Imre Bence életképei

Ebben a hónapban egy feltörekvő fiatal fotóssal, Imre Bencével beszélgettünk. 

Hogyan jellemeznéd magad 3 szóban?

Legyen 4 szó. “Sokat kell még tanulni!”

Mikor kezdted el a fotózást?

2017 őszén kezdtem el komolyabban foglalkozni vele. Sok minden érdekelt mindig.

Egy pályázat keretében nyertem az első fényképezőgépem és elkezdtem tanulgatni, elmélyülni ebben a dologban és annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem komolyabb hozzáállást igényel, hogyha magasabb szintre szeretném emelni a “hobby-t”.

Melyik fotódat szereted a legjobban?

A kedvenc képemet a macskámról készítettem, számomra ez nagyon kedves emlékeket idéz fel.

A kép címe: Gyuri a macska

Sok sikert kívánunk a további munkáidhoz Bence!

Lábnyomok a sárban

Könyvbemutató, szerző Pfeiffer Gábor

Lábnyomok a sárban

Pfeiffer Gábor :


1967. december 16-án születtem, tudtommal száz százalékig sváb családba. Legalábbis a nagyszülőkig visszamenőleg. A dédszüleimet nem ismertem. Igaz az egyik nagyapámat sem, mert ő korán meghalt egy bányaomlásban. Mindig is Csolnokon éltem, a bányászhagyományokkal rendelkező sváb faluban. Nálunk az emberek, több mint százötven évig a bányából éltek. Az általános iskolát Csolnokon végeztem ahol végig tanultunk németül, de már előtte az óvodában is. A bátyám 1963-ban születtet, de ő csak az óvodában tanult meg magyarul, mert otthon szinte csak svábul beszéltünk. Középiskolába Esztergomba jártam, ahol vezetékes távközléstechniaki műszerész szakmát szereztem. Ekkoriban kezdtem el zenélni, de már gyermekkoromban nagyon szerettem a zenét. Azokban az időkben írtam néhány dalszöveget, novellakezdeményt. 1987-ben vonultam be katonának, ekkor a zenélés abbamaradt, és több mint húsz évig alig volt a kezemben hangszer. De a zene szeretete mindig megmaradt. 1986-től 1990-ig egy szénbányában dolgoztam, majd több mint 22 évig egy hulladékégetőben. 2012-től 2018-ig Ausztriában dolgoztam heti ingázással, majd 2018 őszén hazajöttem és egy autóipari cégnél helyezkedtem el. 1990-ben nősültem és két fiam született. A kisebbikkel együtt zenélek. A nagyobbik grafikus. A feleségem nem német nemzetiségű, így az én családom már nem tiszta sváb. Az irodalomhoz a zenén keresztül kerültem közel.
A Hobo Blues Band szerette meg velem a verseket. Gyermekkoromban többnyire Delfin és Sirály könyveket olvastam. Középiskolában, érdekes módon nem a magyar, hanem az orosz tanárnőm ajánlott nekem jó könyveket.  Mostani kedvenceim, akik hatással vannak rám, Kosztolányi, Márai, Harmos Ilona, Tar Sándor, Háy János, Móra Ferenc. Legközelebb az életrajzi regények állnak hozzám. Viszonylag későn, a negyvenes éveim végén kezdtem el írni. Lábnyomok a sárban című regényemmel szeretnék emléket állítani a családom tragikus sorsú tagjainak és a szüleimnek. Szeretnék mesélni a sváb hagyományokról, hétköznapokról. Fontosnak tartom, hogy a ma embere is megismerje az akkor történteket. Népünk kevéssé kibeszélt fejezetei ezek. Hiszem, hogy hiánypótló lehet a könyvem. Bár korábban nem foglalkoztam a témával, ahogy korosodom, úgy lesz ez egyre fontosabb nekem. Tervezem a regény folytatását. Két másik rokonról szól majd. Bele is kezdtem, de még sok kutatás vár rám. Fel kell keresnem apai nagyapám öccsének fiát Németországban, hogy anyagot gyűjtsek. Sajnos egyre kevesebb ember van már köztünk, akiktől ezekről a dolgokról lehetne kérdezni. A második kötet témája szintén a második világháború, és 1956 lesz. Különösen érdekes lehet, hogy az utolsó rabtábor Csolnokon egy bányában üzemelt az ötvenes években. 1956 októberében szabadult fel. Elkezdtem egy másik regényt is írni, ami inkább napló. Az Ausztriában velem történt kalandokról mesélek róla benne, korábbi verseimmel, novelláimmal megtűzdelve.

Lorelei a suszterájban

 

Josef Hoffer, a szépreményű, huszonkét éves budakeszi suszterinas, csirizes mutatóujját szájába kapva, hunyorogva nézett fel az alagsorból, a valaha szénledobóként szolgáló világítóablak irányába. Épp az előbb ütött a bütykére a kalapáccsal, mikor a szomszéd antikváros cipőjét sarkalta. A szögeket dühösen hajította szét a műhely négy sarkába. Ritkán szentségelt, de most rendesen kikelt magából. A kalapács pattogva ért földet a macskaköves padlón. Ahogy felefelé kukucskált, szemeit nemcsak a délelőtti napfény beszűrődő sugarai vakították el, hanem két, hosszú szoknya alól éppen csak kikandikáló formás női boka is, melyek tétován toporogtak az ablak nyílásában. Az ócska fekete spánglis cipőről sok szépet nem tudott volna elmondani szakértőként, de a lábikrákról annál többet. Bár azt inkább laikusként. Hány ilyen lábbelit hoztak már hozzá a sváb lányok? Ugyan csinálja már meg nyikorgósra!
Mikor a vádlik tulajdonosa kopogva elindult lefelé a lépcsőn, azonnal észrevette, hogy a gumikarikával rögzített fehér cérnaharisnyába bújtatott lábszárak kissé görbék. Csak remélni merte: a felsőbb testrészekben sem fog csalódni. Türelmetlenül számolgatta a hátralévő lépcsőfokokat. Még három, kettő, egy koppanás, és ott állt előtte teljes valójában az ismeretlen, naiv tekintetű, szépséges cselédlány. A bokák és a görbe lábszárak folytatása minden képzeletét felülmúlta. Kissé kerekded, sötétbarna fürtökkel koronázott, csillogó szemekkel megáldott arca igazán elbűvölő volt. Barna szemei első látásra kissé borúsnak tűntek, de a figyelmes szemlélő könnyen felfedezhette benne a huncutságot, a cserfességet is. A haja összefonva hátul hullámcsattal, karikában feltűzve, az ajkai cseresznyepirosak. A beszűrődő napfényben mintha maga Lorelei lépett volna elő a mondából, kosárral kezében. Josef egy szempillantás alatt megfeledkezett hasogató ujjáról. Akár egy német divatlap címfotója: lapos mell, keskeny derék, széles csípő és nagy fenék, amit a lány öltözködésével is igyekezett kihangsúlyozni. Bár a széles csípő lutri lehet, mert a soványabb sváb lányok előszeretettel varrtak arasznyi vendégszoknyát szoknyájuk derekára. Így kerekebbnek tűntek.
– Előbb utóbb erre a titokra is fény derülhet – gondolta Josef, és tovább tanulmányozta a tüneményt. A feszes, testre simuló, maga készítette, állógalléros, elöl gombos hemd remekül állt rajta. Fölötte leiblit viselt. Derekán szorosra kötötte mintás kékfestőből készült szoknyáját, melyet még egy kétoldalt hímzett kötény is díszített.
Közben Rosa is alaposan szemügyre vette a suszterinast. Mikor útnak indult, még valami mogorva, öreg cipészre számított, de végül nem csaltak a reggeli megérzései. Ma valami csodának kell történnie. És tessék, ez a fess legény akadt az útjába.
– Micsoda szikár fiatalember! – gondolta. Dús, hullámos, lenszőke haja viasszal kordában tartva, hátrafésülve. Kékeszöld szigorú szemei magabiztosságot és biztonságot sugároznak. Penge ajka fölött szintén szőke, alig észrevehető bajusz. Orra nemes ívű. Rosát a náci propagandalapok címlapján szereplő férfiakra emlékeztette. Vastag ceig nadrágja itt-ott ugyan foltozott, de tiszta. A nyakába akasztott, derekán pertlivel megkötött, csupa csiriz kötény alól kikandikált színes, kockás pamutinge. Rosa anyjától mindig azt hallotta, ha egy férfi egy fokkal szebb az ördögnél, az már főnyeremény. De titokban azért mindig ilyen férfiról ábrándozott.

– Szép napot, angyalszemű kisasszony! Mivel szolgálhatok? – kérdezte Josef Rosára kacsintva, kissé rámenősen. Maga is meglepődött, milyen vakmerő. Valami módon belébújhatott az ördög, de a szebbik fajtából.
– Szép napot! – pirult bele Rosa a megszólításba. – A Böhm uraság új cipőjéért küldött asszonyom. Készen van-e?  

– Erre a fekete, finom bőrből készült alkalmi cipőre tetszik gondolni, kis naccság? – kérdezte Josef, és egy suszterkölteményt emelt le a polcról.
– Én nem tudom, fiatalúr. De ha Böhm van ráírva, akkor bizonyára arra – válaszolt tettetett közönyösséggel a lány. De a szíve toporzékolt az inas kedvességétől.  

– Hogyan szólíthatom, kisasszony?
– Rosa Koch a becsületes nevem.
– Josef Hoffer suszterinas szolgálatára! – húzta ki magát a gavallér, majd kissé előrehajolva finoman rálehelt a cipőre. Egy puha ronggyal letörölte róla a krétát, és kicsit még glancolt is rajta. Nem volt különösebben rámenős alak, de érezte, azonnal cselekednie kell, ha nem akarja elszalasztani ezt a cekkeres tündért.
– Kedves Rosa kisasszony! Ha nem vagyok túl tolakodó, meghívhatom egy süteményre? Mondjuk jövő vasárnap? Feltéve, ha kap kimenőt – szólt megjátszott nyugalommal. De szíve neki is majd kiszaladt a torkán.
– Először is kisasszonyok nálunk nem teremnek a faluban. Másodszor meg nem vagyok olyan lány, aki első szóra ugrik egy ilyen kis meghívásra, ha érti, mire gondolok – nevette el magát Rosa.                                                                                         
– Egy sütemény csak nem bűn, kisasszony? – nyomta meg a mondat végét Josef, ügyet sem vetve Rosa, megszólítását rossznéven vevő szavaira.
– Azt nem tudom, bűn-e, de a kimenőt valóban meg kell beszélnem a nagyságával – válaszolt már valamivel magabiztosabban Rosa, miközben párosával vette a lépcsőket kifelé a suszterájból.
– Jövő vasárnap a Margitszigeten? – szólt a lány után reménykedve a suszter.
– Talán – mosolygott Rosa, miközben sejtelmesen visszanézett. Már majdnem felért az utcára, mikor Josef kétségbeesetten felkiáltott:
– Héj, hahó! Rosa kisasszony! A cipő! – Rosa zavarodottan szaladt vissza. Szó nélkül kikapta Josef kezéből a lábbeliket, és hóna alá csapva őket, sarkon fordult.
– Vasárnap, Dohány utca huszonnyolc. A kapuban várom négykor! De pontos legyen, mert én nem várok ám senkire! – vetette még oda rátartian, és az utolsó lépcsőfokban megbotolva kiesett az utcára.    

A randevú

 

Bárhogy húzta az időt, már háromnegyed négykor ott ácsorgott a kapubejáró előtt, kezében az otthonról hozott tulipánnal. A boltív kőoroszlánja kíváncsian méregette az ismeretlent.
Rosa igazi „úrilányhoz” méltóan tizenöt percet váratott magára.      
– Csókolom a kezeit, kisasszony! – alélt el majdnem a gyönyörtől Josef, mikor megérezte a kölni illatát Rosa kecses kacsóján.
– Üdvözlöm, Josef! Nos, hát hová is megyünk? – vette át a tulipánokat megjátszott közönnyel, miközben belül boldogan ugrándozott a kis szíve.                                                                                                     

– Milyen figyelmes ez a Josef! –gondolta. Elisabeth valamit tudhatott.
– Nemrégiben hallottam egy nagyon elegáns cukrászdáról a Margitszigeten, kellemes kerthelyiséggel – próbálta megjátszani a nagyvilági úriembert Josef.
– Nem lesz az túl drága egy suszterinasnak? – szólt kissé lekezelően a frissen szabadult úrilány.                                                                  

– Ne is törődjön vele, drága Rosa! Nem gondolja, hogy pénz nélkül jöttem! Édesapám igen gavallér módon megajándékozott öt pengővel. De én sem keresek ám rosszul a Kiricsi mesternél.                      
– Akkor indulhatunk is! – karolt bele hangosan kacagva Rosa Josefbe.
A körútig sétálva Rosa locsogásától hangosan tették meg az utat.                      
– Josef, maga nem is tudja, nekem mennyi gondom van a nagyságáéknál a gyerekekkel, a főzéssel, de főleg a nagyságos úrral, aki bizony néha igazán furán nézeget. Ma is láttam, amint utánam leskelődött, mikor magához indultam.                                                   
– Ezen nem is csodálkozom, Rosa. Ma különösen szép ebben az ünneplőruhában.                                                                              

–Szóval a hétköznapiban már nem is tetszem? Pedig ha legközelebb a suszterájba szalajtanak, nem fogok ám csak a maga kedvéért kiöltözni. Abban biztos lehet.
– Most miért mond ilyet, Rosa? Nekem úgy is nagyon tetszett.                                                                           
– Na, jó! Most az egyszer még megbocsátok. De azért a Böhmre kicsit féltékeny lehetne. És ne vágjon folyton közbe, mert még elfelejtem, mit akarok mesélni!  Hol is hagytam abba? Szóval tudja maga, mennyi ott az ezüst? Egy álló nap nem tudnám az egészet kiglancolni. Ezek olyan gazdag emberek. Maga olyat még nem is látott. A fiúk meg olyan szemtelenek, alig állom meg, hogy taknyon ne tenyereljem őket néhanapján, pedig én aztán igazán türelmes lány vagyok. De az Évikét, azt nagyon szeretem. Egy ilyen aranyos kislányt szeretnék én is, ha egyszer majd férjhez megyek – kacsintott sokatmondóan Josefre. – Tudja, olyan kis raccsolós. Meg kell zabálni. Hanem az a sok szoba, a mosnivaló, a virágok, a főzés, a mosás. Aztán még a befőzés is az én feladatom minden ősszel. Még jó, hogy édesanyám erre is megtanított. Bár nem nagyon szeretem azt a sok pancsolást. Na de tavaly télen is dugig volt a speiz befőttel, paradicsommal, savanyúsággal. A naccsága meg dicsekszik vele, mintha legalábbis ő rakta volna el. Az amúgy fösvény egy nőszemély. Tíz faluban nem találni még egy ilyet. Képzelje, a múltkor azt mondja nekem: „Rosa, a maga főztje minden pénzt megér.” Na, abból a minden pénzből én semmit sem látok. De amúgy szeretek azért ott lenni. Van náluk sokkal rosszabb is. Mesélik a többiek. – És csak mondta és mondta. Josef nem nagyon jutott szóhoz. De nem bánta. Örömmel hallgatta Rosa édes csivitelő hangját.                                                                                         – Ha van egy kis szerencsém, egész életemben ezt hallgathatom – gondolta. Elképzelte, ahogy leendő gyerekeikkel játékosan zsörtölődik a még csak gondolataiban létező anyuka.                                 
A körúttól villamossal mentek a Margit hídig. Onnan gyalogosan folytatták útjukat. A híd alatt éppen akkor kúszott át a Zsófia gőzös, kéménykalapját tisztelettudóan hátracsapva. Rosa vidáman integetett a kirándulóknak, és egy kislány visszalobogtatta neki a kendőjét.                                                                                                 

– Ma minden olyan tökéletes. Nem gondolja, Josef? De jó is lenne, ha ez a nap sosem érne véget!                                                                             

A víztorony kecses, égbenyúló, jogarszerű épületénél kicsit elidőztek. Rosa elérzékenyülve nézte a piknikező családokat. Képzeletben már ő is ott uzsonnázott Joseffel, három szép fiukkal és az ő kis Évikéjével.
A szabadtéri színpadon éppen a Szakítani nehéz című darabot próbálták. Rosa olvasott róla az Estben, amit asszonya „véletlenül” a konyhában felejtett. Frida asszony szerette, ha a lány kicsit művelődik. Divatosnak számított okos cseléddel hivalkodni a társaságban. A többieket hadd egye a sárga irigység.                                                                                              

– Bilicsi Tivadar és Kiss Manyi! Istenem, ha egyszer láthatnám őket a nézőtérről! Josef, ígérje meg, hogy egyszer elhoz ide! – könyörgött Rosa.                                         

– Én ugyan még sosem voltam színházban, de ha ez a vágya, megígérem.                                                                                       

– Vigyázzon, mert még a végén még a szaván fogom!
– A legnagyobb örömmel, Rosa.
Egy rövid séta után megérkeztek az egykori Nádor kastélyban üzemelő Róna és Flóris cukrászdába.                                          

A cukrászda kerthelyisége már majdnem teljesen megtelt vendégekkel. A pincér nem akarta beengedni őket, mert rögtön kiszúrta, kikkel van dolga. De Josef a kérést egy pengővel megtoldotta, így mégiscsak talált nekik helyet a fonott székek, asztalok között. A nők kiskalapban, kosztümben, a férfiak zsakettben és cilinderben ültek, hanyagul, a társadalmi ranglétrán való elhelyezkedésüknek megfelelő önérzettel. A sarokban az ernyők alatt már hangolt a szalonzenekar. Rosa kíváncsian fixírozta őket.
– Mivel szolgálhátok, tékintetes urám? – kérdezte a pincér gúnyosan, hangjában érezhetően némi felvidéki akcentussal. Josef azért sem reagált az élcelődésre. Tudta, a felszolgáló valószínűleg még nála is kevesebbet keres.
Rosának egy ischlert és egy párizsi szeletet rendelt, majd később még egy eperhabot, valamint magának egy málnafagylaltot.
A szomszéd asztalnál – micsoda véletlen – pont Löwék ültek. Rosa kicsit kényelmetlenül érezte magát. Óvatosan odaintegetett, de azok gyorsan félrenéztek. Nem vettek tudomást róluk. A lány úgy döntött, nem engedi elrontani ezt a szép napot. Kellemesen elbeszélgettek az édességek mellett. Mindketten meséltek a családjukról, az otthonukról, a munkájukról, a vágyaikról, a terveikről. Rosa ismét szabadjára engedhette a nyelvét. Táncolni nem nagyon akarózott nekik, mert mindketten inkább csak a sramli zenét ismerték, a zenekar meg jobbára Gershwin és Kalmár Pál dalokat játszott. Egyikük sem akarta megkockáztatni, hogy kinevessék.
A végén ittak még egy finom feketét. Josef nem mert fröccsözni, mert nem akart rossz benyomást kelteni rögtön az első randevún. Aztán hét óra körül elindultak vissza a Dohány utcába. Rosa nyolcig kapott kimenőt.                                                                                     

– Hát ez nagyon zsenánt volt – szólalt meg belekarolva lovagjába, csakhogy fitogtassa a bulvárlapokból összeollózott műveltségét.                                                                                                          

– Ha ennyire tetszett, eljöhetünk máskor is – húzta ki magát büszkén Josef.
Rosa ajkán bugyborékoló nevetés tört ki.
– Josef, tudja maga egyáltalán mit jelent az, hogy zsenánt?                        

– Mivel így rákérdezett, nem igazán.
– Hát azt, hogy kellemetlen, – nevetett még mindig a lány.
A kapualjban végre egy óvatos csókra is sor került. Egyikük sem bánta. Amint összebújtak, Josef észrevette, hogy a zsebében kissé összelapulva ott rejtőzik anyja réges-régen elfelejtett meggyes pitéje.
– Kedves Rosa, megkínálhatom még egy kis süteménnyel? – kérdezte nevetve. – Édesanyám sütötte. Elisabeth-féle, világhíres meggyes pite – vette elő az összenyomorgatott finomságot.
A lány boldogan elfogadta, és miután elmajszolta, ujjait nyalogatva megjegyezte: – Josef, ez sokkal finomabb, mint az összes puccos édesség a cukrászdában. Mintha édesanyám sütötte volna igazi csolnoki meggyből! De azért hozhatott volna egy kis sarkát is. Én azt szeretem a legjobban, ami egy kicsit odakapott.
Jutalmul ígéretet tett a következő randevúra.

És még valami. Pfeiffer Gábor barátom basszusgitáros. Én is basszusgitáros vagyok, így nem hagyhatjuk szó nélkül a zenekarát. Ha arra jártok majd hallgassátok meg őket.

Sonia Zambrano, a szép emlékű Sonia és a Sápadtarcúak énekesnője, „Janis Joplin magyar hangja” hosszabb kihagyás után 2017- ben tért vissza a színpadra.   

Sonia 2016-ban ismerkedett meg a Blues and Roll tagjaival, akikkel Sonia és a Blues and Roll néven kezdett el újra koncertezni.  A zenekart 2009- ben alapította apa és fia.

 

A zenekar tagjai: Sonia Zambrano – ének, Peru, Zsámbék

Áron Andrea – billentyűs hangszerek,vokál. Párkány, Felvidék

Pataki László – dob,ének,vokál, Esztergom

Pfeiffer Ákos – gitár,ének, Csolnok

Pfeiffer Gábor – basszusgitár,ének, Csolnok

 

 

A Cenzúra története – jog és irodalom

Pruzsinszky Sándor

                                     

 

A  cenzúra  által  évszázadokon  át  gyakorolt  gondolatrendőri  hatalommal szemben az írók  legáltalánosabb  védekező  reakciója  az  öncenzúra  (avagy  belső  cenzúra)  volt.

E  kifejezés  azt  a folyamatot  jelöli, amikor az író – alkotás  közben vagy  már kész  kéziratának megcsonkításával, utólag,  minden  hatósági  beavatkozás  nélkül saját maga  teszi a művét  „cenzúraképessé”,  vagyis  az általa ismert cenzori  elvárásoknak és tilalmaknak megfelelően  átformálja,  jobb  szóval  „megerőszakolja”  saját gondolatait.  E  művelet  pszichés  hatásai, ha lehet, még  rombolóbbak az alkotóra nézve, mint  a külső  cenzúra  beavatkozásai.  Erről szól Illyés  Gyula  verse:

Eltéptem, mit  tegnap írtam,  meglelheti  valaki,

Elfeledni  is igyekszem,  ki  találnám  vallani.

Elkezdtem,  de abbahagytam, mi  eszembe  ma jutott

és  megfojtom  ezt  is,  ezt a most  mozgó  vers-magzatot-

Rúgkapálsz  még  benne, eszme?  Nem maradsz  meg  eleven.   (Illyés: Rangrejtve).

A  vers  kitűnően  érzékelteti  a  megjelenés  érdekében  végrehajtott  „irodalmi  harakiri”  pszichés  következményeit.  Valóban:  a terhesség megszakítást, vagyis  az  egészséges  magzat  megölését  kísérheti  az  a depressziós  állapot, amit  kiérzünk  a fenti  sorokból.   „Elfeledni is igyekszem” , írja  Illyés  a másik  következményről,  amit  leginkább  az  ihlet  elfojtásának —  a gondolkodás  szándékosan  előidézett  betegségének —  nevezhetünk.  „A  cenzúra  abból  indul  ki, hogy  a betegséget  normális  állapotnak,  illetve  a normális  állapotot, a szabadságot betegségnek  tekinti” – írja  Marx  is, és  a jelenséget az állam szintjéig követve, fenomenológiai  szempontból  szinte megsemmisítő  következtetésre  jut:  „Mivel a nép  kénytelen a szabad  írásokat  törvénytelennek  tekinteni,  hozzászokik , hogy  a  törvénytelent  szabadnak,  a szabadságot  törvénytelennek  és a törvényest  a nem  szabadnak  tekintse.  Ily  módon  a cenzúra  megöli  az  államszellemet”.  (Karl  Marx:  Viták  a  sajtószabadságról.  Rheinische  Zeitung,  1842).  Nem túlzás  hát  azt  mondani:  ahogy  az  öncenzúra az egyes  alkotók  mintegy  szellemi  öngyilkossága,  ugyanúgy  az  állam cenzúrája  magának  az államnak eszméjét  —  mely  nem  más,  mint  a  közszabadság  biztosítása —  rombolja  le.

Egyáltalán:  elmondható, hogy  az emberi szellem története  két oldalra  szakadt:  egy  láthatóra és egy  láthatatlanra.  Utóbbi  a  cenzúra  és  az  öncenzúra  következtében  napvilágot  nem látott  gondolatok  temetője.  Nyilvánvaló, hogy  ezeknek ismerete nélkül  a látható  —  az írás segítségével  megörökített —  szellemi  kultúránk  örökre  hiányos  marad.  Hisz  nemcsak a láthatatlan  — a cenzúra  által  megsemmisített  —  oldal  marad előttünk ismeretlen, (hacsak  nem  bukkan fel  belőle valami a levéltárakból  vagy  elrejtett  családi  relikviákból), de  arra  is legfeljebb  következtetni  tudunk,  hogyan  hatott a  cenzúra  és  az  öncenzúra  a látható  oldalra:  a  létező,  megjelent  művekre.  A  megsemmisített,  halálra  ítélt  (tehát  meg nem örökített)  gondolatok  többségének  rekonstruálása  természetesen  legfeljebb  annyi  eséllyel  lenne  megvalósítható, mint  mondjuk, egy  tengerbe  vetett  érme  megtalálása.  Az öncenzúra  középkori  elnevezése,  a  reservatio  mentalis,  vagyis  „a  gondolat  tartalékolása”,  kevésbé tragikusan  hangzik és azt az érzetet kelti, hogy  az egyszer megszületett  gondolat  nem  pusztítható  el.  Azt  a lehetőséget  sejteti, hogy  az alkotó, ha most nem is, de talán  később egy  másik művébe  átmentheti  majd azt, vagy  leleményes  átformálásával  elrejtheti  a  cenzor  szeme  elől.  Mint ismeretes, különösen  Heine  volt  nagymestere  a    gondolatelrejtésnek,  mely  a  „bujtatott  írónia”  segítségével  szinte  állandó  stíluselemévé vált  a nagy  német  klasszikusnak.  1848-ban, a  cenzúra  eltörlésekor  például  ezt írta:  „Nem  tudok  a cenzúra  nélkül  írni!  Elvették  az  ártatlanságomat.”  (H. Houben:  Gespräche  mit Heine, 1948).  Kant  reakciója  nem  volt  ily  szerencsés.  Amikor  a porosz  uralkodó  1794-ben  szemére  vetette, hogy  filozófiáját  „a  Szentírás  némely  főbb  s alapvetőbb  tanának  elferdítésére  és meggyalázására” használja,  s  ezért,  „továbbra  is engedetlenkedvén,  óhatatlanul  kínos rendelkezésekkel  kell  számolnia”,  a  megfenyegetett  filozófus  megígéri, hogy  azontúl  „önmegtartóztatást”  gyakorol.  Közben  titkon  ezt  jegyzi fel:  „Belső  meggyőződésünk  megtagadása  és visszavonása  alávalóság”.

Sajátságos  jelensége  a társadalmi  életnek az ,  amikor  „a közvélemény  nevében”  fellépő egyes, nem  az államszervezethez  tartozó  személycsoportosulások  —  a  politikai  irodalomban  magánhatalomnak  nevezik  ezeket  —  fejtenek  ki  az alkotókra  öncenzúrára  késztető  hatást.  Jó  példa erre  az állami  cenzúrától  már  megszabadított  francia  sajtó egyik  kiemelkedő  alakjának,  Camille  Desmoulinsnak,  a  Le Vieux  Cordelier  cimű  forradalmi  szatirikus lap  kiadójának  esete.  aki  lapjában kritikát  mert  gyakorolni,  legjobb barátjának,  Robespierre-nek a forradalmi  terror fokozására irányuló  téziseit illetően.  A  diktátor  1794  januárjában  a forradalmi  közvéleményt  reprezentáló  Jakobinus  Klub  ülésén  „barátilag”  megdorgálta  kedvencét: „Jó  gyermek ő, akinek jók a képességei, de  a rossz  társaság  elkényeztette, írásai  veszélyesek”.  Valaki  a klub tagjai közül ekkor  azt javasolta, hogy  „a  Szabadság  kezelje  úgy  Desmoulinst,  mint  egy  szeleburdi  gyereket”  s  lapját a jakobinus  szekció  tagjai  égessék el  ott helyben, a terem  közepén.  Robespierre  és  a  Klub tagjai  kijelentették:    egyetértenek  ezzel…Ez  lehetett  az a pillanat, amikor – egy  látszólag  baráti  vita  közben  —  cenzúra hivatal  nélkül  is űjra működni  kezdett  Franciaországban  a cenzúra és  Desmoulins  lapja  nem  jelent  meg  többé .  a  „szeleburdi  gyerek”  pedig  a guillotine-n,  a  nyaktilón  végezte…-

Az  agresszív  magánhatalom  fellépése  a megtámadott  kritikai  szellem  fokozódó  izolációjához  vezet.    A  közvélemény  (fenti  példánkon  „a  szabadság”)  nevében  fellépő  magánhatalom  csak azért  látszik  erősebbnek  a  kritikusan  gondolkodóknál,  mert a mögötte  állók —  a politikai  hatalom támogatásáról  tudva —  tömegesen  készek  kiállni  az elit  által  tematizált  „nézetükért”,  a többiek – noha  nincsenek  kevesebben, sőt! —  izoláltak vagy  félnek  az  izolációtól s  ezért  elhallgatják a  véleményüket.  Ez  a  hallgatók  gyengeségének  hamis  képzetét  kelti.  Eredmény:  egy párt  vagy  csoport  véleménye  tűnik  a többségi  véleménynek s ez  a  kritikával élőket, akik  azt  képzelik, ők  a  kisebbség,  félelemmel  tölti  el.  Így  egyre nagyobb  késztetést  éreznek   véleményük  elhallgatására.  Ezt  az  öncenzúrát  kiváltó  jelenséget  nevezik  a  politikatudomány   művelői  a „ hallgatás  spiráljának.”   

(Folytatjuk)                                                

A kollektív irodalom haldoklása

Szabó Orsolya

A KOLLEKTÍV IRODALOM HALDOKLÁSA

„Nincsenek közös metaforák, mítoszok, mesék.”

Az irodalom szerepe ma is az, ami régen volt: a lelkünk és gondolkodásunk formálása. Ez a szerep, most a 21. században, a szubjektív narratívák korában égetően fontossá vált. Olga Tokarczuk így fogalmazott az irodalmi Nobel-díj átvétele alkalmából mondott beszédében:

„Évszázadokig élt az a vélekedés, hogy minél többet tud egy ember a világról, azaz a tényekről és azok összefüggéseiről, annál boldogabb, egészségesebb és gazdagabb lesz, és ha a sok ember válik műveltté, akkor az egész társadalom jobbá válik. Annyi párhuzamos, szubjektív narratíva érkezik most már az emberek felé, hogy kiveszőben van az univerzális látásmód, nincsenek közös metaforák, mítoszok, mesék, amelyeknek ismeretei érthetővé tették eddig a történeteket. Nincsenek érvényes hivatkozási pontok, példák, amelyek ugyanazt jelentik mindenkinek. Az élet események sorozatából áll össze, és ha ezeket az eseményeket nem lehet érvényesen elmesélni, akkor azokat megérteni sem lehet”

Elemzésem során megpróbálok rávilágítani, hogyan haladunk a kollektív élettől az egyéni lét felé és hogyan hagyjuk magunk mögött közös meséinket.

 

A modern társadalom értelmezése

Számos tudományos diskurzus folyik az átalakuló rendszerekről, a digitalizált világról, globalizációról, de nincs átfogó képünk arról, hogy mi is történik magával a társadalommal. Az emberi együttélés változó szabályait és motivációt tanúságos lehet közelebbről megvizsgálni, hiszen kapcsolataink minősége határozza meg életünk és végső soron a társadalom egészének minőségét.

A premodern kori állam, funkcionálisan differenciált társadalommá vált, melynek következményeként teljesen átalakultak az évszázados együttélés szabályok valamint személyes emberi viszonyok is.

Azt is fontos látnunk, hogy a közszféra és a magánszféra kapcsolata történetileg a média közvetítésével alakul és formálódik. „Az új elterjesztő médiumok által szárba szökött nyilvános diskurzus épp a piedesztálra állított pártatlansággal szemben meglehetősen egyoldalú világlátást képviselt.” ( Bognár 2015: 25)

Történelmi háttér/ Paradigmaváltás

A történelmi távlat az, amire szükség van, ha meg akarjuk érteni melyek azok a nagy társadalmi és kulturális változások, amelyek ebben a pillanatban közvetlenül érintenek bennünket, ha meg akarjuk érteni jelenkori társadalmunk összetevőit és határait.

 A családmodell átalakulása

A modern társadalomban létrejön a polgári magán autonómia és a gazdasági átalakulás eredményeként az új család. Ebben a modellben ugyan a tagok gazdasági tevékenységen kívül is gondoskodnak egymásról (ifjúkori szocializáció, öregkori ellátás), azonban a család elveszti a korábbi: nevelés, védelem, gondviselés, irányítás, alapvető tradíció és orientációs funkcióit. Az emberek, kiváltképpen a gyermekek szocializációs folyamatára pedig egyre nagyobb hatást gyakorol a tömegkommunikáció.

 A tömegkommunikáció hatásai

A tömegkommunikáció története valójában a polgárság megerősödésével indul. A modern gazdasági növekedés által felgyorsul az urbanizáció, a térbeli és strukturális mobilitás. A magánhoz fűződő viszony átalakul és megjelenik a magántulajdon fogalma, valamint a hírközlő média szerepe is változik, megerősödik.  „A történetmesélés iparosítása a gőzgép feltalálásával kezdődött. Nem volt szükség személyes találkozásra ahhoz, hogy hasonló módon gondolkozzunk a világról, elég volt ugyanazt olvasni hozzá.” (Andok 2015:114) A polgárságnak új igényei jelennek meg: információrögzítés, tárolás, és továbbítás, valamint a technika fejlődése is felgyorsul. „A modernizálódó és rétegződő társadalomban a média valóságos csoportos együttlétet helyettesítő funkcionális elem, mert már lehetetlenné vált, hogy „mindenki egyszerre jelen legyen” egy találkozáson” (Alexander 2007:150)

Míg korábban az egyén számára a család jelentette az emocionális központot és látta el a kontrol szerepét, addig az új társadalmi rendszerünkben a média tölti be ezt a szerepet    ̶  állítja Sherry Turkle Reclaiming Conversation kötet szerzőnője (Turkle 2015). Ebben az új típusú rendszerben a család, mint elsődleges közösség egyre szükségtelenebbé válik és maguk a közösség tagjai is lemondanak erről a tevékenységükről.

„A problémát a szociológus Stuart Hall abban látja, hogy egyrészt a posztmodern kor a szubjektum átalakítása során elveszi azokat a támpontokat, amelyek a modernitásban kulturális rögzítettséget, biztos sarokpontokat jelentettek az identitás kialakításában, másrészt a globalizáció eltávolít azoktól a kulturális elemektől, amelyek hagyományosan meghatározták az egyén szociális kötődéseit, a család, a csoportok és a nemzet szintjén egyaránt. „ (Lehmann 2017: 375). Ugyan a gyermekeket az első szociális hatások még mindig a családban érik, de mi történik akkor, ha már a szülők is széttöredezett identitásokból alakították ki a maguk identitását, és a gyermeki szubjektum ezt képezi le?

„A gyerekek ma olyan családokban születnek, ahol napi több órán át be van kapcsolva a televízió (Magyarországon kicsivel több, mint napi négy, az USA-ban napi hét órán át). A televízió szolgáltatja számunkra a mindennapi szimbolikus környezetet. A belőle áradó történetek nem a családtól, iskolától, egyháztól vagy a szomszédtól származnak, hanem idegenektől, azaz:

  1. Nem is a saját kultúránk.
  2. Valamit el akarnak nekünk adni.

A történetek egyre jobban hasonlítanak egymásra, mert a jól bejáratott formulákat működtetik. Ezek a formulák pedig azokat a hatalmi viszonyokat tükrözik, amelyek létrehozták őket, és arra szolgálnak, hogy ezek a viszonyok érintetlenek maradjanak. Vagyis a kultúra fő árama totális ellenőrzés alá került. A kultúra sokszínűsége illúzió. Például a kereskedelmi médiában nincs helyük a szegényeknek, kivéve, ha a velük kapcsolatos esemény a bűnhöz, a droghoz vagy az erőszakhoz köthető.” ( Andok 2015: 114)

 Az elmagányosodó ember

„Korábban a rétegzett társadalom rendi tagozódásán túl a kommunikáció stabil hierarchiáját biztosította a vallásos világképben kifejeződő egységes világlátás is. (Istennek tetsző vagy nem tetsző megkülönböztetés)” (Bognár 2015: 22) Az uralkodó elit az egyház nevében szabályozta az élet minden területét. Az emberek könnyen hozták meg „nagy” döntéseiket, azt kellet tenniük, amit a szüleik tettek annak idején. Engedelmességük és hűségükért cserébe viszont megkapták az állandóság és tartozni valahová érzését, valamint az identitás tudatunkat. Ugyan kevés szabadsággal rendelkezett a korabeli ember, de soha sem volt egyedül.

Idővel a polgárság elkezdi kivonni magát a társadalmi szakralitás viszonyrendszeréből és saját gazdasági potenciálja alapján kezdi el definiálni magát. Ennek következményeként Isten központi szerepét az ember veszi át, szakralitást megjelenítő struktúra meggyengül és a társadalmi kommunikáció kimozdul az egysíkúságból. Az emberek óriási szabadságot kaptak, de egyúttal megtapasztalták a magányos létezés fogalmát. A kollektív élettől való eltávolodás eredményeként, (a történelem során először) az ember a romantikus kapcsolatotok és a média felé fordul, annak érdekében, hogy enyhítsen egzisztenciális magányán.

Óriási változást okozott a huszadik században a korábbi médiumok mellett megjelenő internet, a hálózati kommunikáció. Míg a premodern korban a legtöbb felmerülő szükségletek elsődleges kielégítésére  a korabeli ember a falu teljes közösségét, addig a mai fiatal generáció már a  közösségi médiát választja (Andok 2015).

Herbert Macuse, a modern médiakutatás egyik neomarxista kutatója szerint így könnyen egydimenziós emberekké sorvadunk. Úgy véli a média a társadalmi kontroll hatékony eszközévé vált. A tömegmédia olyan szükségleteket generál, mely hátráltatják az emberek autonómiását, magát az emberré válás folyamatát.  A média elhiteti befogadóival, hogy bizonyos tárgyak birtoklásával válnak teljes értékű emberré. Ez rendkívül komoly anyagi erőfeszítést igényel. A reklámok által generált vágyálom nem eredendő emberi szükséglet. Modern rabszolgákká, fogyasztói lényekké válunk. Ez persze jót tesz a fennálló rendszer logikájának, hiszen kevesebbet művelődünk, érintkezünk művészetekkel, olvasunk, így nem gondolkozunk el azon, hogy ki és mi korlátoz. A modern társadalmi helyzetet ezzel megerősítjük. Elválaszt attól, hogy saját autonómiából érdemben reflektáljunk a világra.  Ki vagyok én? Mi az én dolgom? Miért vagyok én? Ahelyett, hogy ezekről a dolgokról elmélkednénk, önmagunkkal találkoznánk,  a reklámok hatására az anyagai javak megszerzése vált fontossá. Marcuse szerint nem válaszoljuk meg életünk nagy kérdéseit, így emberi komplexitásunk megszűnik (Marcuse 1990).

Sikeresen újjáépítettük a falvainkat digitális térben, azonban a személyes érintkezés hiánya és az állandó online jelenlét döntő változásokat eredményezett.  Korábban minden emberi konfliktusról és együttlétről tudtak az egy közösségben élő emberek, ma senki sem tudja, hogy ténylegesen mi történik mások életében. Ez az izoláció és fizikai magány azonban megterheli, a több ezer éves kollektív élethez szokott ember tudatát.

Lelki és mentális szükségleteink nem feltétlenül alakulnak a társadalmi szerkezet átrendeződésével. Az élet értelmének keresése az ember szakrálisan végtelenül nyitott természetének egyik alapvető tulajdonsága maradt függetlenül a társadalmat érintő változásoktól. Ezért is nehéz egy szekularizált, a racionalitás keretei által lezárt, véges világban élnünk, ahol már nem kapunk egységes, szent és sérthetetlen választ életünk célját és értelmét illetően. Korunk és hétköznapjaink legtöbb feszültsége leginkább abból ered, hogy saját tapasztalataink és belátásunk alapján kell választ találnunk bizonyos kérdésekre, „az emberi szenvedés nyomasztó terhére – a betegségre, a rokkantságra, a gyászra, az öregedésre és a halálra”, amelyekre az általános felfogás szerint „minden kornak megvolt a maga elképzelhető válasza” (Anderson, 2006: 24).

 

 Összegzés

A modern társadalomban megszűnik az a világ, ahol a születéstől kijelölt pozíció alakítja a dolgokhoz való viszonyunkat és ebben a vonatkozásban jelenik meg az egyén. Szálakra bontjuk a régi hierarchikus rendszert, és egy új világot teremtünk mely tele van véleményekkel és választásokkal.

Ady óta tudjuk, hogy minden Egész eltörött, a kerek, elejétől a végéig tartó történet is már a múlté. Azonban az ember alapvető késztetést érez arra, hogy a világot egyben lássa. Vajon meddig mehetünk el a történetlenségben? Maximálisan egyetértek Tokarczukkal abban, hogy szükségünk van a lezárt, kerek mesékre és az érvényes hivatkozási pontokra, melyek legalább kísérletet tesznek arra, hogy elhitessék, a világunkban van valamiféle rend, amely megismerhető és fenntartható.  Eddig ember által még soha nem tapasztalt szabadságot kaptunk, de ennek eredményeként időről időre igenis újra kell tárgyalnunk mindent.

 

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált szakirodalom

 

Andok Mónika 2015. Médiahatások. In: Aczél Petra (szerk.):  Műveljük a Médiát! Budapest: Wolters Kluwer Kft. 114.

Alexander, Jeffrey 2007. A tömegmédia rendszerszemlélete történelmi és összehasonlító nézőpontból. In: Angelusz Róbert  ̶ Tardos Róbert  ̶ Terestyéni Tamás (szerk.):  Média  ̶  Nyilvánosság  ̶  Közvélemény. Budapest: Gondolat. 149-151.

Bognár Bulcsú 2015. A könyvnyomtatás és a nyilvánosság szerepe a modern társadalom kialakulásában. Replika. 6: 22-25.

Turkle, Sherry 2015. Reclaiming Conversation. The Power of Talk in a Digital Age. New York: Penguin.

Lehmann Miklós 2017.  Kulturális identitás a mobilkorban. In: Karlovitz János Tibor (szerk.): Válogatott tanulmányok a pedagógiai elmélet és szakmódszertanok köréből. Komarno: International Research Institute. 375.

Marcuse, Herbert 1990. Az ​egydimenziós ember. Budapest: Kossuth.

Anderson, Benedict 2006. Elképzelt közösségek. Budapest: L’Harmattan & Atelier. 24.

https://444.hu/2019/12/08/a-21-szazad-uralkodo-mufaja-mar-a-filmsorozat-mondta-az-irodalmi-nobel-dij-atvetelekor-tokarczuk (Részlet  Olga Tokarczuk beszédéből.)

 

 

 

Terek és formák

Langó Katalin képeit látják.

Igazi városi képek. Most fekete fehér fotókat kértem tőle, ezek azok. A terek és formák mestere Ő, én azt mondanám indusztriális képek ezek, ember nélkül, de emberi környezet megmutatásával.

Itt élünk,  ez az a város.

Langó Katalin jogász és amatőr fotós vagyok.

Nincs profi felszerelésem, fotós képzettségem, csak a két szemem és az ebből fakadó világlátásom. 2010-óta fényképezek, akkor varázsoltak el a fények. 2014-ben Analóg sóhajok címmel Vásárhelyi Antal grafikusművész rendezett egy főleg lakatosműhelyben, „emberarcú és lelkületű” gépekről készült fotóimból álló kiállítást a Galéria IX.-ben, ami a soproni Torony Galériában is látható volt.

Nyitott szemmel járok és próbálom megragadni az adott dolog abban a pillanatban érvényes, de azon túlmutató lényegét. Minden érdekel, de leginkább az enyészet, a különleges szerkezetek és épületek, a geometria, a fény és az árnyék izgalmas játéka. Minden képnek – hitem szerint – üzenete van, s bár az önkifejezés eszköze, de nem öncélú.

Kilátástalan élethelyzetek

Lucy Campbell art

A krízisekről

A krízishelyzet egy lélektanilag kritikus állapot, amely a személy számára érzelmileg hangsúlyos, kiemelten fontos az adott időszakban, nem elkerülhető, az egyén kénytelen szembenézni vele, de a szokásos problémamegoldó eszközökkel a személy számára nem leküzdhető (Caplan, 1964).

A kríziseket két csoportra oszthatjuk: normatív krízisek (Erikson, 1950) és paranormatív (akcidentális krízisek). Az első a fejlődés velejárója, meghatározott életkorban, kiszámíthatóan történik (serdülőkori, életközépi, időskori krízis) és egy magasabb fejlettségi szintre érünk, ha sikeresen megküzdünk vele. A paranormatív krízisek eleme a tárgyvesztés, ami lehet egy érzelmileg kitüntetett személy, helyzet, érzés vagy dolog.

Az egyén védekezni próbál ellenük, ami, ha sikeres, akkor gazdagodnak a problémamegoldó stratégiái, módszerei, azonban, ha nem sikerül, akkor különböző tünetek jelentkezhetnek (alvászavar, agresszió, szorongás, evészavar, valamilyen függőség vagy öngyilkossági késztetések).

Minden emberi veszteség – típusától függetlenül gyászmunkával jár. Melynek szakaszai: tagadás, alkudozás, düh, depresszió, elfogadás/beletörődés.

A krízis szakaszai: sokk fázis (tehetetlenség érzése, tagadás, elutasítás), tárgyvesztés tudatosítása (szorongás, testi panaszok, rettegés, nyugtalanság), felépülés (tünetek enyhülnek, tárgykapcsolatok alakulnak).

A megküzdés (Lazarus, 1966)

Olyan mechanizmusok, amelyek segítségével a stressz, feszültség mérsékelhető. Két típusa van, az egyik a problémaközpontú, a másik az érzelemközpontú megküzdés.Az elsőnél magára a feladatra koncentrálunk, a problémát elemezzük és megpróbálunk vagy a helyzeten (kifelé irányuló) vagy önmagunkon változtatni (befelé irányuló).

Ha nem sikerül a problémával megküzdenünk külső vagy belső okok miatt, akkor az érzelemközpontú megküzdéshez fordulunk, ami nem a probléma megoldására, hanem az érzelmeink enyhítésére szolgál. Ilyenkor választhatunk különböző formákat, amik csökkentik feszültségünket és elterelik a figyelmet a helyzetről (testmozgás, munkába temetkezés, alkoholizálás, drogok fogyasztása, érzelmi támasz keresése barátoknál vagy a szublimáció-művészet, alkotás). A helyzetet elnyomhatjuk magunkban és elhárító mechanizmusként a meg nem történtté tevés is jelentkezhet.

Az öngyilkosságról

Az öngyilkossági statisztikákban felfedezhetőek bizonyos szabályszerűségek (Buda, 2011). A hét napjai közül hétfőn a leggyakoribbak az öngyilkosságok, valamint januártól júniusig növekedést, utána pedig csökkenést mutatnak.

Az öngyilkosság folyamatának három kritériuma van a szakirodalom szerint. Az első az, hogy a személyt a meghalás tudatos szándéka vezérli, másodszor elképzel egy módszert, amelyet megfelelőnek talál élete kioltására, harmadszor pedig az adott módszer cselekvéssémáját végrehajtja.

Aktív öngyilkossági magatartásnak nevezik, ha a személy a tettet végrehajtja az elképzelt séma alapján. Passzív öngyilkossági magatartás, ha a személy csupán a fantáziájában hajtja végre a cselekvést. Bizonytalan öngyilkossági magatartásnak pedig azt nevezzük, ha az öngyilkosság szándéka nem teljesen egyértelmű, ilyenkor önkárosító magatartásforma alakulhat ki (életvitelszerűen olyan cselekvést folytat, ami kémiai vagy egyéb szenvedélyekhez kapcsolódik – alkoholizmus, dohányzás, túlzott evés, kockázatkereső magatartás).

Serdülőkori öngyilkosság:

A serdülőkor a lelki életben kritikus periódusnak számít, hiszen átmenetet képes a gyermekkor és felnőttkor között. Ilyenkor tisztázódnak az identitással kapcsolatos kérdések, a különböző helyzetekben történő önmeghatározás, az ellentmondások integrálása. Ez egy normatív fejlődési krízisnek számít, azonban könnyen akcidentális krízissé változhat. Melynek rizikófaktorai a gyermekkori traumatikus történések, a család belső egyensúlyának zavarai, a kortárscsoportok elvárásai (kortársbántalmazás).

Ebben az életszakaszban különböző krízisek jelenhetnek meg a teljesítménnyel, a szociális beilleszkedéssel, az autoritással kapcsolatban, sikertelen megküzdés esetén megjelenhet a depresszió és az öngyilkosság is.

Cry for Help – azaz, az öngyilkossági közlések

Az öngyilkossági szándék megszületését a személy valamilyen módon általában tudatja a környezetével, ezt lehet nyíltan, fenyegetés vagy zsarolás formájában is, melynek célja a segítségkérés. A személyiségben ilyenkor ellentétes, ambivalens pszichés erős működnek. Ha a környezet észleli és empatikus módon kezeli a jelzéseket, sikerülhet a visszatérés az állapotból.

Az öngyilkosságot megelőző pszichés állapot (Ringel, 1969)

Minden öngyilkosságot más lélektani problémák váltanak ki, de mindegyik előtt azonosítható egy lélektani konstelláció, amelyet öngyilkossági triásznak neveznek (Buda, 2001).

  1. A személyiség beszűkül (az érzelmek sablonossá válnak, a személy feladja emberi kapcsolatait, a felfogóképesség egyirányúvá válik, elveszti motivációját a dolgok iránt és fokozatosan feladja korábbi értékeit)
  2. Az agresszió kifejezés gátlás alá kerül (indulatkitörések, túlzott bűntudat, fokozatosan növekvő belső feszültség)
  3. A külvilágtól elvont pszichés energiák a fantáziavilágot szállják meg (a személy tudatában megszületik a megoldás, ami az életből való kilépés képeiben jelenik meg, vágyfantáziák formájában)

Statisztika Magyarországon

Egy nemzetközi vizsgálatban (SEYLE) a következő eredmények születtek a magyar mintán (Wasserman, 2010). A serdülők 7%-nál vetették fel a kérdőívek a depresszió gyanúját, a magyar fiatalok 12,69%-a kívánta a saját halálát a vizsgálatot megelőző két hétben, 0,31%-uk gondolt arra, hogy véget vet az életének és 3,07%-uk tervet is kovácsolt ennek végrehajtására.

A vizsgálatban a serdülők 42%-a ítélte úgy, hogy szüleitől nem kap segítséget a fontos döntések meghozatalában, nem veszik figyelembe a véleményüket és nem beszélgetnek velük eleget.

Egy 2010-es felmérés szerint a 15 és 24 év közötti fiatalos között az öngyilkosság első helyen szerepel a halálokok között, ami az összes halálok 21,4%-a, ez további népegészségügyi kérdéseket vet fel. Nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a prevencióra és a jelenség mihamarabbi észrevételére érzékenyíteni a pedagógusokat, a szüléket, a kortársakat és a társadalmat.

Hogy sok-e ez a szám vagy kevés? Szerintem nagyon sok.

Kultúrtörténeti munkák statisztikái alapján az öngyilkossági hajlandóság Angliában és Franciaországban volt magas a 17-18. században, majd egy határozott keletre terjedés figyelhető meg. Magyarország már igen magas öngyilkossági rátákkal rendelkezett a 20. században is, valamint az 1968-1987 közötti két évtizedben a szomorú világranglista élén állt többnyire.

Érdekes magyarországi adat, hogy vannak olyan területek, ahol gyakrabban és rendszeresebben fordulnak elő öngyilkosságok, mint máshol. Az önpusztítás az ország délkeleti részében a legnagyobb (Bács-Kiskun, Békés, Hajdú-Bihar és Csongrád megye), a nyugatiban pedig alacsonyabb (Győr-Moson-Sopron, Vas és Zala megye).

A befejezett öngyilkosságok búcsúlevelei (Máténé, 2009)

A személyes dokumentumok speciális fajtái a búcsúlevelek. Egy vizsgálat befejezett öngyilkosságok búcsúleveleit elemezték, összesen 919 személy adatait jegyezték fel, akik 1994 és 2002 között követettek el befejezett öngyilkosságot Hajdú-Bihar megyében. A mintában 247 búcsúlevél került, melyet összesen 194 személy hagyott hátra a fent említett mintából.

Az elkövetési módokat három csoportra osztották: violens (akasztás, magas hegyről leugrás, lőfegyver általi, vonat alá ugrás, áram általi, tűzhalál, vízbefojtás, érfelmetszéssel), nem violens (gyógyszer, gázmérgezés, méreg) és kombinált (egynél több módszert is alkalmazott élete kioltásához).

Ebben a mintában (194 fő), 68% férfi és 32% nő található. Itt az általános tendencia érvényesül, mely szerint a férfiak gyakrabban követnek el befejezett öngyilkosságot.

A szakirodalom szerint az emberek inkább erőszakosabb módot választanak életük kioltásához, hogy minél kevesebb legyen a túlélés esélye. A violens módszerválasztáson belül az akasztás a legtöbbször választott módszer, a gyógyszermérgezés pedig a nemviolens módszereknél.

Ebben a vizsgálatban is az akasztás és a gyógyszermérgezés volt a legválasztottabb halálnem a minta 84-2%-ában. Ez követően a méreg általi halál (10,5%), valamint a kiugrás (6,6%) található a listán.

A nemek közötti eloszlásban azt találták, hogy a férfiak és a nők egyaránt inkább az erőszakos halálnemeket választják, azonban a nők nagyobb százalékban választanak nem violens öngyilkossági módot. Életkor szerint a leginkább veszélyeztetettebb időszak a 35-44 éves kor közötti időszak világszinten, mindkét nem esetében, illetve 70 éves kortól megfigyelhető egy folyamatos emelkedés.

A statisztikán kívül a búcsúlevelek tartalmát is elemezték, ezeket különböző kategóriákba osztották.

A kategóriák meghatározása után motívumokat azonosítottak Maris és munkatársai 2000-es leírásának megfelelően hozták létre. Ezek jelentik az öngyilkosság elkövetésének mozgatórugóját.

A kategóriák bemutatása – a teljesség igénye nélkül (Máténé, 2009, 140-148.oldal)

Aggodalom: „Nagyon vizsgázzatok magatokra”

Ambivalencia: „Ti öltetek meg. Nagyon szeretlek benneteket.”

Anyagi probléma: „A tartozásaimat kifizetni nem tudom.”

Beszűkültség: „Ez az egyetlen megoldása szenvedésemnek.”

Bocsánatkérés: „Ne haragudjatok rám, amiért ezt tettem.”

Boldogtalanság: „Nincs örömöm semmi se az utóbbi években.”

Bosszú: „Kívánom, hogy 100 évig élj, ahogy szeretnéd, én pedig azt kívánom a sorstól, hogy olyan egyedül és elhagyatottan éld le a hátrelévő éveket, mint ahogy én éltem melletted.”

Bűntudatkeltés: „Kisfiam gyakran kérdezd meg anyádat miért nem élek én. Csak ő tudja erre a választ.”

Csalódottság: „Elfordultál tőlem, pedig szerettem volna segíteni.”

Elfáradás: „Úgy szeretnék végre pihenni, aludni.”

Egyszerű temetés: „Nem kell nagy felhajtás, egyszerű legyen a temetésem.”

Emlékezzetek rám:” Arra kérlek sose felejts el, maradjak meg az emlékezetedben.”

Felelőssé tevő: „Mondd meg anyádnak, hogy ezt neki köszönhetem.”

Halál utáni negatív énkép kérése: „Kopj az emlékemre.”

Hírt ne közöljetek: „Arra kérlek benneteket, hogy újságba ne tetessétek a híreimet.”

Jobb lesz ez így: „Ne sajnáljatok engem. Jobb lesz ez így már nekem.”

Jókívánság: „Boldogságot, egészséget kívánok nektek!”

Köszönet: „Köszönök, mindent, amit értem tettél!”

Lelki szenvedés: „Borzalmasan érzem magam a bőrömben.”

Szeretet: „Nagyon fontos vagy nekem.”

Tedd magad túl: „Józsikám, ne szomorkodj, éld az életedet!”

Teher vagyok: „Nem akarlak tovább terhelni benneteket, minek legyen tovább a nyakatokon, csak a baj van az ápolásommal.”

Temetésre vonatkozó utasítások általában: „Lapos sírkövet szeretnék, körben kis fehér virágokkal.”

Motívumok bemutatás (Máténé, 2009, 149-150.oldal)

Újraegyesülés: „Apuka halálát képtelen vagyok feldolgozni, inkább megyek utána.”

Pihenés: Pihenni akarok, aludni, elég volt a betegségből meg a fájdalomból.”

Újjászületés: Elmegyek oda, ahol könnyebb az élet és nekem is jobb lesz.”

Bosszú: „Mivel nem akarok börtönbe kerülni, a felgyülemlett agressziót inkább magam ellen fordítom.”

Megszabadulás: „Nekem nem sikerült még győznöm, soha semmiben. Nem találtam meg az utamat. Így élni nem lehet.”

Jóvátétel: „Én annyi mindenkinek ártottam és csak megnehezítettem az életét, hogy ezzel a tudattal képtelen vagyok élni tovább. A halálom talán könnyebbséget jelent nektek.”

A legtöbb búcsúlevélben a szeretet közlése volt (54,6%), valamint különböző utasítások kiadása (30,8%) és bocsánat az öngyilkosság miatt (29,1%).

A búcsúlevél egy intrapszichésen és interperszonálisan is meghatározott esemény, így a leveleknek is ilyen vonatkozásai vannak. A levél egyrészt elkötelezi a személyt a tett végrehajtása mellett, több levélben is ilyenkor győzködik magukat a személyek, hogy nincs más lehetőségük (ilyenkor a levél elsősorban önmaguknak szól). Interperszonális funkciójuk, hogy lehetőséget adnak az elköszönésre, valamint még egyszer lehetőségük van definiálni magukat és kapcsolatukat az adott emberrel.

Összeségében: Az öngyilkossági kísérletet, gondolatokat sokszor feltűnési viszketegségnek tekintik, nem hisznek az egyén szenvedésében, sem abban, hogy képes lenne megtenni. Azonban, ha megtörténik a befejezett öngyilkosság, akkor azt már tragédiának tekintjük és azt kívánjuk, bárcsak segíteni tudtunk volna neki, amíg szüksége volt rá. Nagyon fontos, hogyha valakin látod a fentebb leírt öngyilkossági triász jeleit vagy esetleg valaki megosztja veled az öngyilkossággal kapcsolatos gondolatait, akkor vedd komolyan! Ne kicsinyítsd le a szenvedését és ne bagatellizáld a problémát! Az egyik legjobb, amit tehetsz, hogy mellette vagy, meghallgatod türelmesen és megértéssel és segítesz neki tájékozódni, hogy hol kaphatna szakszerű segítséget! Figyeljünk egymásra!

Imre Dóra

Hivatkozások

Balázs, J. (2019). Öngyilkosság: Mentális rizikófaktorok és prevenciós lehetőségek, különös tekintettel a gyermek-és serdülőkorra. ELTE.

Hajduska, M. (2012). Krízislélektan. ELTE Eötvös Kiadó.

Hivatal, K.S. (2013). Az öngyilkosságok alakulása Magyarországon (1970-2010). Budapest.

Máténé, P. A. (2009). Befejezett öngyilkosságot elkövetett személyek búcsúleveleinek elemzése. Debreceni Egyetem.

Moksony, F. (2003). Születési régió és öngyilkosság: Létezik-e az önpusztítás terüli szubkultúrája?. Demográfia 46(2-3). 203-225.

Kiemelt kép forrása: Lucy Campbell Art

Darabokban – gyászfeldolgozás

Lucy Campbell art

Mit jelent egy hozzátartozó elveszítése egy működő, szeretetteljes családban?

Egy hozzátartozó elveszítése az egyik legfájdalmasabb veszteség, ami életünk folyamán érhet minket. Weiss 1998-ban három formáját különítette el a minket érő veszteségeknek. Az első a fontos emberi kapcsolatokban bekövetkezett veszteség (válás, szoros emberi kapcsolatok felbomlása), a második a saját önbecsülésünkkel kapcsolatos veszteségek (munkahely elvesztése, családban játszott szerep elvesztése), a harmadik pedig a viktimizáció (természeti katasztrófa vagy bűncselekmény áldozatai vagyunk). Ha veszteséget élünk át krízisbe kerülhetünk, amit érzelmi fásultság, kognitív beszűkülés, motivációhiány, elhomályosult jövőkép jellemez (Bakó, 2003).

A gyász olyan testi tünetekben megnyilvánuló, érzelmi és kognitív változásokkal járó reakció, amelyet egy fontos tárgy vagy személy elvesztése vált ki, ez akut formában normál pszichés reakció. Fontos, hogy az érzelmek kifejezhetőek legyenek, ez az egyik feltétele a sikeres gyászfeldolgozásnak.

A halál és a haldoklás témaköre a mai napig tabu témának számít. Az emberek nem szívesen beszélnek róla. Minden közösségben mások a gyászolót érintő közösségi és társadalmi normák, viselkedési elvárások. Napjaink olyannyira elfordulunk a halál tényétől, hogy a haldoklás medikalizálódik. Tehát a haldokló már nem családja körében, saját házában távozik az életből, hanem ez a feladat a kórházra hárul.

A haldoklás és a gyászolás a „lét legmagányosabb aktusa”, oszthatatlan. A társadalom sokszor nem segít veszteségünk feldolgozásában, a különböző normák és viselkedési szabályok miatt nem engedjük meg magunknak és másoknak sem a veszteség élményének megélését.

A gyászfeldolgozásban nem elhanyagolható szempont az adott személy kultúrája, hitrendszere, halálról alkotott képe (spiritualitás, transzcendencia, materializmus).

Mit jelent egy gyermek elveszítése?

A gyermek elvesztése egy teljesen más típusú gyász megéléséhez vezet. A szakirodalomban Kadmosz-szindróma néven emlegetik, ami a normál gyászreakciótól eltérő. (A fogalom eredete bibliai gyökerű – Ábel halála, akit anyja sirat hatalmas fájdalommal).

Az ilyen típusú gyászfolyamatnál megjelenhetnek kontrollálatlan érzelmi kitörések és teljes apátia is (ezek közötti ingadozás), mély depresszió és hiábavalóság érzése. A szülő jellemzően úgy érzi, hogy neki kellett volna meghalnia. Idősebb szülők esetében a fellépő pszichés stressz nagyon megterhelheti a szervezetet (Boga, 2000). A jövőkép megrendül, a család és a szülők általában elszigetelődnek a társadalom tagjaitól. Gyakoriak az önvádlások, az anyák inkább depresszióra, alvászavarra és szorongásra hajlamosabbak, még az apákra a munkába való temetkezés, a teljes tagadás és a düh jellemző. Azok a szülők, akik házasságban élnek és egymásnak szociális támaszt tudnak nyújtani kedvezőbb helyzetben vannak (Kovácsné és Szeverényi, 1998).

Más-e a gyászreakció, hosszabb-e lefolyásában, ha a hozzátartozó természetes halállal hal meg, idős kora vagy ismert betegsége miatt, vagy éppen erőszakos halállal, áldozatként?

A gyászfolyamat elakadhat, ha nagyon szoros szeretetkapcsolat volt a két személy között, ha hirtelen és váratlan következett be a halál vagy ha a halotthoz ambivalens érzések fűznek minket. Ezek a kiemelt helyzetek elhanyagolt területnek számítanak az egészség tájékoztatásban. Így igen a gyászfolyamat szempontjából veszélyeztetettebb helyzetben lehetnek azok, akik váratlan körülmények között, akár erőszakos halál áldozataként veszítik el szeretteiket, viszont egy nagyon szoros szeretetkapcsolat esetében ugyanilyen veszélyeztetett helyzetbe kerülhetünk akkor is, ha természetes halállal veszítjük el hozzátartozóinkat.

Van e különbség, ha fiatalabb vagy idősebb hozzátartozó hal meg hirtelen?

Mindkettő nagyon mély fájdalommal társul, főként, ha nagyon szoros a szeretetkapcsolatban vagyunk velük. Azonban az előbb említett Kadmosz-szindróma, ami a gyermekek elvesztéséhez köthető, eltér a normál a gyászreakciótól. Így igen, lehet különbség a gyászreakció milyenségében fiatalabb és idősebb hozzátartozók elvesztése esetén.

Mi lehet a kivezető út?

A krízisintervenció fontos lépése a szupportív jelenlét, a gyászmunka és a jövőkép építése (az élmény integrálása identitásunkba, az önmagunkról való tudás és az eseménynek tulajdonított jelentés újrakonstruálása).

A halál és a gyász körül lebeg egy bizonyos tabusítás „ilyesmiről az ember nem beszél”. Megjelentek különböző társadalmi eufemizmusok, amikor úgy beszélünk valamiről, hogy megszépítjük azt, tehát szalonképessé tesszük a mondanivalót (Bonhoffer, 1991).

Sokszor a környezet nem tudja, hogy hogyan reagáljon, hogyan segítsen, ezért zavarukban gyakran halogatják a látogatást, az is előfordul, hogy emiatt fel sem keresik a veszteséget átélt párt. A szülők így elszigetelődhetnek, teljes egyedül maradva gyászukkal.

Amit ilyenkor tehetünk az, hogy őszintén megfogalmazzuk érzéseinket „Nagyon sajnálom. Nem tudom, mit is mondhatnék. Engem is mélyen érint. Nagyon szomorú vagyok a történtek miatt.”. Amit ilyenkor jobb, ha elkerülünk azok a következő mondatok „Önöknek lehet még másik gyermeke. Az idő a legjobb gyógyszer. Lépjetek tovább.” stb.

Támaszai egymásnak ilyenkor a házastársak vagy ellenkezőleg, egyikük melyülő depressziója magával viszi e a másikat? Szükséges e szakember segítsége?

Kovácsné, Szeverényi és Forgács 1994-ben négy olyan lehetőséget azonosítottak, amelyek segíthetik a gyermekek elvesztésének feldolgozását. Ilyen a gyermek haláláról való verbális kommunikáció a családon belül vagy szakszemélyzettel, a vallásos meggyőződés, adaptív megküzdési stratégia a munkahely és a lakhely stabilitása és a szociális kapcsolatok ápolása, valamint az anya gyászfolyamatának lezárulása. Szignifikánsan kisebb depresszióval vészelik át a gyermek elvesztését, azok a személyek, akik házasságban élnek és társas támaszt tudnak nyújtani egymásnak.

Fontos tehát a tragédia nyílt megbeszélés a családon belül, gyógyító személyzettel. Maladaptív stratégiának számít a probléma előli menekülés (lakhely és munkahelyváltás), a tagadás, a hárítás és a meg nem történtté tétel.

Más-e a viszony a halálhoz, ha a szülőknek van másik gyermekük, vagy lesz másik gyermekük rövidesen. Jellemzően lesz e másik gyermek?

Általában nehezen tűrünk mindenféle veszteséget és minél gyorsabban igyekszünk őket pótolni és elfelejteni. Szakítás utána sokan egyből beleugranak újabb kapcsolatokba és az is előfordul, hogy egy gyermek elvesztése után a házaspár rövid időn belül ismét gyermeket vár, holott a terapeuták szerint 1,5 évig nem ajánlott. A gyorsan vállalt újabb terhesség káros lehet pszichológiai szempontból, a gyermekelvesztés után 16-18 hónappal vállalt újabb terhesség a gyász lezárásának tekinthető.

Minden emberi veszteség – típusától függetlenül gyászmunkával jár. Melynek szakaszai: tagadás, alkudozás, düh, depresszió, elfogadás/beletörődés.

Fontos a nyílt kommunikáció családon belül. A szülők ilyenkor általában önmagukat vádolják és egyes esetekben hajlamosak lehetnek az életben maradt gyermek túlféltésére, túlóvására vagy épp ellenkezőleg negatív érzelmek táplálására irányába. Elakadt gyászfolyamat esetén érdemes szakember segítségét kérni.

Imre Dóra

Hivatkozások

Békés, V. (2000). Ki fél a haláltól? A halálfélelem és korrelátumai. Kharón.

Boga, B. (2000). Kadmosz szindróma. Kharón.

Cselovszkyné, T. K. (1999). A „megszépített” halál. Kharón.

Hajduka, M. (2015). Krízislélektan. Budapest, Elte Eötvös Kiadó. 11-32. 119-171.

Kovácsné, T. Zs., Szeverényi, P. És Forgács, A. (1994). Perinatális gyászreakció. Orvosi Hetilap, 135 (34): 1863-1867.

Kovácsné, T. Zs. És Szeverényi, P. (1998). A vetélés és a szülés körüli gyermekvesztés a pszichológus szemével. Kharón, 2 (1): 33-43.

Kiemelt kép forrása: Lucy Campbell Art

JOG ÉS IRODALOM – a cenzúra története

                 Pruzsinszky Sándor                                             

A  nagy  angol  költő,  John  Milton  (1608-1674) mondása, hogy  a  kultúra  két oszlopának,   az irodalomnak  és a jognak    kapcsolata  hasonlatos  a fogoly  oroszlánnak  a  ketrecéhez  való  viszonyához,  ami  tökéletesen  kifejezi  a  CENZÚRA  lényegét. 

A  cenzúra – a  gondolatrendőrség  (lásd  Orwell:  1984) többnyire  hivatalszerű,  az irodalomra  specializált formája  —  köztudottan az írott történelem  kezdete  óta  nélkülözhetetlen  eszköze  a  politikai  hatalomnak.  Az ok  az irodalom (és  a „szabad”  művészetek)  úgynevezett  „negativizáló”  sajátosságában rejlik  — és persze a  hatalom  örök  természetében, amelyet  a  jognál világosan, hol  felettébb  manipulatív,  álságos  módon  — tükröz.

A  szabad  gondolkodásnak  nincs  nagyobb ellenfele  a tekintélynél,  amely  viszont  minden  –a társadalom egyedeitől elkülönült  — hatalom  gyakorlásának  előfeltétele. (Másként, népiesen:  „tetszik, nem  tetszik, csak  én mondhatom meg a tutit”).  Ugyancsak  Milton  fejti  ki   Areopagitica-ában,   mennyire  képtelen  és lehetetlen  intézmény  a  cenzúra,  amely  egy vélemény-monopólium érdekében  azt képzeli, hogy valamely írott gondolat  megtiltásával  vagy  eltorzításával  megóvhatja  a jog által  védett hatalom  tekintélyét .   Hiszen  minden  műalkotás, sőt:  minden  egyes  gondolat  sokkal  bonyolultabb, titokzatosabb  annál,  hogy  csupán egyetlen  értelmezésre  szorítható legyen!

Persze, a  cenzúra  mindig egy, a  hatalom  által  magasabb rendűnek minősített  jogtárgy  (Isten,  egyház, uralkodó,  haza, közerkölcs, közrend  és hasonlók)  védelmének  szükségességeként  definiálta a saját működését.  Azt  a látszatot kellett  őriznie, hogy a  cenzor  ilymód az egész  társadalom – a  „közjó” —  érdekében  lép fel  s  hogy  e védendő  jogtárgyaknak  létezik egy  „örökkévaló”, állandó  mintája  s az  alkotó  kötelessége, hogy  ezt a mintát  eljuttassa  az alattvalók tudatába.  Ezért a cenzúra  célja, hogy  olyan művek  írására  késztesse az írókat, amelyek a lehető legjobban  követik  a cenzor  fejében  levő   (s a  jogi  normákból  többnyire  csak hiányosan  kiolvasható)  mintát. 

Ez  a  működési  modell  magyarázza  azokat  az egyszerre  mulatságos s  egyben tragikus tévedéseket és  rémtetteket,  amelyeket  a cenzúra  például  a klasszikus  európai  irodalom  számos  remekműve  ellen  elkövetett.     

Nézzünk  erre  néhány  példát:

A  romantika  korának  egyik bécsi  főcenzora,  egy  bizonyos  Franz Karl Hägelin  (1735-1809) 1795-ben egy úgynevezett  Színházi  katekizmusban  foglalta  össze a színházi  bemutatókra  vonatkozó tilalmi szabályokat,  amelyeket  császári  rendelet  tett  kötelezővé  a  Habsburg  birodalom  minden  színházi társulata  számára.  A  tilalmak között  pl.  igen  tanulságos, hogy tilos a színpadon  minden  „szélsőséges  és túlzó”,  különösen  az  uralkodót,  az  egyházat és vallást érintő  állítás,  vagy egyházi személy  szerepeltetése.  (Nyilván ennek  volt köszönhető, hogy  Schiller  nagy sikerű első darabjában,  a Haramiákan   a cenzor  a  bemutatóra  a  főhős  apját  nagybácsivá  írta  át, hogy  az engedetlenség  bibliai  tilalmával való  szembeszegülés  —  negyedik parancsolat:  „tiszteld  apádat és anyádat”  — súlyát  némileg  csökkentse.)   Mi  sem volt jellemzőbb az egykori  intendáns-cenzor  gondolkodására, mint az, hogy  az eredeti  schilleri szöveget:  „Soha a törvény  nem formált  nagy embert,  de a szabadság  kolosszusokat és szélsőségeket teremt”  (Déry  Tibor  fordítása),  így  torzította  el: „Soha a béke  nem  formált  nagy  embert, de  a háború  kolosszusokat  és  hősöket  teremt”… Mintha  a cenzor még az uralkodónál  is  jobban  félt volna  a  „szabadság”  szótól!  1808-ban  egy másik cenzor még ezen is túltett, amikor  a  Haramiák-beli  Franz  Moor, a gonoszlelkű  testvér szerepén  kiakadt: „Franznak  hívják a gazembert?  Ahogy a császárt? Betiltom!  Hiszen  bárki  célzásnak vehetné, és  őfelségét,  Ferenc  császárt  érthetné  alatta…”   A  negyedik  parancsolattal  Schiller  másik korszakos  darabjánál, az  Ármány  és  szerelemnél  is baj volt, ezért  — az „erkölcsvédelem”  okán —  a darabbeli  von Walter  minisztert, az apai  tilalommal  szembe szegülő  Ferdinánd  apját ezúttal  is  nagybácsivá, Ferdinándot  pedig  unokaöccsé kellett  degradálni…Az erkölcsvédelem okán  a cenzor  vörös irónja Lady  Milford  fejedelmi  kegyencnő-jellegét is megszüntette, el kellett tűnnie a szövegből  minden erre utaló  jelenetnek  és  kitételnek  („egy  fejedelemnek  nem lehetnek  kitartottjai”  — ez a vasszabály  egészen  1848-ig  megkerülhetetlen  volt  és von  Walter  is csak ekkor  nyerhette  vissza „apai  jogait”)   És a  Don Carlos?  Ezt a darabot  Schiller  bevallottan  azért  írta, hogy „az  inkvizíció  ábrázolásával  az  emberiség  prostituálásáért”  bosszút  álljon és  „szégyenfoltjait elrettentő módon  kiteregesse”, ahogy  egy barátjához intézett levelében  említi..  Mondani  se  kell, hogy  ebből a szándékból  az 1787-es ősbemutatón  semmi  se  látszott, akkora  írtó munkát végzett  rajta a cenzúra: teljes  egészében  kihúzta a szövegből  a főinkvizítort és Domingót, a király cinikus  gyóntatóját „Perez  államtitkárként” .jelentéktelen  udvaronccá  írta át.  A kulcsszereplő  Pósa márkinak  is eltörte  máltai lovag-gerincét  a  rettegő cenzor, amikor hajlongó, élceket  gyártó bohócot gyúrt belőle.  A királyi udvarból  száműzte az összes papot, autodaféról és az inkvizíció  egyéb szörnyűségeiről , Istenről és pokolról  nem esett  egy szó sem  többé  a  megcsonkított  — meggyalázott!  — szövegben.  (A darabra tehát  rá se lehetett ismerni – de a  kiszolgáltatott  színházi emberek  között  ki mert volna akárcsak  pisszenni  is?  A  források szerint még maga  Schiller sem , hiszen  Goethével  folytatott  levelezéséből  tudjuk,  többször is előfordult,  hogy  a hatóság  „elfelejtette”  őt  értesíteni  arról, hogy  már nem egyedüli  szerzője  saját  darabjának…  )

A  példasort  hosszan  lehetne folytatni:   Schiller  Stuart  Máriá-jának,  Orleansi  Szűz-ének,  Tell  Vilmos-ának,  Lessing  Bölcs  Náthán-jának,  Goethe  Egmont-jának és  Faust-jának,  Kleist  Homburg  hercegének  megcsonkítása  is  nyilvánvalóan  azt  a célt követte, hogy  a  felvilágosodás  első hullámának szellemétől átitatott  európai  drámairodalom  ne  kezdhesse  ki  azt a kezdetleges, egyoldalú  képet,  ami  akkoriban  a  társadalom  urainak fejében  honolt  az ember  státusáról.     S  ez  sajnos  jórészt  sikerült is, hiszen a korabeli közönség  többnyire  csak  meghamísított   szöveggel  ismerhette meg  a 18-19. század  legjobb  alkotásait…A  jog  megerőszakolta  az  irodalmat.

Kérdés,  mit  tudhattak  az írók  ezzel  szembe szegezni?

(Folytatjuk)         

A Wall Street farkasa női szemszögből

Szabó Orsolya

A Wall Street farkasa női szemszögből

Martin Scorsese korunk egyik meghatározó figurája. Az olasz gyökerekkel rendelkező művész, a hetvenes évek első felében, az új Hollywood-hullámot meglovagolva került az élvonalba. Azóta folyamatosan alkot, mondhatni kifulladásig. Tavaly láthattuk a huszonötödik nagyjátékfilmjét,  Az ír című bűnfilmet.

Scorsese védjegyévé vált a profán, erőszakos és véresen szórakoztató mozi.

Hatása az őt követő generációkra tagadhatatlan. Az ír bemutatója apropóján, itt az ideje visszatérni a kortárs amerikai mozi kiemelkedő rendezőjének egyik ikonikus alkotásához.

A Wall Street farkasa

Jordan Belfort-ot (Leonardo DiCaprio) becsületes tőzsdeügynökként ismerjük meg, de idővel a pénz rabjává válik. Meglegyinti, a 80-as évek amerikai álmának szele őt is. 26 évesen, a legnagyobb brókercég tulajdonosa lesz, heti 1 millió dollárt keres. Jordan a néző szemei előtt válik egyre piszkosabbá. Korrupció, szeretők, drogok. Az igaz történeten alapuló film, remek példája annak, hogy Scorsese idős korára sem vált prűddé, sőt fiatalokat megszégyenítő őszinteséggel beszél a mai ember legfőbb kísértéséről.

Ugyanakkor nem szükséges szakavatott filmkritikusnak lenünk ahhoz, hogy észrevegyük a klasszikus hollywoodi filmekben az erotika legkifejezőbb eszköze a nő és ezen belül is a női test. A legnagyobb probléma ezzel, hogy szerepköre általában kizárólag erre korlátozódik, akár csak az Wall Street farkasában.

 Pusztán a szemlélés élvezete érdekében még ma is, rendkívül sivár női karakterekkel találkozunk a mozivásznon. Scorsese, és a Hollywoodi újhullám találkozása, meghatározó pillanat volt, itt az ideje egy hasonló fordulópontnak.

 A nézők (és elsősorban a férfinézők) részben azért értékelik pozitívan az ilyen típusú filmeket, mert kellemes küllemű hölgyeket láthatnak a mozivásznon.

Az amerikai női ideállt, a női főszereplőnk teljes mértékben megtestesíti. A 23 éves Margot Robbie, a Vogue és a Playboy tökéletes szerelemgyermeke. Dús keblű, szőke, sportosan vékony, angyali arcú. A paraméterek pofonegyszerűek és évtizedek óta változatlanok. A filmkészítő teljesen életidegen szituációkba helyezi a színésznőt. Kevés nő ébred talpig sminkben és veszekszik párjával egy szál csipkés hálóingben, vagy látja el anyai kötelességét magas sarkúban, úgy mint Naomi.

 Már a filmkészítés hajnalán is a szőke nő volt a kiemelt (sokszor pozitív karakter) míg a sötétebb hajú, az alárendelt, esetenként negatív karakter. Azóta is az erotikus vágyak megtestesítői a szőke, kékszemű, babaarcú, titokzatos, elegáns nők maradtak. – A nagyon felépített, kozmetikailag előállított nők mindig hordoznak valamiféle titokzatosságot, és

egyben rosszindulatú csábítást is- írja Laura Mulvey filmesztéta, Hitchcock Vertigo filmjének elemzésekor.

A Wall Street farkasa ebből a szempontból tökéletesen hozza a papírformát. A főszereplőnek Jordan Belfort-nak az első feleségét alakító színésznő (Cristin Milioti) nem illeszthető bele a hollywoodi álomnő képébe, rá elkerülhetetlenül a bukás vár. A megcsalt, elhagyott feleség nem meglepő módon az alacsony, barna hajú, barnaszemű színésznő.

A filmben a főbb események, valóban megtörténtek, azonban jó néhány kitalált elemmel is gazdagodott a forgatókönyv. Érdekes, hogy a valóságban nem volt a komoly pénzügyi siker után elhagyott első feleség. Azonban a filmbeli karakter egyre feljebb jutásának bemutatása, részben nőcserével történik. A régi, kevésbé dekoratív „asszony”, pénz által lecserélhető egy amerikai álomra.

S bár indokolhatnánk Naomi (Margot Robbie) szexis karakterét a valósághűségre való törekvéssel, hiszen valóban szőke, fiatal és szép volt Jordan akkori felesége, azonban Hollywood törekszik a már- már istennői alak bemutatására. Egy félig kitalált, félig valós történet elmesélésében miért pont a szereplő külső megjelenítésében törekedne valósághűségre?

 A nő (szexuális) tárgyként való ábrázolása szintén szembetűnő eleme Scorsese filmjének. A hedonizmus, a korlátok nélküli álomélet bemutatásának legfőbb eszköze a drog és a prostituáltak. Árnyalt, valódi emberi értékeket bemutató női karaktert nem találunk a filmben, azonban nemes hímekből is hiány van. Értjük, hogy a film pont ezt az erkölcsileg értéktelen, a pénznek alárendelt világot kívánja, olykor igen megdöbbentő képekkel bemutatni, azonban azt is látnunk kell, hogy csak a nők vannak alárendelt, kiszolgáltatott, tárgyiasult pozícióban, a férfiak nem. Eltekintve egy esetet. (Erről a későbbiekben).  Egyes jelenetekben szó szerint csak tárgyi funkciót töltenek be a hölgyek. Példának okáért, mikor egy prostituált fenekéről szívja fel a kokaint a főszereplőnk, vagy amikor egy nagy tőzsdei siker után, ajándékként jelennek meg az örömlányok. Csupán eszközök a férfiak szórakozásában.-Tökéletesen ábrázolja, hogy a versenytárs nélküli mainstream film, az erotikát a domináns patriarchális rend nyelvébe kódolta. A nő jelenléte a hagyományos elbeszélő filmben a látvány elengedhetetlen eleme, de vizuális jelenléte hátráltathatja a történet kibontakozását- állítja Mulvey.

A Wall Street farkasa szinte kizárólag fiatal és vonzó nőket mutat be, ahogy megyünk egyre előre a történetben, Jordan is egyre gazdagabb lesz, és ezzel egyenes arányban növekszik a hölgyek száma is. (lakásavató party, szórakozóhelyek, Naomi barátnői, munkahelyi ünneplések)

Női főszereplőnk megjelenése erőteljes vizuális és erotikus hatást hordoz, kihívóan szexi minden jelenétben, dekoltázsa állandó hangsúlyt kap. Tökéletes testét számos közelivel mutatják be a nézőknek, a tekintet közvetlen célpontjává válik.

 Az erotikus szemlélődés és a leselkedés illúziójának kombinációja megtörheti a történet kibontakozását, és a férfi nézőknek valóban nagy harcot kell vívniuk itt, ha valamiért mégis a cselekményre szeretnének koncentrálni. Naomi tudatosan csábítja el a Leonardo DiCaprio által megformált figurát, s ezzel együtt a képernyő előtt ülő férfiakat, mindezt úgy, hogy egy,  a férfiak által elképzelt tökéletes nőt formáz meg. Kacér, játékos, bevállalós, kihívó és megszerezhető. Ez teszi lehetővé, hogy a női főszereplőnk második jelenetében, már az ágyig is eljutnak kevesebb, mint 3 perc leforgása alatt.

 Ebből jól kiolvasható, hogy a film középpontjába helyezett pénz ad hatalmat a férfinak, és a hatalom birtoklásának bemutatása az álomnő megszerzésén keresztül történik. A nő, a történet egyéb alakulásában nem fontos. Nem is lehet, hiszen akkor érdemi információt nem tudna átadni a film. Nehéz történetet mesélni, ha közben Margot Robbie combjait mutatja a kamera.

Scorsese férfi, pontosan tudja hogyan is működik egy másik férfi. A film szempontjából fontos dramaturgiai fordulópontoknál a nő nincs jelen, azonban nem teljesen hatástalan a történet kimenetele szempontjából. Az általa kiváltott érzelmek, befolyásolják főszereplőnket  néhány döntésében, a nőt, mint trófeát (akit külső megjelenése emel trófeává) meg akarja tartani minden áron, hiszen a nő státuszszimbólum, akár a helikopter a kertben.

Naomi varázsa a film első harmadáig tart, hamar elveszíti kifelé irányuló igézetét, általános érvényű szexualitását. Megtörtént a beteljesülés, a férfi birtokba vette a nőt és érdekessége ezáltal elmúlt, hiszen egész karaktere a szexualitására van kihegyezve. Jordan hamar ráun, Naomi iránt érzett szexuális érdeklődése rövid idő alatt megcsappan, a nő nyűggé válik.  Újabb nők megszerzésével legitimálja hatalmát.

Főhősnőnk végtelenül leegyszerűsített karaktere által csak az erotika spektrumában képes mozogni. Konfliktus is csak ebből születik. Jordan megcsalja, és erre rájön. Hiányos eszközei lévén, csak szexualitásával tud revánsot venni férjén. A szexet használja fegyverként, kizárólag ez az egy dolog, amivel képes őt megalázni, amivel képes tárgyiasítani. Naomi lefekszik férjével, majd az aktus után elmondja, hogy ez volt az utolsó alkalom és el akar válni tőle.  Úgy kerül fölénybe a férfival szemben, hogy teste feletti hatalmat kiveszi a férfi kezéből. S azzal alázza meg leginkább, hogy érzelem nélkül még enged neki egy utolsó együttlétet. Ezzel mutatja, meg hogy a valódi irányítás végig az ő, saját kezében volt, s a férfi birtoklása is csak az ő engedélyével történhetett. Ebben az utolsó együttlétben válik szexuális tárggyá a főszereplőnk, ekkor történik meg a főszereplőnk teljes bukása. Nem a bírósági végzés megkapása, vagy az anyagi csőd jelenti a legnagyobb kudarcot, (a filmben ezek hamarabb bekövetkeznek) hanem, amikor a férfit letaszítja a felesége a trónról. Ő akar elválni és a gyerekeit is elveszi tőle. A férfit saját férfiasságától fosztja meg, és csak ezután történik a feloldás, az új életbe való betekintés.

A nők alulreprezentáltan vannak jelen a média világában, ezt több kutatás is alátámasztja, többek között a Center For The Study of Women in Television and Films internetes fóruma is. Azonban a mennyiségnél is nagyobb problémát jelent a minőség kérdése. A férfi szereplők elnyomják őket, és a nő szerepköre, az anyára és feleségre korlátozódik. Az esetek többségében csak kellékek a férfi főhős jellemének árnyalásában.

Hollywood, és talán az egész világ egy új hullám árnyékában áll, remélem Scortesenek sikerül majd meglovagolnia ezt is.

Darabokban

Lucy Campbell art

Gyerünk már kicsikém, egyél már csak egy pár falatot! Kérlek! Az elsőt a mama kedvéért….

Már úgy próbálkozom ezzel is, mint óvodás korodban. Szépen haladunk, kár, hogy nem előre.

Ijesztően vékony vagy. Kifogytad minden ruhád és nem telik megint újra. Azt sem tudom melyik rongy nem esik még le rólad. Viszont aki olyan nagy és erős akar lenni, mint apa, annak ennie kell. Őt sem az eső növesztette ilyen magasra. Nem emlékszel? Az ajtófélfán már be sem tudtuk jelölni ceruzával meddig ér, még amikor a nyakamba is vettelek. Akkor bizony láttam ám rajtad, hogy te is ekkorára szeretnél nőni. Márpedig mindenki tudja, hogy csak az lesz ekkora termetű legény, aki rendszeresen és választékosan eszik. 

Szóval próbáljuk újra.

Tátsd nagyra a szád és mondd, hogy: Ohio. Eeeezt apa kedvéért. Naaa, gyerünk!

Mutasd meg nekem azt az egészséges mandulád mire háromig számolok: , egy , kettő, három!

Az istenit!

Holnap mi lesz a kifogás? Miért nem fogsz enni? Miért kell vezekelnem? Miért engedsz gyötrődni?

Pedig ma a kedvencét tálaltam az ifjú úrnak és mégsem tetszik méltóságának.

Apád hetek óta azzal büntet, hogy nem enged tv-t nézni és újságot olvasni, hogy ne lássam a média által közölt szennyet. 

Azzal viccelődik, hogy idő előtt el ne meszesedjen az agyam tőle.

Te meg azzal kínzol, hogy ugyanattól a naptól fogva nem szólsz hozzám? 

Mi ez nálatok? Valami apa-fia tréfa? Fogadás? Lázadás? Sértettség? Dac? Düh? Érzelmi zsarolás? A baleset? 

Mióta “az” megtörtént, hozzám se szólsz, rám se hederítesz. 

Pedig élhetnénk, mint eddig, ahogy egy boldog család.

Na, nem szólsz még mindig? Elvitte a cica a nyelved Néma Levente?

Azóta most először fogyott el a türelmem és belőled még ez sem vált ki érzelmet. Még ilyet, hogy valaki ennyire kitartóan képes legyen csöndkirályt játszani! Miért nem tudsz te is olyan normális és boldog lenni, mint a túloldalt focizó szomszéd kisfiú? Rohadna meg az is a labdájával együtt!
Vagy ilyen módon akarsz felelősségre vonni? Szerinted az én hibám? Hányszor kell még magam tisztáznom? 

Tudod mit? Többé nem! Elpakolok a vacsorád után, te meg bevonulsz a szobádba gondolkodni és addig ki sem jössz, míg bocsánatot nem kérsz anyádtól! 

Akinek annyi a vétke, hogy nem lehet mindig veled, nem vigyázhat állandóan rád!  

Legyél hálás, hogy ennyivel megúsztad, mert akadnak, akik nagyobb árat fizettek egy felelőtlen pillanatukért. 

A szentségit!

Miért ülsz még itt? Rád öntöttem a forró spagettit, mert sosem csinálod, amit mondok.

Most öltöztethetlek át, szabhatom át apád nadrágját, hogy addig fel tudj valamit kapni. Minden ruhád tiszta kosz, apád nadrágjai már fogyóban, a mosás meg egy ideig nem fog menni az legutóbbi vihar miatt. Persze a biztosító nem fizet, a patakhoz meg csak nem járhatok ruhát tisztítani. Mit gondolnának rólam?

Nincs pénz megint új göncökre.

Na, miért nem mozdulsz levetni a piszkos nadrágot? Hallod? Miért, miért, miért nem vagy képes járni??

Jó, rendben. Anya most megnyugszik kicsit, felvesz szépen a karjába és együtt megyünk apa szekrényéhez nadrágért. 

Hóóórukk, gyere sózsák, eladlak.

Na, nézd csak, pont egy tiszta maradt neki. Ha felveszlek a nyakamba, a kis kezeiddel el is éred. Mit szólsz? Szeretnéd te levenni? 

Jó, most egy kicsit balra és meg is van! Hupsz, ez leesett. Látod fiam, egy pillanatra nem figyel az ember és….

Hát ez? Mit keres ez itt? Miért nem ott van, ahova én eltettem? Ki rakta ezt a levelet apa farzsebébe, hm?

Megismered még vagy segítsek kitalálni mi ez? Ez az a levél, amivel tönkre tetted anyád és apád egész életét!

Jut is eszembe, nem akarod felolvasni nekem, hogy emlékezzek majd a hangodra is, ahogy sanyargatod magad?

Ahogy eldöntöd közben és egyre magabiztosabb vagy benne, hogy tényleg megteszed?

Ahogy meggyőzöd magad arról, hogy mi szar szülők vagyunk, túl kevesek neked!

Na gyerünk, olvasd már fel! Ha képes voltál megírni, fel is tudod olvasni, nem?
Nem mozdulsz? Mindjárt megmutatja anya hogy kell csinálni. 

Megfogod ezt az átkozott papírt, rácsapod az asztalra, felnyitod és balról jobbra elkezded összeolvasni a betűket szavakká, majd mondatokká.

Látod már mi van oda írva? Vagy emlékezetből megy?

Megmutatom szívesen közelebbről is, csak figyelj jobban, nehogy az asztalt találd meg véletlenül a kis kobakoddal.

Ez erősebbre sikeredett a vártnál, de lássuk be, mindig is keményfejű voltál. Amúgy is kezdtem már unni a társaságod. Az ember csak magányosabbnak és szánalmasabbnak érezte magát a jelenlétedben. És még most is veled beszélgetek, mintha valóban igazi volnál, nem egy szilánkjaira tört üresfejű, lélektelen porcelán.
Látod, látod, mindig is neked volt igazad. Sosem tudtam Rád eléggé vigyázni. 

Pedig ez is csak egy szempillantás alatt történt.

Milyen ígéretes anya vagyok: az imént darabjaidra törtelek, korábban meg magam üldöztelek öngyilkosságba az állandó gügyögésemmel. Ilyen ez kicsikém. Nehéz volt hozzászokni, hogy nagyfiú lettél az évek alatt.

Sajnálom angyalom. Anya máris hozza a seprűt, hogy összeszedjen, ha szétestél darabjaidra, ahogy egy rendes szülőhöz illik.

Illetve…. egy pillanat. Ha ott van a búcsúlevél, akkor mi az a másik?

– Te vagy az szívem? Megjöttél? Ide tudnál jönni néhány percre?
Csak egy kis apróság…el tudnád magyarázni nekem, miért szerepel a fiúnk papírjaiban, hogy elhalálozása során idegenkezűség lépett fel? 

– Hogy találtad azt meg?

– Te mindent tudtál! Te végig mindent tudtál. Miért nem mondtad el? Mégis mi történt? Szólj már valamit! Nem felakasztva találtál rá?

– Nem… 

– Akkor mégis mi történt aznap?

– Riasztottak, hogy a fő téren csoportos verekedés van, nem kizárt, hogy fegyver is van náluk. Mire kiértünk, egyetlen test feküdt csupán a földön vérbe fagyva. Már messziről tudtam, hogy az a test a saját fiamé. Éreztem, hogy lelkem egy része elhagyott és hogy a lábam egyre nehezebben tart meg. Aztán odaértem…. az élettelen testéhez. A testhez, ami hozzánk tartozik, amit mi neveltünk, akivel mi játszottunk, akivel mi virrasztottunk, akivel a világ teljessé vált, attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam az első lélegzetvételét és akivel az utolsónál nem lehettem jelen, mert túl későn értem oda.
Talán, ha egy perccel korábban értesítenek, vagy ha gyorsabban vezettem volna, vagy ha akkor éppen arra járok…

– És a búcsúlevél?

– Magam írtam. Így legalább maradhatott volna Neked egynéhány utolsó szó “tőle”, pár sor, amit évek múlva is a hangján hallottál volna a füledbe csengeni. Azt gondoltam ezzel valamelyest megvédelek. Hogy ez talán elfogadhatóbb, mint a valóság, mert ami aznap ott történt, attól a tudattól egy életre képtelen leszek szabadulni. Ha magamat nem is tudtam megóvni a teljes igazságtól, hát gondoltam legalább Téged megkíméllek attól a pokoltól, ami bennem már soha nem enyhülhet. 

– Hogy gondoltad, hogy az öngyilkosság számomra feldolgozhatóbb?

– Ha valaki magával végez, az saját döntése. Ha meggyilkolják, akarata ellenére száműzik a túlvilágra. Könnyebb elfogadni és tiszteletben tartani szeretteid választását a sorsukról. Ezt gondoltam akkor, a látványt felidézve. 
Nem tudom, hogy aznap jól döntöttem, vagy sem. Egy dolog biztos: a javadat akartam.

– Óh, majd elfelejtettem…

– Mit?

– A nadrágot. Ki kell mosnom neked a patakban.
Te kérlek maradj itthon, várd be őt, hátha betoppan, hiszen sosem lehet tudni, nem igaz? 

Erki Gabriella Léna

Kiemel kép forrása: Lucy Campbell Art