Szerelmes levelek – Rosencrantz és Guildenstern

G: Akkor folytassuk a kérdések eredményének elemzésével?

R:  Jó.

G: Átlagban az emberek 3,5x voltak szerelmesek a mintánkban. Voltak kiugró értékek, akik 20,13,10x is voltak szerelmesek és van aki folyamatosan az. Lehetséges ez? Hány szerelem van egy életben?

R : Voltaképpen fogalmam sincs. Hát nem tudom. Még a definíció sincs meg, a lepkék a gyomorban túl költői, a hormonok és feromonok az meg túl tudományos. Lehet hogy érdemes korosztályosítani – mondjuk 14-19 között huszonkettő szerelem simán , utána meg hatvanig három. Nem lehet? A folyamatosant azt nem nagyon értem. Azért ahhoz kell idő, hogy ez kialakuljon, meg kell egy személy, egy másik. Akkor is érvényes, ha a másik nem tudja? Ön szerint hány van?

G: Sokan hármat szokták mondani, de szerintem számtalan lehet. Ahogy többen is írták, hogy számtalanszor és folyamatosan szerelmesek.

R: Hogyan?

G:  Nagyon sokféle formája lehet. Egy ember jobb esetben a munkájába is szerelmes. Annyi mindent lehet feltétel nélkül tiszta szívből szeretni és csinálni. Valóban sok szerelem lehet, viszont az emberek kevésbé ismerhetik be maguknak. Nagy teher lehet, kiszeretni valakiből és a hűség helyett a válást választani… társadalmi nyomás. Viszont ahogy a statisztika is mutatja, az emberek egyre többször tesznek tanúbizonyságot szerelmük elmúlásáról. Így megdőlhet a régi “egy igaz szerelem van” eszméje.

R: Én a szerelem alatt kizárólag a partner iránti szerelmet értem, annak érzelmi biológiai szociális vonzataival. A munkába való szerelem az kényszerbetegség – valamilyen addikció, zavar, valami deviáns, ha nem is használom jól a fogalmakat.

G: Igen, igen, én is partner irántira értettem, csak kicsit tágítottam a fogalmat. A munkába való szerelem talán lehet a flow, hogy egyszerűen imádom amit csinálok és olyankor teljesen ki van zárva a külvilág. Persze szerencse is kell hozzá.

R: Az biztos, hogy nem egy igaz szerelem van – szerintem – családi történetek tudnak erről mesélni – nagyon gyakori egy másik múltba sejlő személy aki volt, felbukkant – kicsit összekuszál, de a fősodor az nem változik ettől.

G: Talán most már változik a fősodor is.

R: A fősodor az egy partner mellett sokáig. Ez változik?

G: Hát ez kezd változni. Új kapcsolati formák alakulnak ki, mint a poliamoria, ahol legálissá teszik a több szerelmet. Kutatásunk mégsem a szerelemről, hanem annak elmúlásáról szól. Kutatásunkban az emberek 90%-a több szakítást is átélt már életében. Tehát a szerelem múlik és szerelem sok van. Nyilván mindenki azt írja, hogy aki a jelenlegi párja az az igazi. De ez valóban őszinte-e?

R: Sok változós dolog ez és még az sem biztos, hogy mindkét fél egyidejűleg tart ugyanott az érzelmek átélésében – olykor még napon belül is változhat ez – annyi megfelelésünk van minden irányban.

G: Egy kicsit a szakítások számát nézve… a mintánkban az emberekkel 2x szakítottak, ők pedig átlagban 3x vetettek véget a kapcsolataiknak.

R: Ez ellentmondás Összhangban látszik lennie a szerelmek számával.

G: Igen, ez összhangban van és talán a házasságok – válások számával is. Ha a kapcsolat – szakítás dimenziót is idetesszük – átlagban 3,5 évig tartottak a kapcsolataik.

R: Talán igen – bár a négy vagy akár a három válás nem gyakori. Az sok, csak egészen ritka helyzetben van az amikor valaki egy formálisan is megerősített kapcsolatból kilép és belép egy hasonlóba.

G: Igen, a házasságból valószínűleg nehezebben lépnek ki.

R: Vagy nehezebben bontják fel.

G: Az emberek átlagban 4-6 kapcsolatról számoltak be eddig életük során, persze itt is vannak kiugró értékek: 80,60,30,20.

R: Az szerintem lehet jó szám, tízévenként egy – bevezetés tárgyalás befejezés – lehet. Jesszasz . Mi nyolcvan?  Nyolcvan kapcsolat – panaszkodik vagy dicsekszik aki ilyet mond?

G: Mi lehet az indok? Mi viszi az embereket a szakításra? Milyen kognitív folyamatok játszódnak le az emberek fejében? Mit gondol mi a leggyakoribb indok a szakításra/válásra?

R: Bocs de ez meghökkentett – nyolcvan megélt, nem egyéjszakás valódi emberi kapcsolat az ötven év – minimum, úgy hogy egyikből ki másikba be. Az nem lehet. A leggyakoribb indok a szakításra? Talán a harmadik fél.

G: Foglalkozást sajnos nem kérdeztünk, pedig milyen érdekes lett volna, szerintem sok összefüggést tudtunk volna kimutatni vele. Nézzük mi a fő ok a nagyvilágban: “A válóperek nagy részét a nők kezdeményezik, az arány országonként, megyénkként változhat. A romániai Szatmár megyében, 2011-es adatokat összesítve, két fő válóok tűnik ki: az alkoholizmusból eredő problémák, valamint a megcsalás, félrelépés, hűtlenség, amely legtöbbször akkor következik be, ha az egyik fél külföldön dolgozik huzamosabb ideig “

R: Az alkoholizmus az jelentős probléma – és a távolság- voltaképpen az alkoholizmus is távolság. Másik világ.

G:  Nos mintákban a tippje, a harmadik fél felbukkanása csupán a második leggyakoribb szakító indok.

R: Valahol olvastam, hogy az értelmi képességek magasabb foka javítja az együtt maradási arányt.

G: Az első helyen 75 fővel, az elmúlt érzelmek állnak, az eltávolodás.

R: Azt nem könnyű belátni, igaz? S annak megfelelően cselekedni és még akkor sem biztos hogy vége, nem lehet ez szeszély? Férfi női, mindegy. Már például egy házasságban. Elmúlnak az érzelmek, jó, azok mint szerelem elmúlnak úgy is két három év alatt – de mégis együtt marad a házasságok fele. Miért – megszokás kényelem, gyávaság, a harmadik hiánya? A saját érzelmek megélésnek hiánya?

G: “Kiszerettem belőle, unalom – érzelmek múlása, eltűnt a szerelem, elszállt a rózsaszín köd, nem éreztem, hogy szeretnek vagy, hogy én szeretek, már nem volt érzelem, elfáradt kapcsolat, karantén miatti eltávolodás, kimerült kapcsolat, nem voltam szerelmes” – így indokolták a kitöltők. Talán a hűségnél is fontosabb lett a szerelem ebben a mai világban, hogy hatalmas érzelmeket éljenek át.

 R: És G? Milyen következtetést von le? 

G: Talán a másikra való figyelem valódi hiánya lehet az érzelmek ilyen gyakori elmúlásának és felértékelésének az oka. Mintha csak a saját érzelmem lenne a fontos, amit ha a másik nem elégít ki, akkor keresek olyat, akitől újra megkaphatom. A mai világban lévő gyorsulás is ilyesmi lehet… mindig jön újabb, jobb termék, túl sok az inger és a régi megjavítása nem olyan fontos szempont. Individualizáció? Generációs különbségek? Önmegvalósítás? Saját magunk előtérbe helyezése?

R: Melyik? 

G: Felmerül a kérdés, hogy valóban a másikat szerettem-e vagy csak a saját érzelmeimet?Talán ha valóban a másik ember személyiségét látom, akkor annyira egyedi lesz számomra, hogy pótolhatatlanná válik… “megszelídités, kisherceg”…

R: A szerelem konkrétan egyoldalú. Én vagyok szerelmes. Az hogy ő is az véletlen. Ha elmúlik a szerelem bennem múlik el.

G: A valódi feltétel nélküli szeretet hiánya állhat a középpontban. Talán egy igazi kapcsolati kötődés több ennél.

 R: ltt világ ilyen következményében – a szerelem bibliai leírásai nagyjából hasonlóak a mostanihoz, a kezdete is a vége is.

G: “- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.” – Talán ez hiányzik.

R: Kapcsolati kötődés egy kutyával – én szeretem őt, hogy ő mit csinál az nem fontos , de nyilván szeret mert kap enni tőlem.

Mi az a kapcsolati kötődés? Ezt azért megcáfolnám, szerintem vannak, a mélységek mások , kapcsolatonként mások. Nézze csak meg amit erről fentebb mondtam.

G: Persze, lehetnek, nem tagadom.

 R: A kisherceg idézet éppen jó, igen.

G: Viszont az ilyen gyakori kapcsolati felbomlások, ami az érzelmek hiánya miatt történnek, erre enged engem következtetni.

R: Engem is alátámaszt , ha jól értem.

G: Vessük egy pillantást a jobb megértés érdekében a harmadik leggyakoribb válóokra, ami az “eltérő személyiségek vagyunk, nem értjük egymást”. Nem lehet, hogy ez is a gyorséttermi kultúra terméke?

R: A kapcsolatokon dolgozni kell -e , vagy nem. Szerintem nem. Aki szeret így is szeret, aki nem az nem.Nem, a fentebbi az létezik. Az összhang ritka.

G: Elmúlnak az érzelmek, mert más személyiségek vagyunk, de akkor kérdezem én: ismertük-e egymást valóban vagy csak a másikra vetített képünkbe voltunk szerelmesek? “Az ember azt ismeri igazán, amit megszelídít.”

R: Miért gondolja , hogy a világ gyorsulása csinál velünk – vagy belőlünk – érzelmi nyomorultat?Igen én is azt mondtam, a szerelem egyoldalú. Én vagyok szerelmes, ha már nem vagyok , nem vagyok. Akkor már csak keresek egy okot.

G: Az igazi kötődés  valami olyasmit jelent, amitől a másik pótolhatatlan lesz számunkra… tehát, hogy a másik van-e előbb vagy az érzés… szerelmes akarok-e lenni és ahhoz keresek egy partnert vagy meglátok valakit, aki váltja belőlem a szerelmet? Nem mindegy, hogy van-e előre egy listám, hogy milyen embert szeretnék magam mellé és azt próbálom másikra erőltetni, vagy elvárások nélkül megismerem, elfogadom és szeretem úgy ahogy van? Sokszor azért múlik el a rózsaszín köd, mert rájövünk, hogy az az adott embert nem olyan, mint hittük… tehát nem tudja megfelelően eljátszani azt a szerepet, amit mi szeretnénk… Ez azonban nem személyre szóló szeretet.

R: Voltak remek mondatok , arról beszéltünk már? 

G: Nem feltétlenül csinál belőlünk érzelmi nyomorultat, de mindenképpen változtat rajtunk… gondoljon bele tinder-kultúra (képeket lapozgatok és 3mp alatt döntök arról, hogy kivel szeretnék randevúzni)… Hol maradnak itt a személyiség?

R: Ez mindig így volt – ezen alapul az egész – én nem is gondolom másként- van hogy a villámcsapás érezhető, van hogy nem , de nem tanulható. A személyiségnek semmi szerepe, inkább csak az elmúlásában.

G: Olyan nehéz mindig hinni… töretlenül.

“A férfi-nő kapcsolat tehát egy négylábú asztal, és ha bármelyik lábbal baj van, akkor az asztal döcögni kezd, felborul, és összetörik.”

Füst Milán

 

IRODALOM  ÉS  JOG – A  KLASSZIKUS  CENZÚRA

                                               A  cenzor  lélektana

A  rovat legutóbbi  folytatásában  említettük  az úgynevezett  „cenzorpszichózist”.  Ez a kevéssé ismert  diszciplína  azt írja le, hogy  a történeti  irodalomból  név  szerint ismert cenzorok  — alkatuknál,  emberi  habitusuknál fogva hogyan reagálták le  a foglalkozásukkal  járó  stresszhelyzeteket.  Általában  beszélhetünk hivatali alkatú cenzorokról és meghasonlott cenzorokról.

Csak természetes: minél  műveltebb, irodalomszeretőbb volt a cenzor, annál valószínűbb, hogy a meghasonlottak számát növelte.  Két, egymásnak feszülő  erő dolgozott bennük: a hivatalukkal  járó hatalmi elvárás  (köznapi szóval: „a mundér becsülete”) és  „igazi” énjük  (a gondolkodás szabadságának tisztelete).  Ami azt jelentette: állandó pszichés feszültségben teltek napjaik.  A  „két fejük” folyton  vitába szállt  egymással. A  pszichológia elmélete  az úgynevezett  kognitív disszonancia  fogalmával jelöli ezt az állapotot., amelynek egyébként az irodalom-  és művészettörténet nem kevés  megmentett  (cenzorszempontból  kötelességszegéssel a nyilvánosság elé  engedett)  remekműve köszönheti  fennmaradását.  Cserébe gyakran hivatalvesztés  járt a  „mulasztó” cenzornak…

A hivatalnok-lelkű  cenzorra  (Houben  szavával  a „szent  Bürokráciuszra”)  egy alapvetően álnok habitus a jellemző:  feladata az  ira et studium  — vagyis a szélsőségek  keresése az írásban, egyfajta politikai szenvedéllyel –, melyet a higgadt tárgyilagosság álarcával  leplez, többnyire kicsinyes ceremóniával..  A  szent  bürokráciuszok  általában  a „tönkrejavítás” mesterei voltak, akik sokszor még egy apróhirdetést se engedtek át kijavítás nélkül. A hivatalnok lelkű cenzorban  ugyanis  a hatalmi pozíció szülte  gyanakvás  működik, az a rögeszme, hogy  a műnek van valami  szavakon túli rejtett értelme,  az államra  — s így a cenzori létre  — veszélyes eszméje, amelyet  csak ő nem tud megfejteni. (Grano,  a hírhedt berlini cenzor, aki 1817 és 1831 között működött , például  olykor a gyermekverseket  és meséket is visszaküldte a szerzőknek, vastag piros  plajbászával odaírva  a szöveg mellé: „Közölje velem ennek a mesének a titkos mondanivalóját, én  nem értem-”)  A  nehézfejű  gondolatőr  nevetség tárgyává tette magát azzal is, hogy például Goethe  zöld kígyóról szóló meséjének kinyomtatását  azért  tiltotta meg, mert nem tudta eldönteni, hogy  a kígyó mögött nem rejlik-e  „fenyegető szabadkőműves szimbólum”.        

Végül is a hivatalnok-cenzorság fő attributuma  a  kötelességteljesítés alázatának  (a belső, szolgálati viszonyban)  és  a tekintélynek  (a külső, hivatali viszonyban) olyan összekapcsolódása, mely  a hivatalos működésnek egy szilárd  eszmei  alap  látszatát kölcsönzi. A cenzor egyféle küldetéstudatot alakít  ki, mely   azt sugallja:  a cenzori  munka a végrehajtó hatalom egyik legfontosabb  láncszeme, rajta áll vagy  bukik az állam  biztonságos  működése . Ez a küldetéstudat a hatalom által  propagált aktuális ideológiából  táplálkozik,  azonban a hétköznapi munkával járó súrlódások, a felsőbbségtől elszenvedett  megaláztatások, alkati  problémák  következtében  idővel  gyakorta  roncsolódik és a  cenzorok  „hibáznak”: olykor  váratlanul nyilvánosságra engednek a hatalomnak nem tetsző gondolatokat is… „A cenzorban egy jellegzetes  túlbiztosítási kényszer működik. Abbéli vágyában, hogy  működése kockázatát minimálisra csökkentse,  egyre inkább túlzásokra lesz hajlamos, és a szövegben  található utalásokat tilalmasan tendenciózusnak érzi, olyan kiskapunak, amely mögött a tekintélyre  veszély leselkedik.  pusztán  preventív  célzattal  kitörli, nem engedi át” – írta Heinrich  Houben, a klasszikus cenzori  intézmény  nagy  szakértője.    Kialakul tehát egyfajta fetisizmus, amely olykor a legjelentéktelenebb  hétköznapi tárgyban, képben vagy szófordulatban is a védendő jogtárgy (Isten nimbusza, az uralkodó és a katona nimbusza,  az állam  és  a vallás nimbusza stb)   veszélyeztetését látta.

Lássunk néhány  illusztris példát  minderre.

A  katona nimbusza.   A napoleoni  háborúkról szóló egyik visszaemlékezésben szereplő szövegrészt: „az osztrákok  visszavonultak” , a cenzor törölte és ezzel helyettesítette: „a franciák előrenyomultak”.

Másik példa:  egy korabeli drámában a szerzői  utasítás szerint az ördögnek  vörös nadrágban kellett  színre lépnie.  Az osztrák cenzor ezt zöld nadrágra változtatta, pusztán azért, mert  az osztrák tábornoki kar tagjai is vörös  nadrágot viseltek.  (Az  egyenruha  nimbuszát  Ausztriában  egy 1825-ös  rendőrminiszteri  rendelkezés  közvetlenül az uralkodó nimbuszához kapcsolta, amikor tilossá nyilvánította a császárról, illetve az uralkodóház tagjairól készült civil ruhás képek, mint „rangot sértők” nyilvánosságra hozatalát…)

Az  állam nimbusza.   Egy  1828-ban kiadott reklámbrosúrát  Ausztriában  azért tiltottak be, mert  a brosurában  reklámozott nyakkendő  egyik bogja a la Riego nevet viselte. Az ok:  Riego tábornok volt az  1820-ban kitört  Habsburg-ellenes  spanyolországi felkelés  vezetője…A cenzor tehát úgy vélte, még  egy  divatos nyakkendődísz elnevezése is veszélyes lehet az  állam  biztonságára!

(Folytatjuk)

Pruzsinszky Sándor

Interjú Ábel Stella színművésszel

Hogyan mutatnád be magad az olvasóknak?

Hűha. Ábel Stella voltam, vagyok és remélem még leszek is. Idén diplomáztam a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színművész szakán. Jelenleg Liverpoolban élek.

Mikor tudatosult benned, hogy a  színészettel szeretnél foglalkozni?

Amikor kicsi voltam, ha filmet néztem utána a fürdőszobában fogmosás közben mindig elképzeltem, eljátszottam, hogy én is ott vagyok a történetben. Érdekeltek a szereplők filmbeli foglalkozásai, csak aztán szép lassan rájöttem, hogy ennyi szakmát nem lehet megtanulni egyszerre, illetve, hogy a színészek is csak eljátsszák a filmben. Miért ne lehetnék akkor én is “filmszerepvész” (mert nem tudtam hogyan mondják a filmszínészt…)? Hiszen akkor annyi minden lehetek majd, hogy soha többé nem fogok unatkozni!

Fotó: Leo N. Pinter – @leonpinter

Egyenes út vezetett el idáig?

Hát ez az út minden csak nem egyenes. Inkább akkor már görbe. Louis Armstrongnak és Velma Middletonnak van a Saint Louis Blues c. száma. Abban találkoztam először a “bumpy road” kifejezéssel. Azt hiszem “bumpy road” vezetett el idáig, illetve továbbra is vezet.  

Úgy is mondhatnám: minden egyes lehetőségért keményen megküzdöttem. Nem nagyon repültek a sült galambok. Ha repültek is, le kellett őket vadászni.

Mi a legmeghatározóbb élményed az egyetemi  5 év alatt?

Sokk-szerű boldogság a felvételi. Nem hiszed el, hogy éppen te, éppen akkor egyfajta kiváltságos helyzetbe kerülsz. Ezt persze ugyanolyan nehéz feldolgozni, mint bármilyen más sokk-élményt.

Elvégezni sajnos most, a Covid alatt sikerült… Szerintem ezt nem kell bemutatni, hogy milyen. A diplomaosztó viszont szerencsére személyesen ment le a Vígszínházban. Pozitív energiákkal jöttem haza erre az alkalomra Angliából. Ez tudatosította bennem, hogy jelenleg jó helyen vagyok. Persze Marton László, osztályfőnököm, mesterem nélkül diplomázni a legfinomabban szólva is pocsék volt.

Az egyik legmeghatározóbb élmény számomra a Szegedi Szabadtéris Rómeó és Júlia utáni koncertünk a zenekarral (Márkos Berci féle R&J Band feat. a szegedi fúvós srácok, Miklós Szilveszter és mi négyen csajok az osztályból), ami az Ódry Színpadon, a Színházak éjszakáján volt megtartva. Akkor éreztem először, hogy lehet, hogy mégis tudok valamennyire énekelni. Vagyis megoldani “szineművészettel”. Szóval ahogy lejöttünk a színpadról, ugrottak az emberek a nyakunkba, mint a rocksztároknak.

Egy másik hasonló katarzis, a Kovács D. Dani rendezte Marat/Sade bemutató volt, amelyben Charlotte Corday-t játszottam, Dino Benjamin osztálytársam pedig Marat-ot. A Vas utca másik oldalán állt a kilométeres sor, rengetegen be sem jutottak az előadásra. Kíváncsiak voltak ránk és ez csodás! Szintén Színázak éjszakája, szintén Ódry.

Egy egyetemen kívüli legmeghatározóbb munka, pedig idén, Brazíliában volt, egy Rodrix nevű énekes videoklippjében én voltam a lány akiről énekel. Két hét Brazília. Pont, tök véletlenül a karnevál alatt. Úgy néz ki, hogy ez a meló még nem ért véget. Ha minden igaz akkor az első albumán én leszek az állandó szőke. Ha a covid is úgy akarja.

Fotó (werk): Andrew J. Nance

Mit gondolsz mi a legnehezebb a színházi hivatásban?

2020-ban szerintem ez a kérdés egy teljesen szokatlan, új választ követel. Túl nagy változáson megy most keresztül az egész világ, aminek sajnos minden művészeti ág az áldozatául esett, nem csak a színház. Azt érzem, hogy ebben a pillanatban, ebben az évben, ebben a jelenlegi helyzetben az embereknek sajnos a művészetekre van a legkisebb szükségük. Hónapok óta csak a Netflix volt az egyetlen fogalom amit az ismerőseimtől hallottam, ami művészetet tartalmaz. Ott is többnyire a “sorik” meg a “doksik”. Félelmetes belegondolni. Azt feldolgozni, hogy csak streamelve vagy maszkban ülve, mindenféle hülye covidbiztos módszerrel lehet színházat vagy filmet csinálni, nagyon nehéz. Az online…online…online…kiállításokról, maszkban énekelt koncertekről nem is beszélve…

Itt Liverpoolban, a napokban azon nevettünk, hogy a 2020-as filmek filmtörténeti jellemzője majd a ‘social distancing megoldás’ lesz, vagyis keresve sem találsz majd csók vagy szexjeleneteket. (Hihihihahaha.)

Egyébként hiányzik nagyon a valóság. Nem bírom tovább a képernyőt.

Fotó: Alessandro Nobili – @budapest_portraits

Melyik az a darab, amit a legjobban szerettél játszani és miért? 

Hedda Gabler. Azt mondják, hogy nehézségében ez a “női Hamlet”. Egy hatalmas kihívás. Csak egyszer volt alkalmam eljátszani pont március elején, az utolsó pillanatban, a covid előtt. Muszáj, hogy Hedda még egyszer valamikor szembejöjjön velem.

Mit gondolsz a sok év színház hogyan hatott az önismeretedre? 

És itt visszatérek a legnehezebb pontra. Csinálni, csinálni, soha nem feladni.

Fotó: Köő Adrien

Ösztöndíjat kaptál Angliába. Mik a terveid a jövőre nézve?

Azt éreztem, hogy a három év színész II. És az öt év egyetem után muszáj kimennem külföldre. Az angolt és a német nyelveket beszélem, ezért Anglia, eredetileg a Birmingham Conservatoire volt a terv szeptembertől, azonban az utolsó pillanatban kaptam meg az infót, hogy nem fogadnak külföldi hallgatókat az első szemeszterben. Így a liverpooli színész barátaim segítettek, hogy kijöhessek és dolgozhassak velük. Most a covid miatt ez ugye nehezen indult be, mert újra bezártak vagy ki se nyitottak a helyek… Viszont, a kiejtésemet folyamatosan csiszoljuk, hangosan olvasunk könyveket, illetve amint a helyzet engedi benne leszek majd két kisfilmben. Januártól pedig a Birmingham Conservatoire-ban folytatom.

Rengeteg önbizalmat ad egy ilyen típusú nyitott, egyéncentrikus kultúra. Sokat fejlődtem magabiztosságban, önértékelésben, a legpozitívabb értelemben.

Számít-e, hogy éjszaka van vagy nappal? Mikor tudsz produktívabban, kreatívabban alkotni?

A tavaszi karantén alatt, illetve jelenleg itt Liverpoolban is volt két hét a Magyarországról való visszautazás miatt, illetve most van egy újabb lockdown itt Észak-Angliában… Szóval, hogy az utóbbi hónapokban teljesen felborult a biológiai órám. Nem tudok aludni, nem bírok felkelni. Többnyire viszont megmaradt az éjjeli aktivitásom. Egész életemben érdekes módon rossz alvó voltam. Mindig éjszaka volt a legproduktívabb az agyam, sőt az egész testem. Számomra a reggel az émelygés, az éjszaka pedig az összes “világmegváltó gondolat”. (Megint hihihihahaha.)

Hogy iszod a kávét?

Ohh…Dupla eszpresszót. Kizárólag Feketén.

Hogyan jellemeznéd magad három szóban?

Ábel Stella leszek.

Fotó (werk): Andrea Afonso (Balról: Icaro N. Silva, Ábel Stella, Rodrix)

Borítókép fotó: Shawn John – @eyekatchafoto

Dr. Szála Tímea ügyvéd – interjú

„A XXI. századot alapvetően kedvelem és úgy gondolom, hogy még sokra vihetjük együtt.”

Teltház : Fiatal aktív ügyvédnő Budapesten. Honnan érkezett? 

Dr. Szála Tímea : Egy Győr-Moson-Sopron megyei kisvárosban, Kapuváron születtem és a közelében található Fertődön nőttem fel. Szüleim és anyai nagymamám most is ott élnek és én is gyakran, mondhatni kétheti rendszerességgel látogatok haza.

T.: Hogyan utazik, ha utazik (vonattal, busszal, autóval, repülővel)? Mit csinál hosszú utakon? Hová utazna, esetleg egy hétre vagy egy évre?

Dr. Szála Tímea: Bármilyen furcsa, még sosem ültem repülőn, de azt szokták mondani jobb később, mint soha. Van jogosítványom, de Budapesten mindig a tömegközlekedést használom, és gyakran utazok vonattal is. A hosszú út nagyon sok mindenre jó, egy mini társadalmi látlelet. Furcsa, de ritkábban olvasok, a figyelmem mindig a körülöttem lévő emberekre, illetve a tájra, vagyis az „útra” terelődik, nem az úti célra. A tiroli hegyekbe utaznék egy hétre és az Egyesült Államokba egy évre.

T.: Amikor volt iskolatársai megkérdik, hol voltál tegnap Tímea  és azt mondja, hogy “börtönben”, mennyire látszanak hökkentnek?Milyen  érzés volt először egy büntetés-végrehajtási intézetbe bemenni hivatása gyakorlása során? Milyen érzés most?

Dr. Szála Tímea: Volt iskolatársakkal nagyon ritkán találkozok sajnos, de kíváncsi ügyfeleimnek gyakran szoktam mesélni, hogy bizony büntetés-végrehajtási intézetbe is járok rendszeresen. Egy részük meglepődik –természetesen – de nincs ebben semmi misztikus vagy meghökkentő. Igyekszem kicsit közelebb hozni az érdeklődökhöz ezt a világot, mindig van 1-2 jó történetem. Bevallom egyáltalán nem emlékszem az első börtönlátogatásomra. Ma pedig már semmin sem lepődök meg.

T.: Figyeli-e azt, hogy amikor a bíró ítéletet hirdet büntetőügyben, akkor a  szemébe néz-e a vádlottnak? Milyen bírói attitüdökkel találkozott eddig?

Dr. Szála Tímea: Szoktam figyelni mindenféle attitüdöt a tárgyalóteremben. Én azt tapasztalom, hogy az ítéletet hirdető bíró bizony a szemébe néz a vádlottnak, de ez alól egy-két kivétel is akadt. Az esetek nagyobb részében alapos indokolást hallok az ítélethirdetést követően.

T.: Amikor védőbeszédet mond, szabad  ügyvédi beszédkent kezeli? Esetleg vázlatot ír vagy ennél részletesebben kidolgozza, amit mondani fog?

Dr. Szála Tímea: A védőbeszéd szerkezete, felépítése már jóval a konkrét beszéd előtt elkezd kialakulni bennem, először csak spontán. Sokat gondolkodok rajta, fontos, hogy minden bizonyíték értékelésre kerüljön, a logikai láncolat minden elemét számba vegyem, különös tekintettel arra, hogy az ember már előre készül az ügyészi perbeszédben elhangzó logikai összefüggések esetleges cáfolatára is. Például utcán vagy metróból jövet-menet kiválóan tudok a védőbeszédeken gondolkodni, ilyenkor szinte megszűnik számomra a külvilág.

T.: Védő ügyvédként kezdettől találkozik bűncselekmények gyanúsítottaival, olykor a családjukkal, jobban ismeri őket, mint az eljárás más szereplői. Érzelmileg involvált-e, egy-egy ügyben vagy el tudja választani az embert az ügytől,  egyáltalán el akarja-e választani?

Dr. Szála Tímea: Ez egy összetett kérdés. Azt már megfigyeltem, hogy a külsőről történő megítélés nagyon félrevezető tud lenni, de ezt egyébként saját magamon is megtapasztaltam. Rólam az első találkozásnál feltehetőleg pusztán a külső alapján senki nem gondolná, hogy képes lennék érdemben eljárni és megfelelő eredményt elérni egy büntető ügyben. Tehát nagyon hasznos, ha az ember lehetőséget kap a megszólalásra. A megszólalásig viszont el kell jutni. A embert az ügytől nem akarom elválasztani, mert az adott ügyféllel az ügy miatt vagyok kapcsolatban, ügyfélből soha nem lesz barát. Érzelmileg legfeljebb akkor vagyok involvált, ha azt tapasztalom, hogy az eljárás egyéb résztvevői nem olyan intenzitással vagy alapossággal járnak el, mint ahogy az indokolt volna.

T.: Saját főnöke, saját beosztottja. Milyen főnöke önmagának?

Dr. Szála Tímea: Szigorú főnökként tekintek önmagamra, viszont a megfelelő és hatékony időbeosztás terén még van hova fejlődnöm.

T.: Szereti-e a XXI. századot? A kommunikáció állandó viharára gondolok, a rengeteg hatásra ami naponta éri az embert, hogyan kezeli az ezer probléma megoldását?

Dr. Szála Tímea: A XXI. századot alapvetően kedvelem és úgy gondolom,  hogy még sokra vihetjük együtt. A tizennyolcadik születésnapomon kaptam meg az első mobiltelefonomat. A mobilnet például fényévekre volt akkoriban, ma pedig a mindennapi munkám része, ami nélkül a hatékony munkavégzés és ügykezelés számomra már elképzelhetetlen. Objektív kívülálló biztosan rávágná, hogy nagyon sokat telefonálok, tényleg, hiszen sokan keresnek, de ez a piaci változásokkal és az emberek technikai eszközökhöz, szolgáltatásokhoz való jobb hozzáférési lehetőségeivel is összefüggésbe hozható. Ezt egészen jól szoktam viselni, de tudom hol van az információbeáramlásnak az a szintje, amikor szünetet kell tartani.

T.: Szereti a csokoládét?         

Dr. Szála Tímea: Nagyon.

T.: Vidék vagy város?             

Dr. Szála Tímea: Mindkettő.

T.: Tenger vagy tó?                  

Dr. Szála Tímea: Mindkettő.

T.: Ceruza vagy irógép?         

Dr. Szála Tímea:  Ceruza

T.: Tűsarkú vagy tornacipő? 

Dr. Szála Tímea:  Mindkettő

T.: Regény vagy dráma?         

Dr. Szála Tímea: Mindkettő, de ha nagyon muszáj választani, akkor dráma.

T.: A polgári perek világa sem idegen a gyakorlatában. Ez az ügyszak nagyon sok írásbeli munkát igényel és ha lehet meg több felkészülést mint a büntető ügyszak. Hogyan kezd neki egy ügynek, hogyan halad benne előre, mennyire tart kapcsolatot az üggyel?

Dr. Szála Tímea: Ez bizony így van. Mielőtt egy polgári ügyben megbízást veszek fel, nagyon alaposan fel kell tárni az irányadó tényállást, azt, hogy a tényállást milyen, az ügyfél birtokában lévő vagy birtokában nem lévő, de rendelkezésre álló bizonyítékok támasztják alá, és mik a per kimenetelének esélyei. Ezt mindig őszintén meg szoktam beszélni az adott ügyféllel. A polgári ügyszak több írásbeli munkát igényel, de nem vagyok klasszikus peres ügyvéd, így amikor csak lehet, a békés megegyezést támogatom, ha nyitott mindkét fél. Az új polgári perrendtartás nagy hangsúlyt helyez a perkoncentráció elvére, így már a megbízás felvételénél számba kell venni a per lefolyását, magát a perfelvételi szakot és az érdemi tárgyalást.

T.: Van olyan elv,vagy cél, amit követ vagy elérni akar? 

Dr. Szála Tímea: Seneca, a római filozófus mondása számomra örökérvényű: “Per spera ad astra.*

T.: Néhany könnyebb kérdés, de sokat elmondhat magáról. Kedvenc könyve? Kedves városa? Kedvenc pulóvere? 

Dr. Szála Tímea: Nagyon sok kedvenc könyvem van, nehéz lenne egyet kiemelni, de az életrajzi könyveket különösen szeretem. Róma. Nincs kedvenc pulóverem, de a fekete színt kedvelem.

T.: Kedveli “Donkihótét” vagy éppen ellenkezőleg?

Dr. Szála Tímea: Realista vagyok, de ettől még kedveljük egymást.

 

 

* Göröngyös úton a csillagokig.

Interjú Pusztai Luca színésznővel

Tudnál-e mesélni magadról pár szót az olvasóknak, bemutatkozásként?

27 éves vagyok, szabadúszó színész és újságíró. 18 éves voltam, mikor kiválasztottak a Free Entry főszerepére.  A film eljutott a Wiesbadeni filmfesztiválra és több díjat is nyert. A filmet Kerékgyártó Yvonne rendezte és Barta Ági játszotta a másik főszerepet. Nagyon hiányzik a csapat, és szívesen dolgoznék újra velük. 
 
“Free Entry” – Rendezte: Kerékgyártyó Yvonne
 
Azután a Gór Nagy Mária Színitanodában tanultam, majd Varró Ilona Ágnes Manifesztum Társulatában játszottam. Többek között a Woyzeck című darabot emelném ki, amit a Bakelitben játszottuk főleg. Szerettem azt az időszakot.
 
Ezután biztos, ami a biztos, elvégeztem két alapszakot is (anglisztika, kommunikáció és médiatudomány). 
 
“Kirké avagy kalandozások a disznóólban” – Írta és rendezte: Formanek Csaba
 
Kirké avagy kalandozások a disznóólban című projekt volt Formanek Csabával az első munkám, amiben én játszottam Kirké istennőt, akinek az alteregója a 21. században egy prostituált, Homérosz a stricije, Odüsszeusz pedig az egyik kliense.
“Senki se mer egyedül élni” Írta és rendezte: Formanek Csaba
A Senki se mer egyedül élni című előadásunk igazából egy kapcsolati pszichodráma. Hatalmas munkafolyamat volt, ketten játszuk Csabával. Felkerültünk vele 2018-ban a “10 legjobb budapesti színházi előadás” közé a szinház.hu-n.
 
“Senki mer egyedül élni” – Gyulán
 
Az előadás több díjat is nyert. Nagyon szerettem játszani a gyulai Várszínházban és a debreceni Csokonai Színház stúdiójában. Tavaly egy szibériai fesztiválra hívták meg, a Theatre of Revolution-re Tyumenben.
 
“Senki se mer egyedül élni” – Tyumenben
 
Idén pedig bekerült a Déryné programba, így remélhetőleg sokat fogunk vele turnézni. Van a darabban egy nagy monológom, amit végig kell zokognom és üvöltenem, azt különösen élvezem. 
 
Milyen próbafolyamatokon dolgozol éppen? 
 
Jelenleg három készülő előadásban vagyok. A Kíváncsi című monodrámámnak már volt egy munkabemutatója a Disztichon Fesztiválon. A darabot Formanek Csaba írta és rendezte.
 
A másik készülő előadás a Likvidátor, ami tíz szereplős, ezt szintén Formanek Csaba írta és rendezi. Ezt is nagyon várom. Ezek az előadások mind az új helyünkön,a Ráday utca 39-ben lesznek láthatóak!
 
A harmadik pedig Valerie Solanas és Andy Warhol kapcsolatáról szól. A darab ötlete az enyém. Megihletett Valerie alakja, aki lelőtte a hatalmas művészt Warholt. Valerie írt egy kiáltványt arról, miért kellene kiirtani a férfiakat a Földről. Szuper kihívásnak látom színészileg, hogy belebújhatok egy ilyen bomlott elméjű, férfigyűlölő nő bőrébe. A darabot Pruzsinszky Sándor írja, Koleszár Bazil Péter rendezi és Kókai János alakítja majd Andy Warhol szerepét. Az RS9-ben fogjuk játszani.  
 
“Senki se mer egyedül élni” – Tyumen
 
Tudnál-e mesélni kicsit a monodrámáról? Ütköztél-e gátakba, falakba közben? Mennyiben különbözik egy ilyen próbafolyamat a többitől?
 
Kíváncsi című darab Ady Endre egy kevéssé ismert múzsájáról, Varga Ilonáról szól. Eredetileg a debreceni Déri Múzeumban lett volna a premier, hiszen ott vannak kiállítva Varga Ilona és Ady Endre valódi levelezései, de ez a vírus miatt tolódik. A nehézség talán az volt, hogy hatalmas szövegmennyiséget kellett kis idő alatt megtanulnom, hogy elkészüljön a Disztichon Fesztiválra. A darab végül 80 perces lett. Egy félénk, naíva lányt játszom benne, aki fanatikus rajongója Adynak, bemagolja az összes versét és titkon színésznő szeretne lenni, de nem mert még a felvételire se elmenni. Varga Ilona vagyis Illi reinkarnálódott ebben a lányban (legalábbis ő így képzeli), mert Illi karakterét teljes egészében átérzi és átéli. Hiszen Illi is félénk volt, és olyannyira ragaszkodott a “Kíváncsi” inkognítójához, hogy bár éveken át levelezett Adyval, soha nem találkoztak élőben. Ettől is volt az ő szerelmük olyan tiszta, éteri és persze plátói. Szerintem nagyon különleges szokatlan előadás, sok izgalmas színpadi megoldással. Szeretem benne, hogy nagyon sokféle karakter bőrébe bújhatok.
 
 

Van-e olyan karakter vagy darab, amit mindenképpen szeretnél egyszer színpadra vinni?
 
Talán Sylvia Plath (kedvenc írónőm) és Ted Hughes tragikus szerelmi kapcsolatát vinném színpadra.
 
Emlékszel-e gyerekkori önmagadra, mennyi mindenben változtál az évek alatt? A színház hogyan alakított ezen?
 
Egészen kiskoromtól kezdve biztosan tudtam, hogy így vagy úgy, de színésznő leszek.  Kb. három éves voltam, mikor egy Mikulás rendezvényen felmásztam a színpadra, hogy elmondjak egy mikulásos verset, pedig senki sem kérte. Meg is zavartam az előadást.
 
“Free Entry” – Rendezte: Kerékgyártyó Yvonne
 
Boldog vagyok, a sok megpróbáltatás ellenére, azt mondhatom jó úton vagyok. Az a jó az független színházban, hogy több idő van a próbákra, és az alkotófolyamatba a teljes lényemet bele tudom vinni. 
 
Melyik az a vers, amit álmodból felkeltve is tudnál?
Karinthy Frigyes – Előszó.
 
 

Száz év előtt történt -válogatás régi újságokból –

Azt mondhatnák nincsenek régi újságok, a hir az mindig ma van.

Lehet, de azért csak kíváncsi az ember, mi is történt száz éve. Rövid válogatás korabeli lapokból Róbert Zsófia szerkesztésében.

CSERMÁK ANTALT, a hires hegedű-virtuózról és zeneszerzőt 1820 augusztus első napjaiban, negyven fokos hőségben, három vörösvári vasvillás ember egy megvasalt delinquenssel állított be a pesti megyeházára, egy a vörösvári segédjegyzőtől irt kísérőlevéllel. A levélben meg volt írva, hogy a beszállított ember a község egyik szélső házában kenyeret követelt s midőn elutasították, a szomszéd házakba ment s nem koldult, hanem parancsolgatva követelődzőit. A lakósok megharagudtak, nyakoncsípték s a jegyzői hivatalba vitték. Kihallgatni nem lehetett, mert se magyarul, se németül, se más nyelven nem bírta megértetni magát s a kérdésre, mi a neve, csak azt felelte dacosan: „Sermagg!“ Azon véleményben, hogy ez valami muszka spion, bővebb nyomozás céljából, ezennel beküldetik a vármegyére. Pesti Hírlap, 1913. május 

 

DÉRYNÉ 1820 augusztusában és szeptemberében volt bécsi tanulmányúton a társulatával.

A bécsi tanulmányút igen eredményes volt Déryné számára, mert néhány rövid esztendő múltva ország-világ előtt felülmúlta a német színészeket. Hívták is a német színészet kötelékébe, rendkívül kedvező, bőkezű szerződésekkel. Déryné azonban mindvégig hű maradt a nehéz sorban, száraz kenyéren és hideg vízen tengődő magyar színészethez.

Emlékezéseiben röviden csak annyit mond erről, hogy őt a magyar színészet dajkálta, a magyar közönség szeretetében nőtt nagyra, és a Déryné névnek is magyar nyelven szerzett dicsőséget, ne álljon hát a színlapon a neve így: Madame Déry. Kisalföld, 1971. december
BYRON KIADATLAN KÖLTEMÉNYE. Mint Londonból jelentik, Byronnak, a nagy angol költőnek hagyatékában, régi levelek közt megtalálták a költő egy szép és eddig ismeretlen költeményét, amelynek kulturtörténeti jelentősége van. Mo-t kerül először a közönség elé, még pedig egy szigorúan vallásos irányú újságban, a «Good Words»-ban. Ez annál különösebb, mert eddig épp ezek a kötök riadoztak Byrontól, akinek házasélete nem felelt meg az angol smokkok Ízlésének. A Byron költeményének ez a címe: «A szélhámosság királya* IV. György angol királyt csúfolja ki, akit 1820. augusztus 1-én koronáztak meg a westminsteri apátságban. A költeménynek hét strófája van, de töredék maradt. Ezt azzal magyarázták, hogy mikor Byron a hét strófát befejezte, IV. György “koronázását egy évvel elhalasztották és felcsillant a reménye annak, hogy az elűzött Karolina királynő, kinek Byron pártját fogta, visszanyeri még trónját. Később pedig, úgy látszik, Byronnak már nem volt kedve befejezni a költeményt. Pesti Napló, 1904. július

KILÉNYI DÁVID 1820, aug. 1-jén soproni vendégszereplésén egy «Musikalis Mindenneműben» Shakespeare Hamletjéből elszavalta «ezen esméretes Tűnődést : Lenni vagy nem lenni s olly remekül eltalálta minden szónak s mondásnak kelleti hangját, hogy azzal minden reménységünket fellyül múlta». Hazánkban különválasztott, önálló részként szerepelt a sírásók jelenete Hamletból és nem lehetetlen, hogy mint énekes-számra. Magyar Shakespeare-tár 4. (1911)

JUDENGEMEINDE Midőn a pestiek 1811-ben adóelengedést kérő folyamodványuk alá e Judengemeinde szót írták, a helytartóság meginti őket és figyelmezteti, hogy királyi intézkedések értelmében Pesten nem létezik zsidó hitközség, hanem csakis képviselők vannak, kik a vendéglőbérletet és a czeremóniákat vezetik.

Nem meglepő ennélfogva a városi tanács 1820 aug. 3-iki határozata, mely szerint visszautasítja a pesti zsidók részéről érkező ama beadványokat, melyek aláírásában «von der Pester Judenschaft» szavak helyett a meg nem engedett «von der Pester Juden-Gemeinde» kifejezés fordult elő. Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten a legrégibb időktől 1867-ig – Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat kiadványai 14. (Budapest, 1901)

SZÉCHENYI életének vezérmotívuma egy 1820. augusztus 9-én írott levélben csendül fel először.

A címzett Luisa Thürheim grófnő..”….a haza felette áll mindennek. Hosszú időre elfelejthetjük apánkat és anyánkat, rokonokat és barátokat, ha már nincsenek köztünk, és velük szemben, akkor is, ha még élnek, teljesen idegenné válhatunk – a haza azonban számunkra mindig szent és kedves marad, néki soha sem leszünk idegenek. […] Képzelje csak el azon férfi örömét, aki egy nagy néphez tartozik, és mint annak buzgó szolgája és tagja, embertársait a boldogsághoz és a tökéletességhez közelebb vezeti. Bár ilyen pozíciót mindenütt, minden élethelyzetben, akár ha csak szűk körben is, el lehetne foglalni. Ám ami abban az országban élvezettel történne, azt vért izzadva kellene megtenni. Ért engem? Ah, ne beszéljünk erről, ez mit sem használ.” A közölt levelek közül ez a szöveg dokumentálja először, mi készül ebben az akkor 29 éves huszár- kapitányban, aki a végső konklúzióba ekkor még beleborzad, el is hessegeti magától. A fordulatot a Wesselényi Miklóssal való találkozás (1821) idézi Korunk 2017 (III. folyam 28.)
 

SZÉCHENYI ÉS WESSELÉNYI 1820. augusztus 10-én a világ legsivárabb vidékén, Debrecenben megismerték egymást. Széchenyi huszárjaival állomásozott a városban, és ígéretet tett, hogy Debrecennek tájára se jön többet. Szoboszlai védelmezte Debrecent: „Kegyelmes Uram! Csak halad azért Debrecen.” „Halad a magas mennykőt! Ti debreceniek, a töltött káposztába a zsír közé néhány darab vaníliái dobtatok, s püspökötök mondja: íme, a finom, a gyönge, fűszeres étel! Ilyen a ti műveltségetek!”

A báró és a gróf tehát megismerték egymást, de naplójukban egyikük sem említette a találkozást. Majdnem egy negyed évszázadot kellett várnunk arra, míg végre Wesselényi egy újságcikkben tudtunkra adta, hogy 1820 Lőrinc napján találkoztak. Később több krónikás is írt a debreceni napokról, de csak azt tudjuk, hogy bemutatkoztak, vadásztak, lovagoltak, bizonyíthatóan beszéltek a zsibói ménesről, és végül megegyeztek abban, hogy Széchenyi meglátogatja Wesselényit – lóvásárlás céljából. Látó, 2003 (

SIMONYI ÓBESTER

A kapitánynak jó füle van a nép hangjában megérteni a népet és magyart. Mert a következő évben századának lakomát rendez a Nagyerdőn, és erről megint csak ilyeneket ír naplójában 1820. augusztus 6-án: „Engem lelkemig ellágyít, ha valami hazait

látok. Egy hegedű, egy cimbalom, de még egy bőr- duda is úgy elbájol, hogy szinte könnyekig megindít. Egy népnek eredeti jellegét sohasem kellene megváltoztatni, vagy éppen kipusztítani. Olyan ez, mint a fognak a zománca.”

A kapitány német nyelvű naplójában magyarul írta be a huszárok nótáinak ilyen címeit: Pendelrázó; Csípd meg, bogár; Egy kis kenyér, egy kis só — oder — Tarka kukoricaszár; Kotsmárosné, gyújts világot; Megy a barát a malomba; Ma van Jakab-nap… Simonyi József naplója

 

KEATS írja Shelleynek 1820. augusztus 10-én :„An artist always serves Mammon.” , azaz: A művész mindig Mammont szolgálja. Nagyvilág, 2001 
A ZUGSPITZET, Németország legmagasabb csúcsát, a, 1820. aug. 27-én sikerült első Ízben megmásznia Kari Naus hadnagynak, Turistaság és Alpinizmus, 1921

 

A végtelenen innen

Guildenstern: Hogyan fogunk erre ráhangolódni? Szerintem a világ véges és megszámolható. Mi szükség van a végtelen fogalmára, hol tévedtünk el?

Rosencrantz: Először azon kezdtem el gondolkozni, hogy mi is a végtelen. A fogalmaknál ezt találtam: „Végtelen (főnév) – óriási szabad tér vagy terület, észlelhető határ nélküli tér. Végtelen (melléknév) – aminek nincs vége, soha meg nem szűnő, örökké folytatódó és fennmaradó létezésű, vég nélküli, szüntelen.”

Guildenstern: Igen – a fogalom ismert – de valójában létezik végtelen?

Rosencrantz: A jungi pszichológia mindenképp a végtelen létezése mellett érvel, kezdjük azzal a példával, amit Jung szokott szemléltetni.

Guildenstern: Jó.

Rosencrantz: Az emberek sokáig nem hittek a neurózisokban, minden betegségnek az okát a testben keresték. Mindent le akartak redukálni, le akartak egyszerűsíteni a látható, kézzel fogható dolgokra. Azonban, ahogy haladt előre a tudomány, bebizonyosodott, hogy a neurózis létezik. Létezik a psziché, a gondolat, ami teremtőerőnek is nevezhető, tehát ez a szemnek nem látható dolog, képes testi tüneteket produkálni (a gondolat megbetegíthet). Nekem tetszik Jung gondolata, mely szerint a test véges. Az emberi psziché vagy léleknek is nevezhetjük, azonban végtelen, vagy sokkal végtelenebb, mint maga a test.

Guildenstern: Jó, de a gondolat nem végtelen.

Rosencrantz: Annyi gondolat talán, ahány ember.

Guildenstern: A Möbiusz szalag sem végtelen – csak körbejárható elég sokszor.

Rosencrantz: Az ember megismerőképessége mindenképpen korlátolt, azt hiszem az emberek ezt nem szeretnék elfogadni.

Guildenstern: Mindenki másképpen egyforma. A megismerésünk egészen biztosan korlátos, mindenben az. Nem gondolja, hogy a végtelen fogalmának van vagy lehet köze az ember véges DNS-hez?

Rosencrantz: Felmerül az a kérdés, hogy ismerjük-e saját magunkat teljes mértékben? Ugyebár, ha a világról és az emberekről szeretnénk beszélni, akkor mindenképp javasolt először az embernek saját magán kezdeni a vizsgálódást.

Guildenstern: Mert közelebb van?

Rosencrantz: Behoznám itt az óceáni érzés gondolatát. A vallás vagy hit, mint egy érzés. A tudat, mint egy sziget, körülötte pedig az óceán, a tudattalan. Még saját szigetünket sem ismerjük teljesen, nemhogy az óceánról bármi fogalmunk is lehetne.

Amikor új helyzetekkel találkozunk, olyan tulajdonságaink is megmutatkozhatnak, amik felborítják eddig énképünket, amit magunkról gondoltunk. Elfojtásainkat, félelmeinket egész életünkben ismerjük meg, folyamatosan bukkannak fel újak és újak és újak.

Hogy gondolhatjuk azt, hogy ismerjük saját magunkat? Ha pedig nem tudjuk megismerni saját magunkat, mert újra és újra jönnek elő új tulajdonságok, gondolatok, elfojtások, helyzetek, akkor, hogy gondolhatjuk azt, hogy biztos, stabil és véges lények vagyunk?

Guildenstern: Inkább vég – lények? A gondolat vékonyan csörgedező kis patak.

Szerintem a gondolat nem más, mint a túl fejlett biokémiai rendszer nem kívánt mellékhatása.

Mennyire cinikus egy ilyen mondat és milyen messze visz a vallástól?

Rosencrantz: Hogy lehet az, hogy egy kósza gondolat miatt, kialakulhat depresszió? Egy gondolat miatt már nem tudok mozogni, nem tudok beszélni. Hogy lehet ekkora hatalma fölöttünk? Nem azt mutatja-e ez, hogy mi véges lények vagyunk és valami végtelenség (psziché) uralkodik fölöttünk?

Guildenstern: Volt már olyan érzése, hogy maga irányítja a világot? Valamire gondol és megtörténik?

Rosencrantz: Ezzel azt akarom kifejezni, hogy sokszor érezhetjük, hogy nem tudjuk irányítani a gondolatainkat, érzelmeinket. Jung szerint azért, mert ezek hatalmasabbak nálunk, birtokba vesznek minket, elveszítjük a kontrollt.

Guildenstern: A kérdés Jungé? Még egy külső ellenőrizetlen kontrollálhatalan létező – mint a vallás és a tudatalatti – nem tetszik.

Rosencrantz: Említette a vallást. Freud szerint a vallás egy infantilis állapot, ami a fenyegetett érzése miatt alakult ki és maradt fent. Úgy fogalmazott, hogy a vallás egy kényszerneurózis, ami az Oidipusz komplexushoz hasonló, az apához fűződő kapcsolatból keletkezett.

Guildenstern: Csudákat írnak ezek a pszichológusok. Első a szex – amúgy ebben egyetértek velük – de csak majdnem – az ember szabályszerkesztő és követő igénye még ezt is felül írja.

Rosencrantz: Igen, a szexualitás szükséglete mindenképpen alapszükséglet, a Maslow piramis szerint is. Vissza a tudattalan autonómiájához. Ha a szomszédomnak az a gondolata támad, hogy én az ellensége vagyok és ezért megöl engem, akkor egy puszta gondolat miatt haltam meg?

Guildenstern: Nem, szerintem ennyire közvetlen összefüggés nincs – nem is lehet – a szomszéd lehet bolond, én lehetek idegesítő – és belép az üss vagy fuss mechanizmusa – azért halok meg, mert gyengébb voltam.

Rosencrantz: Igen, pont erről beszélek, hogy amit mi bolondnak hívunk, az lehet neurózis, amivel az ember él és amit leegyszerűsítenek különböző címkékkel… „ő bolond” … sémákat alakítanak ki és megpróbálnak mindenkit beszuszakolni különböző kategóriákban. Ezáltal sztereotípiák alakulnak ki.

De tudja miért van erre az embernek szüksége?

Mert nem bírja elviselni a bizonytalanságot.

Guildenstern: Mi a bizonytalanság?

Rosencrantz: Talán valami olyasmi, amikor nem a mi kezünkben van a kontroll.

Guildenstern: A mivé leszek? Mondjuk…. vagy a honnan jöttem? Vagy a mi fenét csináljak a szomszéddal? Ez utóbbi esetben a valláshoz fordulni vagy ezért létrehozni, elég kicsinyes igény nem?

Rosencrantz: Nos igen, a vallás, bár inkább hívjuk úgy, hogy hit.

Guildenstern: Jó, a hit jobb.

Rosencrantz: A vallások nagyon különbözőek, mégis egy tőről fakadnak. Ez is attól függ, hogy ki olvassa el, ki hogyan értelmezi és mi a célja vele. Popper Péter sokat foglalkozott ezzel, sok idézetet kiemelt a Bibliából, ami alapján teljesen máshogy állnánk az egészhez.

Jung szerint a vallás a numinózum megtapasztalása, figyelembevétele. Szerinte az emberben a kezdetektől fogva van valami törekvés erre. Az emberi lélek nem tudja elfogadni a halál gondolatát.

Guildenstern: Igen, de miért? A más halála valóságos, az enyém szürreális -és valószerűtlen.

Rosencrantz: Viszont a halállal kapcsolatban hagy vessem ide egy gondolatomat. Nem tudunk többet a halálról, mint 3000 éve. Annyit tudunk, hogy valakinek a teste nem mozdul többé, de semmi egyebet.

Guildenstern: Nagyjából ezen idő óta nem változott az agyunk térfogata és barázdáltsága sem.

Rosencrantz: Behoznám itt a másik elme teóriáját. Ha valaki velem szemben ül és beszélgetünk, mit sem tudok arról, hogy a másik ember fejében. Mennyi 1000 meg 1000 gondolat játszódik le benne, miközben én csak annyit látok, hogy ül velem szemben és hallgat. Holott a belső életében nagyon sok minden játszódik le, amiről én mit sem tudhatok. Ha azt sem tudom, hogy valakinek milyen belső gondolatai vannak, miközben elsétálok mellette, mivel ez számomra láthatatlan, honnan tudom, hogy a halottban játszódik-e le még valami? Nem tudhatjuk, ezért leegyszerűsítő lenne bármit is mondani a halálról, azt is hogy van utána valami és azt is hogy nincs utána semmi, mivel ezt nem tudhatjuk.

Guildenstern: A sok gondolatról van egy elméletem – próbálja ki magán, figyelje egy percig a saját gondolatait, a töredékes és asszociatív részeken kívül vajon mennyi valódi gondolat van – ami tudatosul? Bár erre biztosan voltak kísérletek.

Rosencrantz: Biztosan. Viszont Jung felfigyelt arra is, hogy van valami kollektív tudás, ami átadódik ő ezt kollektív tudattalannak nevezte.

Guildenstern: Igen egy újabb nem látható varázslat.

Rosencrantz: Jung skizofrénekkel foglalkozott, akik olyan gondolatokkal éltek, amik ősi szövegekbe voltak foglalva, amihez az akkori időben nem tudtak volna hozzáférni.

De még ideilleszteném, a halál gondolatához a következő sorokat: Vajon miért a halálfélelem a legerősebb az emberben? Sok ember számára az egyetlen dolog, ami bizonytalan, amiről nem tudunk semmit, így annak van számunkra egy végtelensége, ami diszkomfort érzetet okoz. Az ember nem bírja elviselni a bizonytalanságot, talán azért szeretné ennyire kényszeresen kiszámítani a világot, mert az megnyugtatná és előidézi a kontroll illúzióját. Szeretik a rendet, a szabályokat, mert uralkodnak a káoszon. Ha felkelek reggel, bemegyek dolgozni, stb, azt hiszem én irányítom az életemet, de még ilyenkor sincs 1000%oson a kezemben a kontroll, mint azt tudjuk.

Guildenstern: A memetikáról hallott már? Huhu – járjon kicsit utána – sajátos, elgondolás – kicsit fura, úgy, hogy csak óvatosan. A memetika csakúgy, mint a genetika, azt mondja, hogy vannak gondolatok – amik egyik nemzedékről másikra öröklődik – vannak túlélő mémek, mint túlélő gének – a jó mémek öröklődnek amelyik nem jó – pl. a tudsz repülni gondolat – az kihal azzal, akiben megjelent.

Rosencrantz: Igen, erről én is hallottam, de biztos csak konyhanyelven. A családi traumák génekbe ivódottan átörökíthetőek, a félelmek és minden. Ez már az állatoknál is tapasztalható, a bizonyos dolgoktól való félelem tovább öröklődése a túlélés érdekében.

Guildenstern: Nekem ennél sarkosabb elgondolásom van mind a végtelenről, mind a bizonytalanságtól való félelemről – nem kifejezetten tudományos – de nem teljesen védhetetlen.

Rosencrantz: Beszúrok ide egy idézetet Jungtól: „Az elefánt például azért igaz, mert létezik. Nem egy logikai következtetés, nem egy állítás és nem is egy alkotó szubjektív ítélete. Egyszerűen egy jelenség. Hozzászoktunk ahhoz a véleményhez, mely szerint a pszichés események a szabad belátás önkényes termékei, sőt az emberi alkotó kitalálásai. Ettől az előítélettől nehezen tudunk szabadulni. Az gondoljuk, hogy a psziché és annak tartalmai csupán saját magunk által önkényesen kitalált dolgok.”

Mi van akkor, ha néhány dolog csak úgy “van”? Csupán azért, mert létezik? Miért gondolja azt az ember, hogy csak az létezhet, amit ő ismer?

Érdekes a világ varázstalanítása is…. eltűntek az istenek a hegyekből, az égből, az óceánokból… az egy isten képébe tömörültek, aztán az ember lett isten… most pedig már…

Miért van az, hogy az ember mégis a végtelenséget keresi? A vég nélküliséget? Miért szeretne olyan emberi kapcsolatokat, amik nem érnek véget? Miért az neki az érték? A feltétel nélküli és végtelen szeretet a kapcsolatokban… enélkül miért nincs értelme?

Miért arra mondjuk, hogy ez volt az “igazi szerelem, hivatás stb” aminek nincs vége?

Egyébként egyes spirituális elméletek szerint a legbölcsebb lelkek nem foglalkoznak, nem hisznek a végtelenségben, csak a földi dolgokkal foglalkoznak, mert tudják, hogy most erre kell figyelnünk, ami itt van, a fiatal lelkeket érdekli még az élet-halál viszonyrendszere.

Guildenstern: Jó felvetések – mi a véleménye? Pl. nekem – magamnak – semmiféle transzcendens iránt nincs fogékonyságom – nincs bennem semmiféle Isteni létező- viszont a világ magam által való teremtése eléggé jelen van – ezt majd kikezelik kellő időben.

Rosencrantz: Minden alkotás teremtés is lehet. Jungnak továbbá volt egy gondolata, mely szerint az isten, az isteni bennünk van, mint egy archetípus.

Iderakok még egy érdekes idézetet Popper Péter könyvéből: „Indiában Ádhidzsánya mester hiába meditált tíz világkorszakon át – 43 millió kétszázezer évig – mégsem vált Buddhává. Ezt így okolta meg: Azért nem lettem Buddhává, mert túl sokat meditáltam.”

Guildenstern: Bizonyos tekintetben nekem a zsidó vallás – hit – szimpatikus, amikor azt mondja az életet a földön kell élni – pl. a katolikus messze nem ezt mondja – de annyifelé elvezet ez.

A kiindulás a sokféle végtelen volt – valóban lehet ennyi – vagy egynemű és paradox az egész? Ez a téma elég tágas.

Rosencrantz: Igen, a földön kell élni az életet, Popper Péternek is volt egy gondolata, mely szerint csak a jó életet követheti jó halál. Itt azt írta le, hogyha megélted a bizonyos korokat, akkor már nem vágysz vissza. aki felnőtt, nem akar újra gyerek lenni, aki teljes éltet élt, talán élete végén nem akar már élni.

Szerintem nem üti ki egymást a sok végtelen, mert annyi végtelen gondolat lehet, ahány ember.

Guildenstern: A buddhizmus külön érdekes.

Rosencrantz: De lehet egy tőről fakad az egész, valami egyszerű végtelenségből és sokszínűségből. Igen, nagyon tág téma. Most csak bele-belekukkantottunk, de nagyon érdekes.

Guildenstern: Amit írtam, tudja, a számok végtelenje, az örökélet végtelenje – Isten végtelenje, a tudatalatti végtelenje – úgy tűnik nem egy terület, de mégis, amikor elérünk a megismerés határához mindenütt megalkotjuk a végtelent – vajon szükséges-e?

Amúgy – én magam – nem nagyon hiszek az ezer színű gondolatban – nagyon sokszor ugyanolyan kérdésre mindenki ugyanolyan választ ad.

Rosencrantz: A földi léthez nem feltétlenül szükséges megismerni ezeket, viszont az embert valamiért érdekli és kutatja a válaszokat. Ezen is gondolkoztam, mi van, ha az életeseményeknek, ördögi köröknek, pont az ismétlődésből fakadóan van egy végtelenje?

Guildenstern: Éppen nem kutatja – csak megállapítja, hogy van és befejezi az érdeklődést iránta.

Rosencrantz: Az biztos, hogy mivel nincs kimerítve sok téma, ezért az ember számára MÉG van végtelenség.

Guildenstern: Nagyon vitatkozna velem, ha azt mondanám, hogy a végtelen hasonló neurózis, mint mondjuk az agorafóbia (az neurózis)?

Rosencrantz: Érdekes gondolat lehet az eleve elrendelés… vajon szabad sors van vagy determináltság? Az agorafóbiára milyen értelemben?

Guildenstern: Szerintem szabad – de nincs olyan sok kijárata.

Hát, hogy neurózis-e? Csak úgy odaillesztettem a gondolatom végére, mint lehetséges neurózist – de lehet, hogy ez nem az. A végtelen, mint neurózis.

Rosencrantz: Hát a végtelentől eredő szorongás, félelem lehet neurózis, okozhat testi tüneteket.

Guildenstern: Nem, maga a végtelen a neurózis.

Rosencrantz: Az önmagában nem lehet. A neurózisban mindenképp valami szorongásnak kell benne lennie.

Guildenstern: Akkor tévképzet.

Rosencrantz: Hát igazából a tévképzet, az valakinek lehet valóság. Például, amikor valaki elmegy egy pszichológushoz és elmeséli, hogy milyen gondolatai vannak, milyen szorongásokat él át, akkor azt valóságként fogjuk fel. Az az ő valósága, akkor is, ha szerintünk nincs ekkora jelentősége vagy túlzóan fogja fel a dolgokat, viszont neki az valóság.

Igazából mi adunk a dolgoknak értelmet, pozitív vagy negatív jelzőket, de igazából minden csak történik. A semlegesség, az alapállapot. Az értelmezéstől függ, hogy mit látok bele egy dologba, de hogy tévképzet-e vagy számomra az a valóság, azt nem tudom.

Ha szerintem a szomszédom az ellenségem, akkor az a tévképzetem? De nekem az a valóság, viszont lehet igazából nem az ellenségem, mert semmit nem tett, de ha számomra az, akkor az valósággá válik (akkor is, ha a külvilág tévképzetnek ítéli meg).

Ha valaki azt mondja, hogy állandóan fáj a feje és nem tud tőle rendesen működni, de az orvosi vizsgálatok megállapítják, hogy nincs semmi testi problémája, attól még valóság lesz, amit ő megél.

Guildenstern: Igen, ezt értem.

Rosencrantz: Szóval a tévképzet, az lehet valóság is.

Guildenstern: Lehet, hogy nem volt jó a megközelítés – lehet-e mondjuk éppen a megismerésünk korlátjának el nem ismerése?

Rosencrantz: Megismerősünk korlátjának el nem ismerése? Amire azt mondjuk, hogy végtelen? Hát, de a szó maga, hogy végtelen, pont azért van kitalálva, mert leírja azt, hogy nem tudjuk megismerni, tehát nem „el nem ismerése”, hanem megismerésünk korlátjának pontos megfogalmazása inkább.

Guildenstern: Éppen ellenkezőleg – azt gondolom, hogy elhárítom a problémát. A világról azt gondolom, hogy nem megismerhető, mert végtelen – nem az én észleli korlátjaim szabnak ennek határt.

Rosencrantz: Ez is lehet, de szerintem ez személyfüggő, lehet valaki ezt gondolja, lehet valaki viszont belátja azt, amit Ön.

Guildenstern: Igen ám, de a világunknak része – általánosan közmegegyezéssel elfogadott része – a végtelen. Ennek nem egyes emberben rejlő, hanem valami általánosabb oka van.

Rosencrantz: Az lehet, de elég sok általános dolog van, amikkel például én sem értek egyet, tehát mindenképp vannak kivételek. Természetesen ez a többség által elfogadott norma, de mostanság az ember kiábrándult a vallásból stb…

Az is érdekes, hogy a nyugati ember a haláltól fél, hogy élhessen tovább, a keletiek meg épp attól, hogy újra élni kell majd (újjászületés) és azt az állapotot akarják elérni, hogy ne kelljen újjászületni.

Guildenstern: Igen – a világ varázstalanítva lett – de a vallás elvesztésével belépett a tudomány, a maga nagyon körülhatárolt vizsgálati tárgyával – és belépett a pszichológia a tudatalatti végtelenjével – ismét megnyitva a “semmit” vagy a “valamit” ahogyan vesszük.

A buddhizmus nagyon félelmetes dolog, erős lélek kell hozzá- a katolicizmus könnyebben átsegít a színes képeivel.

Rosencrantz: Miért félelmetes a buddhizmus?

Guildenstern: Mert üres – mert nem ad vigasztalást, mert kemény. Az ezer életidőn át vándorló lélek a végén azt mondja, lehet, hogy így kellett lennie.

A buddhizmus már-már vallástalan.

Popper írt erről is, én is onnan merítettem

Rosencrantz: A spiritualitás szerint lélek önálló entitás, aminek a célja az örökkévalóság megismerése, legvégső kérdések iránti megismerés vágya (buddhizmus). A transzcendencia szerint világot egy mögöttes valóság hatja át, mely a lét teljességét adja (kereszténység). A materializmus pedig naturális megközelítésmód → a világ dolgai visszavezethetők materiális okokra → halál nem más, mint a biológiai működésmód megszűnése, melyet a test enyészete követ, mellyel megszűnik minden, ami a testhez tartozott → a lélek is.

Azon gondolkoztam, hogyha a buddhizmus vallástalan, akkor mi a vallás? Olyan dolog, aminek vigasztalást kell adnia? Egy pontot kell tennie a végére? Meg kell nyugtatnia az embert? Itt megint az fedezhető fel, hogy az ember nem bírja elviselni a bizonytalanságot, a pontnélküliséget

Guildenstern: A buddhista azt mondja, halálakor mindenki olyan túlvilágot kap, amilyen vallása volt – vagy hite volt – életében, a materialista, lehet, hogy éppen a semmit.

A vallás vigasztalás – csakúgy, mint a jó költészet vagy zene.

Rosencrantz: Van egy idézet Popper könyvében “Fáj-e meghalni” címűben, hogy Jézus mondja: Legyen a te hited szerint (ezt mondja a túlvilágról). Milyen érdekes.

Guildenstern: Igen.

Rosencrantz: Szerintem a vallásnak nem kell vigasztalást nyújtania, ezt azok találták ki, akik a félelmük enyhítésére céllal használjak a vallást (extrinzik vallásosság).

Guildenstern: Szerintem a végtelentől való félelem a vallás oka – azt, hogy nem tudjuk honnan jöttünk, és nem tudjuk hová megyünk – életünkben erről nincs tapasztalás- valahogyan kiegészíteni akarja a rendre vágyó ember – és megteremti a végtelent, ami viszont a megismerhetősége korlátja egyúttal – és bezárja azt a nyitott DNS láncot, amely miatt minden ember egyedi – de halandó.

Rosencrantz: Nem azért van a vallás, hogy engem kiszolgáljon… ez a baj, hogy az embernek addig tetszik egy vallás, amíg azt hallja, amit hallani akar, amint más dolgok is elhangzanak, kiábrándul belőle. Igen, amit mondd az a freudi nézet.

Guildenstern: Ezzel az ember gyakran van így másban is. No jó – de a DNS? Arról Freud pap nem sokat beszélt vagy igen?

Rosencrantz: Arról beszél, hogy ki vagyunk szolgáltatva az ösztönöknek meg a belénk épített normáknak. Számomra a DNS, nem üti ki a végtelen gondolatát, mert két más minőségről van szó – az egyik a testhez, a másik a lélekhez tartozik, a test világa véges.

Guildenstern: A világ véges, majd jövök még és folytatjuk.

Rosencrantz: Egyébként egyes spirituális tanok szerint a lélek élete is véges, azt mondják 77 ezer év. Majd folytatjuk, mert ez a téma végtelen.

A tudattalan autonómiája (Jung)

Jung szerint nem vétünk a tudományos empíria ellen, ha néha olyan megfontolásokat is teszünk, amik túlmennek a tapasztalati anyag puszta felhalmozódásán és osztályozásán.

A legtöbb ember azt hiszi, hogy mindent tud a pszichológiáról, mert azt hiszik, hogy a pszichológia semmi más, csak annyi, amennyit önmagukról tudnak. Azonban sok része van, amely a tapasztalás számára nehezen hozzáférhető.

Minden neurózis az ember legbizalmasabb életével van kapcsolatban, így a betegeknek mindig vannak bizonyos gátlásai, amikor pontos leírást kell adniuk azokról a körülményekről, amik megbetegítették. De vajon miért ilyen nehéz ezekről beszélni? Miért van bennünk ennyi gátlás ezzel kapcsolatban? Ennek oka külső tényezőkre vezethető vissza, melyet jóhírnévnek vagy tekintélynek hívnak. A beteg még ha bízik is az orvosában, akkor is habozik, retteg, hogy önmagának bevalljon bizonyos dolgokat, mintha csak veszélyes volna tudatára ébrednie önmagának.

A vallás az emberi lélek egy legáltalánosabb és legkorábbi megnyilvánulása. A vallás (latinul religere) gondos és lelkiismeretes figyelembevétele annak, amit Rudolf Otto „numinózumnak” nevezett. 

Hivatkozások

 Gyimesi, J. (2004). A freudi valláspszichológia. Kritikák és lehetőségek. Thalassa. 2004/3, 107-121.

Jung, C. G. (2005). A nyugati és a keleti vallások lélektanáról. Scholar Kiadó, Budapest, 17-121. (Pszichológia és vallás).

Popper, P. (1999). Fáj-e meghalni? Saxum Kiadó, Budapest

Kép forrása: www.weheartit.com

Brunner Tamás, Imre Dóra

Setzka Dávid – Art Nouveau képei

Ebben a hónapban Setzka Dáviddal beszélgettünk egyedi és különleges szecessziós stílusú épület képeiről.

Hogyan jellemeznéd magad 3 szóban?

Érzelmes, vizuális, maximalista.

Mióta kezdted el a fotózást?

Körülbelül 5 éve.

Miért pont ezt a témát választottad?

Budapestre költözésem után fedeztem fel ezt építészeti stílust.

Nagyon kitűnt számomra a többi közül, a motívumaival, azzal, hogy ez a stílus rendkívül kreatív, az alkotók gyakorlatilag nem alkották meg kétszer ugyanazt, mindig kísérleteztek .

Melyik a kedvenc képed?

Mindig az aktuális, amivel épp foglalkozom.

Melyik volt a legszebb hely, ahol valaha jártál?

Szeged várost nagyon szeretem, rengeteg nagyon érdekes épület található ott ebből a stílusból.

Dávid képeinek elérhetősége az instagramon: @art.nouveau.doors

Sok sikert kívánunk a továbbiakban Dávid!

 

 

 

Interjú Varró Ilona Ágnes rendezővel

Szeptemberben Varró Ilona Ágnes független dramaturggal, rendezővel beszélgettünk, aki a Keleti István Művészeti Iskola tanára, emellett angoltanítással is foglalkozik.

Ha jellemezned kellene magad 3 szóval, mi lenne az?

Érzékeny, nyitott, különc.

Varró Ilona Ágnes

Mi a legjobb a rendezésben és a tanításban? Van-e a kettőnek közös metszete?

A rendezést leginkább azokért a pillanatokért szeretem, amikor az egész csapat valahogy rákapcsolódik ugyanarra az energiára, és percekig folyamatosan adjuk egymásnak az újabb és újabb inspiráló impulzusokat. Színészek egymásnak, én nekik, ők nekem. Mindenki behoz valami újat, valami friss nézőpontot, ami csak az övé, az ő saját aznapi ihletettségének a terméke. Ez mindig felráz, felpezsdít, és azt érzem ilyenkor, hogy a helyemen vagyok. Aztán ebben a pezsgő, vibráló állapotban ér engem a következő feladat: legyek szíves a most elhangzott, eljátszott, kipróbált százhúsz ötlet közül kiválasztani hármat, ami pont a megfelelő módon támogatja majd meg a koncepció egészét. Ezt is ugyanannyira szeretem. Ilyenkor megtisztelve érzem magam, amiért nekem van megengedve, hogy ilyen szép, kreatív kérdésben döntsek, ilyen sok lenyűgöző ötlet közül válasszak, plusz ilyenkor olyan részeit mozgathatom meg az agyamnak, amiket máskor nincs alkalmam. Kivéve, amikor valami nagyon komplex ételt főzök otthon. Koncepcióból. A rendezés és a főzés szerintem egy és ugyanaz. Ezért van az, hogy amikor – többször is – kényszerszünetet kellett tartanom rendezőileg, akkor rengeteget főztem kvázi terápiás jelleggel, hogy “szinten tartsam magam”. Most is szeretek, de nincs rá akkora szükségem, legalábbis nem naponta.

Betegnaplók – Csáth Géza írásai alapján írta és rendezte Varró Ilona Ágnes

Hogy van-e a tanítással közös metszete? Több szempontból van, de mivel nekem a rendezésben pont azok a pillanatok a kedvenceim, amikor mindenki egyenrangú félként ötletel, azt kell mondanom, hogy ebben a tanítás alulmarad. Nem mintha olyan szigorú tanár lennék, de egy órára mégis másképp kell felkészülni otthon, kifejezetten strukturálni kell, hogy az anyag melyik részére hányadik percben térünk rá, satöbbi. Ha ezt nem tudom előre, azt a tanítványaim megérzik rajtam és csökken a belém vetett bizalmuk. Ugyanakkor a tanításnak több köze van a segítséghez, és nekem nagyon fontos, hogy segíteni tudjak embereknek.

Mi az a darab, amit mindenképpen meg szeretnél rendezni és miért?

Hú, több is van. Tom Stoppard darabja például, a Rosencrantz és Guildenstern halott egy régi vágyam. Tökéletesen kifejezi, hogyan érzem magam én a világban: mint aki belecsöppent egy színdarabba, amihez mindenki másnak van szövegkönyve, csak nekem nincs, úgyhogy kénytelen vagyok vaktában improvizálni valamit. Ez sokáig nyomasztott, most már inkább rettentően szórakoztat. Mert ha nincs konkrét forgatókönyv, akkor nincsenek szabályok sem – csak annyi, hogy improvizálás közben ne bántsak másokat. Ezen kívül azt csinálok, amit akarok.

Kép Az avatás című monodrámából – rendezte Varró Ilona Ágnes

Sokféle emberrel dolgozol, mindenkivel meg tudod találni a közös hangot, vagy volt olyan ahol nagyon elbeszéltetek egymás mellett és nem találtátok meg a közös nyelvet?

Sajnos előfordult már, hogy valakivel nagyon nem voltunk egy hullámhosszon. Színész kollégával, úgy értem. Az nagyon kínos tud lenni. Amikor nem születik meg az az inspirált állapot, ellenkezőleg, blokkoljuk egymást… Volt olyan, hogy nagyban dolgoztam egy jeleneten két lánnyal, nagyon jól is haladtunk, jók voltak az energiák, és megérkezett az a “bizonyos” kolléga, mert utána vele néztünk volna egy jelenetet. Mondtam neki, hogy nyugodtan menjen ki cigizni, kap még tíz percet, addig mi ezt a jelenetet befejezzük. Ő meg mondta, hogy nem, ő inkább nézné, ahogy dolgozunk. Abban a pillanatban zavarba jöttem, elfelejtettem, hogy mit csináltam korábban, leblokkoltam, lefagyott az agyam, összecsaptam a jelenet végét – és akkor már tudtam, hogy nekem ezzel a színésszel egyszerűen nem szabad együtt dolgoznom. Pedig tehetséges volt. Nem vele volt a baj, hanem köztünk. Ehhez is kell egyfajta kémia. De újabban mintha egyre szerencsésebb lennék ilyen téren. Vagy csak egyre jobban kommunikálok? Vagy talán jobban hallgatok az intuíciómra, amikor el kell döntenem, hogy kivel fogok együtt dolgozni. Nem tudom.

A képen Kovács Boróka és Balogh Márton István a Betegnaplók című előadásban

Hogy látod, megtaláltad azt a foglalkozást, munkát, amiben ki tudsz teljesedni?

Igen, a rendezéssel kapcsolatban abszolút ez az érzésem. Mármint miközben csinálom. Amikor éppen nem csinálom, hanem mondjuk a villamoson utazom, akkor inkább úgy érzem, hogy rendezőileg még rengeteget kell tanulnom, és a dramaturgia az, ami ösztönösen jobban megy. Viszont amikor éppen egy szövegen dolgozom, akkor meg azt érzem, hogy ebben nem találok túl sok örömet, inkább teher, hogy át kell esni ezen a rengeteg kínszenvedésen, mielőtt eljutnék a valóban örömteli feladathoz, a rendezéshez. Szóval nem egyszerű, de ami igazán fontos nekem, az a fejlődés. Hogy minden előadásom jobb legyen, mint az előző volt, szövegileg és rendezésben is. És ha ezt a tendenciát látom, akkor nincs semmi baj, jó úton járok.

Varró Ilona Ágnes

Szabad lennél inkább vagy boldog?

Szerintem a boldogság azt jelenti: birtokában lenni azoknak az “eszközöknek”, amik ahhoz szükségesek, hogy a mindennapokban fenn tudjuk tartani a saját boldogságunkat, például a jó viszonyt önmagunkkal és másokkal, a harmóniát, a derűt – tehát egyfajta biztonságérzetre gondolok. Az nem elég, hogy “ma jól érzem magam”. Az igazi boldogság nálam az, hogy “pontosan tudom, mit kell tennem azért, hogy holnap is jól érezzem magam”. Ehhez pedig a legfontosabb, hogy meglegyen az a szabadságunk, ami ahhoz szükséges, hogy ezeket az eszközöket rendszeresen használni, gyakorolni tudjuk. Tehát a boldogság valahol függ a szabadságtól. Mondok egy példát: ha valakinek napi szinten fontos lenne a meditáció, az elmélyülés, de sehogy sem tudja beilleszteni a napirendjébe, az az ember szerintem nem lehet igazán boldog. Úgyhogy a szabadságot választom. Az eszközeim már megvannak a boldogsághoz.

Az avatás – rendezte Varró Ilona Ágnes

További sok sikert kívánunk a munkáidhoz Ágnes!

Az interjút készítette: Brunner Tamás, Imre Dóra

 

 

Lehet-e több embert szeretni – avagy mi az a poliamoria?

Rosencrantz: Hogy kezdjük?

Guildenstern: Hát nem tudom, mi van meg belőle?

Rosencrantz: Nehéz meghatározni a poliamoria fogalmát. Talán újkeletű és kevéssé kutatott terület, talán évezredek óta velünk van, csak senki nem nevezte nevén. Az biztos, hogy többszerelműséget jelent. Vajon létezhet ilyen?

Guildenstern: Tőlem kérdi? Én egyszer voltam szerelmes életemben.

Egyszerre több személyt hasonló módon szeretni? Ez volna? Nem a szexualitás, hanem a pillangó a gyomorban érzés?

Rosencrantz: Nem tévesztendő össze a poliszexualitással, sem a nyitott kapcsolatokkal.

Guildenstern: Mi a különbség?

Rosencrantz: A többszerelműséget etikus vagy felelős nonmonogámiának nevezik, azaz minden félnek tudomása van róla és hozzájárul a kapcsolathoz.

Guildenstern: Kifejtené?

Rosencrantz: Ami főként megkülönbözteti a poligám kultúráktól, hogy az őszinteséget és a nyitottságot hirdetik. A házasság itt nem előfeltétel, mint a többnejű vagy többférjű társadalmakban. Szabadon mozoghatnak a felek és nincs hierarchia. Egyes felmérések szerint Amerikában 2009-ben már több, mint 500.000 ilyen kapcsolat létezett.

Guildenstern: Jó, aki benne van jellemzően párok, házaspárok vagy inkább egy pár és egy külső személy. Van erre szabály?

Rosencrantz: A különböző cikkek szerint általában párok és egy vagy több külső személy intim jellegű kapcsolata, ami nem korlátozódik csupán a szexualitásra.

Valóban szerelem van benne, ezért is a végtelen szív a jelképük.

Guildenstern: Mondjuk a nő szerelmes a férjébe, – párjába – és szerelmes egyidejűleg egy másik férfiba?

Rosencrantz: Igen, valami olyasmi. Hiszen minden szerelem más és más. Ahogy minden emberi kapcsolatunk egyedi és megismételhetetlen.

Guildenstern: De vajon a házasság nem gát? Úgy értem vannak morális kötelezettségek. Ezek beteljesedő szerelmek?

Rosencrantz: Hát ők máshogy értelmezik a morális dolgokat, normákat. Tágabb értelemben használják a hűség fogalmát. A poliamoristák visszautasítják azt a nézetet, hogy szexuális és párkapcsolati kizárólagosság szükséges a mély és hosszútávú szerelemhez. A szex itt nem elsődleges szempont, mint a nyitott kapcsolatokban általában.

Guildenstern: Igen, ez érdekes. Menjünk tovább ezen a gondolatmeneten.

Rosencrantz: Vajon az ember ösztönösen monogám-e vagy csak a társadalmi együttélés és gazdálkodás céljából alakult így a társas együttélési formánk?

Guildenstern: Az ember nem monogám, kifejezetten nem az – a monogámiai a kultúra része és azért is került mondjuk általános elfogadásra, hogy ne öljük meg egymást állandóan – már Biblia is ír erről – nyilván azt is próbálja kiküszöbölni, hogy a békétlenség mindig része legyen a társadalomnak.

Rosencrantz: Különböző szeretetek vannak. De ha több embert is szeretünk az nem veszi el a “helyet” a szívünkben a másik elől és nem szorul valaki a perifériára?

Guildenstern: A férfiak nehezen bírják ezt. Bár nem monogámok.

Rosencrantz: Akkor vajon a nőkben alakult ki a monogám kapcsolat iránti vágy, hogy a férfi ne hagyja ott őket, például gyermeknevelés miatt?

Guildenstern: Igen ám, de „ilyen fajta” harmonikus együttállása több ember érzelmi állapotának nagyon ritka csillagállás. Nem, nők sem monogámok.

Rosencrantz: A hűség sem érzés, hanem egy döntés.

Vajon van-e olyan ember, akinek soha nem fordult meg a fejében vagy soha nem érezte azt, hogy tudna egy másik embert is nagyon szeretni a párján kívül? Ha mindenki őszintén a szívébe néz.

Guildenstern: Alighanem társadalmi közmegegyezés ez.

Rosencrantz: Azt gondolom, ha valakik megegyeznek ebben az életformában és boldogok és vállalják minden szépségét és nehézségét, akkor nem elitélendő és nem is kellene a tabu címke alatt tartani bármiféle ilyen szerelmi kapcsolatot.

Guildenstern: De más az, hogy megfordul a fejében, vagy valóban szerelmes lesz. Mondjuk a szívnek nem lehet parancsolni.

Rosencrantz: A művészetben is mennyiszer jelenik meg ez a téma… lehet-e egyszerre több embert is szeretni? Létezhet erőteljes kötődés három ember között is?

Guildenstern: Szerintem a szerelem időleges dolog, nem állandó, általában két évig tart abban az intenzitásban, amiben már vagy még szerelemnek mondjuk. Majd elmúlik. Közben kialakulhat egy másik hasonló érzés, esetleg viszonzódik, de hullámként hatolnak át egymáson.

Rosencrantz: Engem az foglalkoztat, hogy ez a birtoklás mikor alakult ki az emberben?

Guildenstern: Azonnal.

Rosencrantz: Szabadság és szerelem, a kettőnek nem kellene kizárnia egymást.

Guildenstern: Szerintem erős érzelmi viszonyokban a harmadik személy – valójában nem harmadik.

Rosencrantz: Feldmár András egyik könyvének hátlapján ez az idézet szerepel: „Szabadság és szerelem vagy szabadság vagy szerelem? Szerelem és szabadság.” Szerinte az igazi szeretet vagy az igazi szerelem növeli a szabadságot. „Tehát lehet úgy élni, hogy ne kelljen az embernek a szabadságával fizetni azért, hogy ne legyen egyedül”

Aki több embert szeret, azt olyan címkékkel bélyegzik, hogy “ez nem szerelem”, mert szerelem csak egy van. Holott talán mindenki tudja, hogy ez nincs így. Akkor ebben az álhitben szeretnénk ringatni magunkat, ami az egyetlen és örök szerelem mítosza? Miért jó ez nekünk?

Az ember szeret szépíteni, tabusítani és birtokolni “ez az enyém, az az enyém”.

Természetesen ez a létforma nem mindenkinek való. Sőt a legtöbben elítélik.

Guildenstern: De ez, hogy együttélés – ketten együtt olykor a harmadikkal megy kirándulni, vagy hárman együtt?

Rosencrantz: Azt hiszem mindkét formája létezik. Nyilván több esély van a féltékenységre meg a sértődésekre is, mint egy kétszemélyes kapcsolatban. Több olyan emberrel is beszéltem, akik négyen vagy akár hatan is ilyen kapcsolatot ápolnak. Persze ők nem élnek együtt. Sokan ilyen párt keresnek alapból maguknak, de nem találnak.

Guildenstern: Az emberi kapcsolataink a szerelemből eredő érzések valamilyen töredékei – attól erősebb vagy gyengébb a kapcsolat, hogy mennyit használunk fel a szerelemből.

Rosencrantz: Nagyon érett és erős kapcsolatok szükségesek ahhoz, hogy ez kialakulhasson a poliamoria. Talán az, hogy osztozunk egy emberen nem jelenti, hogy osztozunk a szeretetén is.Többen élnek ilyen kapcsolatban, mint gondolnánk…

Guildenstern: A szeretet nem osztható, az van, az mindig teljes.

Rosencrantz: Ebben egyetértek.

Guildenstern: Hogy van ennek vége? Ez érdekelne – feszültségekkel terhesen – vagy az egyik leválik a másikról?

Rosencrantz: A végéről még nem számolt be senki.

Guildenstern: A hippik, a szekták is hasonló módon éltek, de ott mindig volt erős szándék a nők kihasználására – használására – egészen pontosan.

Talán azért, mert a vége nem szép.

Rosencrantz: A vége talán semminek szép. Mi a szép a végben?

Guildenstern: Ha a vége nem szép, a közepe hazugság is lehet – ebben a poliamoriában – vagy éppen ellenkezőleg, nagy érzelmek nagy érzelmekkel szűnnek meg, ha nem így van nem voltak elég nagy érzelmek…

Rosencrantz: Ezzel a kockázattal együtt kell élniük. De ha valóban őszinték egymással /amit ugye hirdetnek is/, akkor talán ennek a körforgásnak soha nem lesz vége.

Tehát, Ön szerint csak fellángolások vannak ezekben a kapcsolatban?

Guildenstern: Nem, lehetnek hosszabb intenzív érzések, de a végén ugyanúgy vesztesek vannak vagy már közben is.

Sajátos, de a lányoknak nem is kell ezzel foglalkozni, ez a fiúk problémája. A lányoknak inkább kezelni kell.

Rosencrantz: Hogy érti, hogy a lányoknak kezelni kell?

Guildenstern: A lány azt mondja vége – a fiú nem veszi tudomásul és el sem fogadja, részben a birtoklási vágy miatt, részben önérzeti – mondjuk – késztetésből. Na ezt kell kezelni a lánynak.

Rosencrantz: Mit gondol Ady-Csinszka-Léda kapcsolatról? Ady szerelmes volt mindkét nőbe?

Guildenstern: Ady önmagába volt szerelmes és abba, aki belé volt szerelmes.

Rosencrantz: Tehát olyan emberek élnek poliamoriában, akik igazából nem tudnak szeretni?

Guildenstern: Dehogynem, férfi és nő között más nem is igen lehet – fentebb írtak okán sem.

Ezt nem tudom – súlyosan sérült emberek nem képesek árnyalt kapcsolatokra – azok ordítanak vagy bezárkóznak.

Rosencrantz: Akkor ezt elvethetjük.

Újabb kérdés: a szerelem és a szexualitás mindenképpen összetartozik-e? Teljesen külön lehet választani a kettőt?

Guildenstern: Szerintem nem lehet külön választani – vagy lehet, de aligha sikerül.

Rosencrantz: Lehet személyiségfüggő, hogy sérül-e valaki ezekben a kapcsolatokban vagy sem?

Guildenstern: Szerintem az emberi életnek egy célja van a szex – nyilván az utódnemzés – de az embernél ez árnyaltabb – hatalmi játékainak is remek része. De persze még ott vannak a morális fékek, kinek-kinek milyen hite vagy elképzelése szerint. Bár ez aránylag könnyen felülíródik.

Rosencrantz: Maslow ezzel vitatkozna… ugyanis a szexualitás a piramis legalján csücsül, még az önmegvalósítás és az alkotás emberi talentuma, a tetején.

Guildenstern: Ez a piramis engem nem győzött meg – kihagyva önmagából a rendszer képző elemet. Mondjuk ennyire már nem értek a témához, csak gondolkodom.

Rosencrantz: Viszont, ha az emberi lét értelme az utódnemzés, ahhoz nem kell a szerelem, csak az ösztön, ami nem humán specifikus. Igaz? Akkor nincs szükségünk valójában szerelemre? Pusztán ennyi lenne a lét? Egy ösztön? Hol van ebben az emberi?

Guildenstern: A szerelem a hormonok féktelen áramlása, ami megzavarja a józan gondolkodást?

Vagy a szerelem magasabb rendű, mert áldozatot kíván, anyagi és erőforrásbeli áldozatokat? És verseket, festményeket, zenéket szül?

Rosencrantz: A szerelem összetettebb igen, mint a másodlagos érzelmek.

Guildenstern: Miért lenne magasabb rendű? A költők mondják? Mik a másodlagos érzelmek és mik az elsődlegesek?

Rosencrantz: Vannak az alapérzelmek, amik velünk születettek (félelem, düh, öröm, meglepődés, bánat, undor). A magasabb kognitív szinten lévő érzelmek, később alakulnak ki. Ezek a másodlagos érzelmek (irigység, féltékenység stb….).

Guildenstern: Tudat kell a szerelemhez? Józan megfontolás? Vagy éppen ellenkezőleg? Na és a szeretet ugye az más tészta… az az elvesztett szerelem – az szomorú.

Rosencrantz: Nem feltétlenül. Sokféle szeretet van az emberi kapcsolatokban. Szerintem lehet differenciálni. A barátságban például nem hisz?

Guildenstern: Minden a szerelemből indul ki – abból az érzelmi készletből választunk és így kötünk erősebb vagy gyengébb kapcsolatokat – barátságokat – csak nincs meg a fő irány.

Rosencrantz: Sokan a barátságot feljebb emelik a szerelemnél.

Guildenstern: A barátságnak nem tulajdonítok annyira nagy jelentőséget.  

Rosencrantz: Nem lehet, hogy a barátság tisztább, mivel az ösztönökről leválasztva a másik ember lelkének szól?

Guildenstern: Szerintem nem, férfi nő között semmiképp, amúgy sem. Gondolja végig, másként érez-e, ha a barátja nem megy el egy megbeszélésre, találkozóra, vagy ha a szerelme?

Rosencrantz: Rossz embertől kérdezi.

Guildenstern: Szerintem azonos az érzés- csak a szerelem tovább tart és jobban fáj, a barátságnál kevésbé – de az érzés azonos.

Rosencrantz: Nekem minden ember elvesztése ugyanúgy fáj.

Guildenstern: A világ színes.

Rosencrantz: Kötődni jó dolog, de kockázatos.

Guildenstern: De még mennyire kockázatos… majdnem kiszolgáltatott érzés, ezért annyira nehéz a megélése és elveszítése.

Rosencrantz: Valóban. A részünk lesz az másik ember, azzá tesszük. Így egy részünket veszítjük el a kapcsolat megszakításnál, azért fáj annyira, mert a másik embert magunkba építettük.

Guildenstern: Lehet így is mondani… minden belőlünk fakad, a másik csak viszony, vagy felület.

Brunner Tamás – Imre Dóra