A szüleim elváltak, amikor négy éves voltam, anyám nem tartott magánál, összeállt egy pasival. Apám elment vidékre egy építkezésen dolgozott, 1960 körül jártunk akkor. Én egy napközis intézetbe kerültem, a hétvégre vitt haza anyám, ha hazavitt, de nem minden hétvégén. Aztán a pasit, akivel volt, azt becsukták, akkor egyedül maradt, de akkor se vitt haza. Iskolába is úgy jártam, hogy intézetben voltam. Nem javító intézet, hanem ilyen kósza gyerekeknek egy intézet Budán. Kicsit kiríttunk a környezetből, ezt persze utólag gondolom így, meg azt is csak később hallottam, hogy anyámnak börtönbe került a palija. Volt néhány pali az életében.
Egyszer csak apám fogott és levitt magával, akkor Leninvárosba, az olajfinomítót építették még. Jó volt, ott családban voltam. Apám szeretett mindig. Egyszer csak jött anyám, hogy férjhez ment, ez rendes ember, menjek velük vissza a városba. Biztos kapott utánam valami járadékot, anyám mindig ilyen volt, nem haragszom rá, nem volt neki se könnyű.
Visszajöttem, a férjre rendes volt velem, tényleg jó ember volt. Anyám nem annyira, rákapott az éjszakázásra meg a Hubertusra, hát voltak csúnya jelentek.
Néha apám is feljött, volt itt egy lakása, egy bérlakás, ez amiben most lakom. Anyám is itt lakott a belvárosban kicsit arrább, a Nagycsarnok mögött. Akkoriban még emeletenként volt csak WC – oda jártunk ki cigizni a többi kölyökkel, meg miegymás. Na, akkor már elég nagy lány voltam, tudtam az életről, amit kell, meg lehet. Buta se voltam, mehettem volna gimnáziumba. Apám azt mondta válasszak, vagy gimnázium, vagy tanulok valami szakmát. Én azt gondoltam tanulok szakmát, így kezdtem el a bőrdíszműves iskolát, elég jól ment, majd gondoltam utána leérettségizek, ha lesz kedvem.
Akkor már megint itt laktam apámnál. Neki is volt új nője, a Gizi, őt nem nagyon szerettem. A szülei itt a házban voltak házmesterek, én úgy tudom, hogy… nézze itt vannak ezek a botló kövek, így hívják ugye? Na akik rajta vannak, azokat ők adták fel. Zsidók voltak persze, lelőtték őket, a Dunába lőtték. Akkor hozzájuk, a házmesterékhez, került a huszonnégy személyes étkészletük, szerintem ezért adták fel őket. Én nem ettem abból soha se. Anyám zsidó, de ők megúszták valahogy, mert vidékre mentek talán, erről sose beszéltek, én már a háború után születtem jóval. Csak egyszer mesélte, hogy valahol vidéken volt az apja táborba, ilyen börtöntáborba, és anyám meg a felesége, a nagymamám járt hozzá , úgy volt, hogy fizettek valami helyi parasztnak, aki odaadta egy délutánra a háza egyik szobáját, ott lehettek együtt. Na ennyit mesélt. Nekem aztán nem volt se nagyapám se nagyanyám, nem ismertem őket, csak anyám maradt meg , meg pár nagybácsi, meg ilyen másod- harmad- fokú unokatestvérek. Ilyesmi.
Egyszer apám mondja, hogy nagy változás lesz, mert disszidálni fogunk, már hogy ő meg a felesége meg én. El is indultunk, egyik nagynéném már kinn élt Nyugatnémet országba, gazdag nő volt, vagy nekem annak tűnt. Ki is mentünk. Akkor mondja apám, hogy válasszak vagy ő marad kinn avagy maradjak én. Én gondolkoztam, és azt mondtam én hazamegyek, a nagynéném, aki kinn élt adott annyi pénzt, hogy tudtam venni egy ilyen bőrvarró gépet, gondoltam az jó lesz, lakás meg ott van apámé. Így lett, ők kinn maradtak, én hazajöttem. Apám sírt aznap azt gondolta sose lát, meg hát azért nem mindegy. Be kellett jelentkezni valami táborba, mert jó hogy kinn élt a nagynéném, azért nem volt annyira egyszerű a menekülőknek. Disszidens így mondták.
Hazajöttem éltem, ahogy lehetett, dolgoztam, fiúztam, tudja hogy van, jó bulik voltak, táncoltunk, nyakaltuk a vodkát, csókolóztunk az utcasarkokon a lámpák fényétől kissé messzebb. Jó volt, fiatal voltam.
Egyszer csak mondják, hogy ki kell költöznöm, mert a disszidensek lakását elveszik, vagyonelkobzás talán, és abban ez is benne volt. Kérdeztem anyámat mit csináljak, mondta hozzá nem kötözhetek, mert most amúgy is rosszul élnek, és lehet lemennek Pécsre. Jó, hát akkor hogy legyen? A másik nagybátyám, az valami magasabb prátfunkci volt, de lehet csak mondta én nem néztem ennek annyira utána, na, az kijárta a tanácsnál, hogyha fizetek tizenötezer forintot, akkor maradhatok a lakásában, mert akkor ezt úgy veszik, mintha a vagyonelkobzás meg lenne fizetve én meg mint gyermek megkapom a lakást. Honnan szerezzek ennyi pénzt, akkoriban a havi fizetés 800 Ft volt, nekem meg mondjuk még kiegészült a varrással, még egy négyszázzal. Hát el kellett adnom a varrógépet, el is adtam kaptam érte tizenötezer-háromszáz forintot, befizettem amit kell, ettünk egy sült májat a Rézkakas étteremben a fiúmmal, az volt az eljegyzésünk, aztán beköltöztünk ide a másodikra. Jó hely.
Utána már nem sok minden van, eltelt egy negyven év, vagy ötven – persze volt minden, gyerekek, tönkremenés, gazdagodás, a német nagynéném is jött néha, hozott ezt azt, főleg levelet apámtól. Ott írta, hogy a Gizi lelépett valami amerikai katonával Illinoisiba, vagy hová, ott jósnő lett, Csikós Rózsi néven- na hiszen- , neki van új felesége, képet is küldött.
Jól éltek, azt az asszonyt szerettem mert gondoskodott apámról a végén is rendesen. Persze azért még láttuk egymást, amikor már haza lehetett jönni, jöttek is évente, kétévente, amíg apám beteg nem lett. Aztán már nem jöttek. Nem itt van eltemetve. Majd hazahozatom, ezt gondolom, de csak halasztódik. Mindig van mire kell a pénz.
Mi meg itt étünk férjemmel, a gyerekekkel. Aztán felnőttek ők is. Na a többit majd holnap elmesélem, legyen mára ennyi elég. Muris évek voltak, mondhatom, De nem bántam éltem, na viszlát, van tüze?