Edit Content
Click on the Edit Content button to edit/add the content.

Kolduskabát

Pruzsinszky Sándor

                                      

Aznap, amikor kirúgtak az állásomból, a hentesbolt előtt koldulni láttam a kabátom. Törökülésben ült a sötétbarna kockás szövetzakó, baloldalt álzsebbel. Két évig hordtam, egyfolytában. Ágitól kaptam, a tavalyelőtti születésnapomra. Múlt héten dobtam ki, amikor már a bélése is felhasadt, keresztben a hátamon.

         Rögtön megismertem arról a világos szélű foltról, amely a jobb zseb alatt fura felhőformában éktelenkedik.

         Jól emlékszem: megfájdult a gyomrom a veszekedéstől. (Ági azt akarta, töltsük a hétvégét Dunabogdányban, a zsémbes anyjánál, nekem meg minden porcikám irtózott tőle. Ezen huzakodtunk egész álló nap.) Este színházba mentünk s én – alattomosan kínzó fejfájásomat leküzdendő – zsebre vágtam, ahogy máskor is, egy kis fiola feketekávét. De kupakját nem csavartam rá alaposan s mire a színházba értünk, már ott árulkodott a kimoshatatlan folt.  

         Kiszakad az időből a kép: az öregember fogatlan szája, keserű álla saját jövőbeli arcomat mutatja. Döbbenten állok meg előtte.

         – Mit bámul, he? – mordul rám a koldus –  nem tetszik a kabátom? Bántja a szépérzékét, ugye?

         – Dehogyis, uram – mondom ijedten – csak ismerem ezt a fazont. A vastag bélése, ha megvan még, jól melegít.

         – Honnan tudja? –  méreget amaz  bizalmatlanul – Tán a magáé volt?

         – Az enyém – válaszolok önkéntelenül és megrémülök: most ez mire volt jó? Csak nem fogom tőle visszavenni?  

         A koldus, összeaszott kis ember, megvakarva fekete borostáit, gyanakodva méreget: – Mit akar? Nem adom vissza, a kukában találtam… És ha megkérhetem, ne álljon itt így, ha nem akar adni semmit! Elállja az utat, uram … – A hangja egyszerre megbántott és parancsoló. Érzem, hogy elvörösödöm, miközben elolvasom a lábánál heverő kartonpapír feliratát: „Két napja nem ettem”.

         – Jöjjön velem! – mondom neki halkan, magamat is meglepve.

         – Messze megyünk? – kérdi ő bizalmatlanul, összeszedve a fél maréknyi aprót a kartonról s vállára dobva hátizsákját – Nehezemre esik a járás, uram – S valami göcsörtös botot ránt elő.

         – Csak ide, a szomszéd utcába. Öt perc és ott vagyunk.

– Miért nem mondta, hogy macskaköves az utca? – morogja  az öreg, amikor bekanyarodunk a sarkon –- Utálom a macskaköveket! A maga kerge vágyaitól is ki fog csorbulni egy, meglátja!  Valaki majd lábát töri rajta…Ha ezt tudom, hogy itt lakik, biz’ isten, nem hagyom magam idecsalni…

Csúnyán nézhetek rá, mert hirtelen, kis száraz nevetéssel magyarázza: – A krucifixát, hát nem látja, hogy én táltos vagyok? A jobb lábam rövidebb a balnál…    

         Sántikálva halad át az úttesten, kikerülve a csorba köveket. Miközben azt gondolom: hát bolond vagyok én, hogy ezzel a félnótás öreggel vesződöm?

Épp most, hogy a fejemre zúdult a baj? Nincs egy fillér félretett pénzem, száz ügyet kéne intéznem, megrendelések után futkosnom, hogy felszínen maradjak, én meg…

– Nofene, még emelet is van, sejtettem – motyogja sértetten a koldus.

– Hallgasson már! – kiáltok rá és bevonszolom a liftbe.

Elsőre nem jön be. Megáll a lakás küszöbén. Belekapaszkodik az ajtófélfába. Úgy néz be, óvatosan hunyorogva, mint valami barlangba.

– Nincs itthon  asszony?

– Nincs.

– Elment?

– El.

– Itt hagyta magát, mi?

Semmi köze hozzá, akarnám mondani. De csak hellyel kínálom: a medvebőrös  karosszékre mutatok, de ő a földre dobja koszos zsákját s arra ül.

Körülnéz a rendetlen szobában. Viseltes ingek, lyukas zoknik a padlón, könyvek halmaza a vetetlen ágy mellett: igazi szinglitanya. Nem is beszélve a falhoz támasztott képekről, a festőállványról, az íróasztalon felhalmozott festéktubusokról.

Az íróasztalon megnézi Ági lefelé fordított fényképét.

– Ő az, ugye? Az illető, aki miatt…

– Semmi köze hozzá… Nem a maga dolga…

Behozom neki egy tálcán a tegnap reggelről maradt, avas szalámis szendvicset,  a fonnyadt kovászos uborkával. Miközben befalja, az öreg a falhoz támasztott vásznakat nézegeti: – Tehénszeme van? – kérdi hirtelen. – A kedves micsodájának? Ezen a képen – rám bámul felháborodottan –- tehénszeme van! Zavarba jövök: hogy magyarázom meg neki?

– A termékenység. – motyogom – A bőség….hisz érti, ugye…Ez  csak egy metafora. Egy jelkép.        .

Szó nélkül teszi helyére a képet, a fejét csóválja, megint lehuppan a zsákjára. Liheg, s izzadó homlokát törli, mint aki kilométereket futott.

– Kér egy kis bort?

Lassan, egyszuszra kiissza. Még a szemét is behunyja közben. Kis sóhajjal teszi vissza a poharat a tálcára. Aztán újra kézbe veszi Ági fényképét, nézi, forgatja.

– Nincs is tehénszeme. Nem való magához.

Nyitom a szám, hogy erre már mondok valamit, de ő megelőz: – Bolondok mind a ketten! De maga a nagyobb – És nevet, előbb halkan, aztán egyre öblösebben.

Erre már belőlem is kibuggyan valami mosolyféle.

– Maga mindig így vigyorog? Mint az üveg alján felejtett cirfandli?

— Miért, az milyen?

– Savanyú, mint az epe. A legtöbb ember úgy mosolyog, hogy kihányod tőle a lelked is – Megint nevet s egy másik vásznat emel fel, egy aktot. – Az anyja, ez is ő?? – Füttyent egyet, elismerően, ahogy a kocsisok szoktak – De fiatalúr, miért kék ez a nő? Látott maga már kék nőt?  – És megint nevet. Rábámulok, hosszan, közben arra gondolok: ilyen vidám koldust se láttam még!

És megjelenik előttem Ági alakja, hajlékony csípője, szép hosszú, fehér combja, az átderengő kék erekkel.  Látom, ahogy összetép egy fényképet, magára kapkodja a ruháit és elviharzik. Érzem, hogy elkomorodom.

A koldus vállon vereget. – Látom, maga alatt van…Mi történt? Magára húzta a vécét? Ne búsuljon! – azt mondja – Majd visszaszerzem én magának azt a nőt! Cserébe a kabátjáért. Meg, ha éjszakára itt maradhatok ebben a kócerájban…Áll az alku?  – Nemcsak kótyagos ez, de ütődött is – gondolom –-ez az én formám! De hát mit tegyek? Úgyse tudom már kidobni…

Rábólintok: – Van itt szemben a folyosón egy kis lomkamra, ahol a festődolgaimat tárolom. Ott ellehet éjszakára, talál egy vastag matracot. Csak az ajtót csukja be, ha elmegy…

Ő fogja a szutykos hátizsákját és szó nélkül kimegy.

Fáradt vagyok én is, lefekszem. Eloltom a villanyt, de nem bírok aludni. Az éjszaka sötétjében Ági újra rám teríti hosszú, fekete hajának sátrát és azt suttogja: „te vagy az igazi”…A szempillája, e sötét madár, most is a meztelen vállamra száll s ott pihen meg…Hát hogy volt képes itthagyni?? Elmenni – így? Ilyen kegyetlenül?

Fölkelek. Felgyújtom a villanyt és előveszem a kis gyűrött cédulát, a szeretőm apró, befelé forduló betűivel: „Nem bírom tovább, téged csak az átkozott arcképeim meg aktjaim érdekelnek…Milyen ember vagy te?!  Elmegyek. ”

Tényleg, milyen ember vagyok? Miért nem írta le: hedonista, önző, beképzelt és érzéketlen? Aki vagy harminc aktkép után se hajlandó feleségül venni?

Eszembe jut a nap, amikor feladtam az apróhirdetést: „Festő keres érdekes arcú

modellt”.

 Meg kellett volna mondanom neki? Talán már a legelső napon? Hogy ez egy üzleti ajánlat, nem személyes kapcsolat? Hogy az a titok, amit én keresek,  nem őbenne, hanem csak a kép vásznán lesz megtalálható? 

Félreértés, ami történt! De már késő. Fel-alá járkálok a szobában, könyveken, tubusokon, papírokon taposva. A szívem vadul dobol, a fejem lüktet…Nagy hibát követtem el és most fizetni fogok. Miközben az évek alatt egyik képet a másik után festettem róla, vágyva, hogy megalkossak egy képzeletbeli lényt, nem vettem észre a valóságosat? S a valóságos most úgy büntet, hogy örökre magával vitte a képzeletbelit is?

Nem mehetek utána, hisz’ még  az anyja pontos címét se tudom!

Vad dühvel esek neki a tehénszemű aktnak: kettétépem, széttaposom.

Aztán fejem a falba verem, tompa kongását a folyosón is hallani.

Az éles fájdalom, mint afféle borogatás, lecsillapít kicsit.

Eszembe jut az öreg. Kopogok az ajtaján: hiába. Eltűnt, a rémes zsákjával együtt.

Visszatántorgok a szobámba s az ágyra zuhanok. Mintha kifosztottak volna, dermedt gyengeséget érzek.

Az ajtó nyikorgását se hallom. Akkor eszmélek csak, amikor Ági hajol fölém.

– De jó, hogy élsz! – kiáltja – Megijesztettél, tudod?

– Még hogy én? – kérdezem vissza boldogan.

– Nem te: a kabátod! A buszból láttam, egy halott emberen. Azt hittem, te vagy. Ott feküdtél, arccal a macskaköveken.

Sokáig nem szóltunk egymáshoz. Csak feküdtünk az ágyon és fogtuk egymás kezét.