeteken.  Gábriel  elképzelte,  milyen  arcot  vágna  ,  ha  elolvashatná  azokat  a jegyzeteket,  amelyeket  a  légyottjaikról  készít…Brrr!  Fruzsina  úgy  tudja,  az  író  egy  biztosító-társaság  ártalmatlan  utazó  ügynöke,  rengeteg  szabad idővel… Igen,  ez  a  kétlakiság ,  melyet  az  irodalmi  haszonelvűség   aranyszabálya  kényszerít  ki,  napról—napra  jobban  nyomasztja  hősünket….

 A  vonat  lassítani  kezd  és  Gábriel  valami  apró  szúrást  érez  a szíve  táján.   Mert  a  regényből  már  csak  az  utolsó  fejezet  van   hátra.  Ebben   a gyönyörű  szőke  szerető  bevallja:   gyereket  vár  a  főhőstől,  a  rendőrség  és  az  alvilág  által  egyként  üldözött  szelíd  terminátortól.  Aki  csak  akkor   fakad  pusztító,  brutális  haragra,  ha  a  hatalmasok  a  gyengéket  bántják.  („Micsoda  limonádé,”  gondolta  olykor  írás  közben  Gábriel,  „de hát  ezért  fizetnek,  valamiből  csak  élni  kell…”)   

De  most  hirtelen  beléhasított:  Fruzsina  hiányozni  fog!   Nem  tűnhet  el  az  életéből,  úgy, ahogy  eddig  képzelte,   a regény  befejezte  után.  Az  olyan  lenne,  mintha  kitépne  magából egy   életet,  amit  közösen  hordtak  ki.  Mintha  Orfeusz,  ahelyett, hogy  kivezetné,  csak  beljebb  lökné  Euridikét  a  pokol  bugyrába. ..Érezte,  hogy  Fruzsina  álommá,  regénnyé  kövesedett  élete  visszahúzza.  Szinte  futva  szedte  a  lábait  a kisváros i utcán.  Csak  a  fodrász-szalon  előtt  lassított. 

Aztán  rutinszerűen   benyitott  az  ismerős  szobába.  Nem  lepődött  meg,  csak  csodálkozott .  Az  ágyon,  szerelmes  ölelésben  Fruzsina  feküdt  az  átkozott ,  brutális  férjével.

Mint  akit  kifosztottak,  úgy  állt  ott  Gábriel,  az  író.

„Csak  vissza”.   Most  és  így  értette  meg,  hogy  előbb—utóbb  minden  történet  valósággá   hitványodik.

 

                                                                                                                                                                                                                                                                         

 

 

A halál nem része

A halál nem az élet része. A saját halál szürreális a más halála felfoghatatlan. Nem értem a szót: „nyugodj békében” „legyen neki könnyű a föld” „már nem szenved tovább”. Ez kizárólag az én lelkiismeretem – olykor képmutató – megnyugtatása, hogy jó, hát elbocsátom, belenyugszom, elfogadom, rendben van. Nincs rendben – akkor sincs, ha nem tehetek ellene semmit. A holttest nem tesz semmit, nincs viszonya, nem akar semmit nem tud tenni semmit. Nem nyugszik békében – nem vár semmire, nincs. Vége van. Ezért kell ezen a földön élni, addig amig lehet. A holtnak csak emléke van. Ki minél tovább – vagy nagyon – él annál tartósabb emléke, amíg van ki emlékszik rá. Aztán lesz, akiből zászló lesz, de az már nem ő, nyomokban sem, az valami egészen más, nem is emlék nem is szó, nem is gondolat, az valamiféle akarat. Mások akarata. Jobb, ha nem leszel jel – arra mindig rakódik valami természetlenes, nem emberi, utánzó, fényes máz – jobb, ha csak szélfútta emlékezet maradsz.

Kezdek ismét torkig lenni, azzal, hogy csak a könnyebb utak vannak választva mindig. Olvassátok azokat, akik ismerik a vigasztalás édeskés, közömbös szavait és higgyétek el nekik, hogy ami nem öl meg megerősít. Nem igaz, ami megöl megöl, vagy majdnem megöl. Ezt elviselni segít az, ha olyasmit olvastok – néztek, hallgattok, éreztek – amihez munka kell, hogy megértsétek. Nem lehet megtakarítani ezt. Bár voltaképpen mindegy. Mind egy.

A mai kérdés, a gondolat anyag vagy szellem? Szerintem anyagi, ha szellemi eredetű lenen nagyon hasonló lenne mindenkié vagy talán ugyanaz, és ismernénk egymás gondolatait, és tudnánk, hogy mi jár a másik fejében. Nem kellenének édeskés közönyös képmutató és megváltó szavak a feldolgozhatatlanhoz. De nem így van, keresünk, sémákat, megfeleléseket, felismeréseket, és azon haladunk, tévedünk, korrigálunk, kutatjuk a jelet a rádió állomáskereső végtelen forgatásával, megörülünk, ha értjük a szót, és tovább tekerünk zenefoszlányok közepette.

Ez jó így, így éppen jó.

 

Brunner Tamás

Kötődés

Mennyiféle kötődés létezik… kisgyermekkorban alakul ki a gondozó és a gyermek között, s az egész későbbi életutat meg tudja határozni. Ott van-e a gondozó, amikor a gyermeknek szüksége van rá? Elérhető közelségben? A kisgyermek bízik-e abban, hogy amikor a gondozó elmegy, egyszer majd visszajön vagy egy olyan pillanattá nyúlik ki az életeben, melyben úgy érzi, hogy örökre magára maradt? Hogy reagál a gyermek, mikor visszatér a gondozó? Örül neki vagy sértetten játszik tovább, mert magára hagyták? Bizonytalan, szorongó, biztonságos kötődéssel rendelkezünk-e?

Úgy kellene-e elképzelnem a biztonságos kötődés, mint egy láthatatlan fonál, ami összeköt két embert, bármennyire is távol vannak egymástól? Elég hosszú ahhoz, hogy az ember kiteljesedjen a saját életében és elég bizonyos ahhoz, hogy tudja, hogy sosincs egyedül?

Na és a bizonytalan? Talán egy túl rövid, összegörcsölt kötél, amit megszakadni érzünk, ha távol kerül a másik, akármennyire is biztosít minket a szeretetéről?

S ha valaki belebonyolódik ebben a kötelékben, kiábrándul, s ezért mindent elvágni szeretne? Számára mindenki más egyformává válik, hiszen senkihez sem tartozik és mérhetetlenül szabad lesz, vagy csak elveszik a világban? A kötődés kell-e ahhoz, hogy az élethez közöm és kedvem legyen? Mennyire jelentős, hogy mikor és hova kötöm magam és mennyit kell ezért feladnom saját magamból? Talán szerencsés esetben semmit, mert épp annyira messzire mehetek, ami a másiknak is jó? S ha rángatni kezdem a kötelet, a másik szabadságát csorbítom-e meg vele, vagy csak saját magamat szeretném életben tartani?

Hiszen az én-világ relációban, akkor vagyok, ha van másik? Ha van kivel megosztanom a gondolataim töredékét és az ágyamat? A csomók veszélyesek, mert egyrészt a szakadást is előre jelezhetik, másrészt nehéz ugyanolyan közel kerülni egymáshoz, ha egy akadályba kell ütköznünk. Valahová tartozás szükséglete… társas alapmotívum. Valahova kötnöm kell magam, egy klubnak a tagjának kell lennem, egy embert szeretnem kell, mert ez a természetünk, az ember társaslény. Ha nem kötöd magad valamihez ebben a világban, akkor ott a veszély, hogy elszállsz, mint a lufi, s ki tudja hol kötsz ki.

S mi van, ha nagyon félsz, s túl sok emberhez kötöd magad? Az vajon a biztonság illúziója csupán? Mert azt gondolod, hogy akárhány kötél szakad el, mindig marad egy, ami megtart?

Vajon szerencsés esetben a közös neurózisok találkoznak?

Fontosabb-e ez, mint a világon bármi? Talán.

 

Imre Dóra

Jelzők

Kowalsky, hozza ide a vödröt! – Ez volt az utolsó vezényszó, amit hallott, amikor a hang elért hozzá már a laktanya kerítése felé futott a sötétség leple alatt, felugrott a kerítés tetejére, a szögesdrótra rádobta a magával hozott takarót és átfordult hasmánt az akadályon. 

Keressünk jelzőket. Harsány vezényszó, dühös hang, városvégi laktanya, magas kerítés mély sötét, szögesdróttal fonott teteje, éles szögesdrót, barna takaró, magas akadály. Leírjuk?

Ez volt az utolsó harsány vezényszó, amit hallott, amikor a dühös hang elért hozzá már a városvégi laktanya magas kerítése felé futott a mély sötétség leple alatt, felugrott a kerítés szögesdróttal font tetejére, az éles szögesdrótra rádobta a magával hozott barna takarót és átfordult hasmánt a magas akadályon.

Hát nem tudom. Lehet két jelző?

Ez volt az utolsó harsány csontig hatoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös rikácsoló hang elért hozzá már a városvégi ködbe burkolózott laktanya magas és csámpás kerítése felé futott a mély éjszakai sötétség leple alatt, felugrott a kétméteres kerítés fénylő szögesdróttal font tetejére, az éles vadonatúj szögesdrótra rádobta a magával hozott barna kopottas takarót és átfordult hasmánt a magas embert próbáló akadályon.

Esetleg három?

Ez volt az utolsó  harsány és rekedtes csontig hatoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös rikácsoló reszelős hang elért hozzá már a városvégi ködbe burkolózott üresen álló laktanya  magas és csámpás téglakerítése felé futott a mély süppedős éjszakai sötétség leple alatt,  felugrott a kétméteres hámló vakolatú kerítés fénylő és gonosz szögesdróttal font tetejére, az éles vadonatúj nagy hullámokat vető szögesdrótra rádobta a magával hozott barna kopottas kincstári takarót és átfordult hasmánt az útjában álló embert próbáló akadályon.

Négy?

Ez volt az utolsó,  harsány és rekedtes, csontig hatoló és parancsoló vezényszó, amit hallott, amikor a dühös, rikácsoló, reszelős alig emberi hang elért hozzá már a városvégi, ködbe burkolózott, üresen álló magára hagyott laktanya, magas, csámpás, töredezett szélű téglakerítése felé futott a mély, süppedős, bársonyos éjszakai sötétség leple alatt, felugrott a kétméteres, hámló vakolatú, vöröses  kerítés fénylő, gonosz éles pengéjű szögesdróttal font tetejére, a sebző vadonatúj nagy hullámokat vető alattomos szögesdrótra rádobta a magával hozott barna, kopottas, foltos kincstári takarót  és átfordult hasmánt a útjában álló embert próbáló akadályon.

Kowalsky megszökött.

Elég lenne ennyi nem:

Persze. Persze, hogy elég. Sokszor egy szó éppen elég lenne.

 

Brunner Tamás